Ismét a nemzetállamokról

Ennek jegyében szeretnék Borbély László kritikáira válaszolni. Rögtön egy személyemet érintõ tévedéssel kezdeném: nem vagyok újságíró. Stratégaként és tudományos alapkutatóként szoktam idõnként küldeni egy-egy írást a Krónikába. Így született a nemzetállam elavultságát cáfoló cikkem is.

Hatalmi arrogancia

1989 után az erdélyi magyarság az „egységes román nemzetállam” ellen lépett fel, jogosan. Jómagam is támogattam ezt a fellépést, mert úgy gondoltam, arroganciára vall egy történelmi idõk óta itt élõ és építkezõ, tekintélyes részt képezõ nemzetiséget figyelmen kívül hagyni. És ezt gondolom ma is. A román nemzetállam kifejezés használata az alkotmányban történelmi, partikuláris és mennyiségi okokból egyaránt komoly kiegészítésekre szorul. Egyetértek Borbély Lászlóval abban is, hogy 1918-tól kezdve a románság nemzetállami berendezkedés alatt sorvasztotta a magyar közösséget. De ettõl még nem hinném, hogy a nemzetállam elavultságát megkérdõjelezõ szemléletem „veszélyt” jelentene bárkire. Értelmetlen az elavultság megkérdõjelezését egyenértékûvé tenni azzal, hogy Romániában az eddigi út folytatása lenne a kívánatos! Ezt szükségesnek tartottam tisztázni, mert félre lett értve.

Ugyanakkor megértem a visszatetszést, amit Borbély László és a legtöbb erdélyi magyar számára a nemzetállam fogalma okoz. Biztos vagyok benne, hogy õ is jobb körülményeket szeretne a magyaroknak, akárcsak valamennyien. És minden aggódót szeretnék megnyugtatni, hogy ez a szemlélet nem zárja ki a transzszilvanizmus megerõsítésére, az RMDSZ decentralizálásra és az erdélyi magyarság önszervezõdésére irányuló törekvéseket. Sõt! Teljes mértékben támogatja ezeket. De nem a „kicsit másként” politikát, mert afelett itt és most már eljárt az idõ. Azt is megértem, hogy Borbély László tart a szélsõjobb térnyerésétõl. Támogatom, és biztosítom arról, hogy egy csapatban vagyunk ebben a küzdelemben. Azt viszont nem értem, miért állítja rólam, hogy „a cikk írója elnézõen beszél a szélsõségesekrõl”, majd rögtön a Jobbik példáját hozza fel, amely „egyértemûen kisebbségellenes politikát folytat”. Tõlem teljesen idegen sejtetés és asszociáció ez, amit nem tartok konstruktívnak. Ezért megkérem, olvassa el még egyszer a múltkori cikkemet, ahol külön bekezdésben értékeltem Orbán Viktor zsidópárti politikáját, idéztem Köves Slomó vezetõ rabbi és Ilan Mor izraeli nagykövet baráti elismerését, valamint üdvözöltem, hogy a magyar kormány jövõre holokausztévet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékezõ múzeum felállítását tervezi. Jobbikos nézetre vall ez, kedves Borbély László? És ha már a szélsõségnél tartunk, a korrektség megkívánná, hogy a szélsõjobb mellett a szélsõballal is foglalkozzunk. Mert ha „csak a szélsõjobb gonosz” szemüvegen át értelmezzük a világot, akkor az álszentségre vall. Egy ilyen stratégiának pedig nincs helye egy természetes Európában.

Nem emlékszem, hogy az RMDSZ valaha is felhívta volna a magyar közösség figyelmét az Unióban terjedõ szélsõbal veszélyeire. Vasárnap például Bajnai Gordon jelenlétében az Együtt–PM szövetség hívei egy káromkodásokkal megtöltött magyar himnuszt énekeltek gúnyosan, saját készítésû „B... meg az Orbánt, b... meg a kormányt” darabot adtak elõ, és egy hungarocell Orbán-szobrot állítottak fel, amelynek elfûrészelték a lábát, majd földre döntötték, és a fejét levágták. Ezt követõen rugdosták, és ököllel ütötték a ledöntött szobor fejét, és késsel darabokat hasítottak belõle. A levágott fejjel pedig ordenáré megnyilvánulások kíséretében végigvonultak Budapesten. Erdélyi magyarként felteszem a kérdést: hogyan lehet ezekkel a gátlástalan internacionalista opportunistákkal elnézõnek lenni, sõt összefogni? Ezekkel, akik ócskának nevezték Istent, a külhoni magyarok elleni szavazásra kampányoltak, csõdbe vitték Magyarországot, és gyûlölik a magyar népet. Ez aztán a tudathasadás! Következtetésként idézek a múltkori cikkembõl: a nemzeti és szekuláris szélsõségesség közt nincs alapvetõ különbség; mindkettõ hiábavaló.

Nemzetállamiság és Európa

Abból, hogy a románság közel száz éve a „nemzetállam” égisze alatt sorvasztja a magyarságot, én – Borbély Lászlótól eltérõen – nem tudom azt a következtetést levonni, hogy a nemzetállam „elavult” lenne.1 Nem a berendezkedési forma avult el, hanem a románok éltek vissza a rendszerrel. Ha egy jó autó gazdája hetente balesetet okoz, akkor szerintem nem az autóval van a baj. Új autó helyett inkább sofõrcserére lenne szükség, a gazda pedig járjon biciklivel.

Az autóra való mutogatás csak politikai lehetõséget kínál az opportunista elit számára (a hibáit el nem ismerõ sofõrnek), hogy tükörbe nézés nélkül áthárítson egy történelmi felelõsséget, becsapva ezzel magát és a népet. A jó orvos az okot orvosolja, nem a szimptómát. Az igazi ok pedig a lehetõséggel való visszaélés. A felelõs gazda fejet hajt a képességei elõtt, majd az Audi vezetése helyett jókedvûen elkezd biciklizni.

Hatalmi pozícióhoz jutva a román elit a 19. század óta sorozatosan visszaélt a nemzeti öntudattal. Ezt támasztják alá azok a tanulmányok, melyek szerint a románság még a tudományos fejlõdést követõ európai értékkavalkád hatására sem nyitott a regionális, kulturális, nyelvi vagy vallási jellegû másság irányába. A mássággal való együttmûködés helyett expanzív jellegû regionális burokpolitikát folytatott, és egy abszolutizált organikus nemzetállam építésén fáradozott. Ezt szolgálták a vitrintörvények és a kifelé rugalmas, ám a megegyezések betartása tekintetében kiszámíthatatlan szûk román elit. Hiba lenne ezért elítélni õket. És még nagyobb hiba lenne magunkat isteníteni, még ha a magyarságnak ezen a téren van is mit felmutatnia. Mert a magyar múltban is vannak visszaélések. Aki ezt nem fogadja el, az illúziókban él. Szent István kiváló példa a nemzetben gondolkodáshoz. Õ az igazság elõtti alázat jegyében bátorította a magyarokat és tisztelte a másságot, az együtt élõ népeket és nemzeteket.

Szintén nagyszerû példa a vallástoleranciát Európában elsõként (!) meghirdetõ 1568-os tordai országgyûlés. Vagy a magyar idõkben, magyar városokban, magyar iskolákban, magyar osztályokban, magyar diákoknak való kötelezõ románnyelv-oktatás (1940-es évek Zilah, Szatmárnémeti stb.). Ezek a példák egytõl egyig nagyszerûek, és konstruktív attitûdöt tükröznek. Nem hinném, hogy a magyar közösség bármelyik tagja komolyan venné a nemzetállami keret megkérdõjelezését, ha mondjuk az erdélyi román palánták magyarul is tanultak volna, és a történelmi fantáziákkal spékelt magyarellenes propagandák helyett a másság iránti tiszteletre tanították volna õket. Ha a magyar adófizetõk pénzébõl is gazdálkodó román rendszer a magyar egyetemek létrehozását is támogatná, a magyar lakosság számarányának megfelelõ javakat és mûsoridõt biztosítana, stb. Ezek természetes dolgok.

Tanuljunk Szent Istvántól!

Rövid összefoglalóként tehát a nemzetállam egy tartalom nélküli természetes berendezkedési forma, amellyel lehet élni és visszaélni. Elõbbire lehet példa a Szent István-i szellemiség jegyében fogant nemzetállam, utóbbira a román nemzetállam. A történelmi felelõsség áthárítása a nemzetállamra akaratlanul is a valós okok kendõzését segíti elõ. A rozsdás vasra kent új festékréteg az uralkodó eliteknek nyújt kényelmes megoldást (pl. posztkommunisták), a népeknek meg új mesét. Ami butaság, mert kikerülhetetlenül eljön az idõ, mikor az új festékréteg is felfeslik, és mindenkinek a gyermekei, unokái szemébe kell majd néznie.

A téma jóval összetettebb annál, semmint annak minden részletét ki lehessen itt fejteni. Azt viszont még fontosnak tartom megemlíteni, hogy a fogalmak mesterséges kisajátítása nem egy bölcs dolog. Amire a nemzetállam kapcsán is vigyázni kell, az az önistenítés. Akad elég példa az európai történelemben, mikor a nacionalista (és nem csak) eszmény jegyében a hatalmon lévõk kisajátították a fogalmakat, mint ahogy teszik ma a demokráciával is. Aki ismeri a történelmet, tudja, mekkora borzalmak történtek ennek jegyében. Mert a természetesség kizárattatott, és a mesterkéltségbe fektetett ambíciók minden gondolatot beleptek.2 Nem csoda hát, hogy a nyugati államok zöme kivonta az alkotmányból a nemzetállam fogalmát, saját szégyenét. És nem azért tette, mert az idejétmúlt lett volna, hanem mert viszszaéltek a rendszerrel, és a valós okok elõl az áthárító mechanizmusokhoz fordultak. A fények kigyulladtak, a szellemi whiskyvel táplálkozó élõsködõk pedig elõremenekültek az új keretekbe és az új mesékbe. A szimptómát doboljuk, a tükröt elássuk. Ez az igazi veszély, ami ma az Uniót veszélyezteti. A tükörbe nézésre képtelen mesterséges ember, a pozícióival visszaélõ régi-új dominancia.

Korábbi cikkemben felhívtam a figyelmet arra, hogy az EU-t domináló szekulárisok (ez nem jelent „minden” szekulárist) a nemzetállamok szövetsége helyett egy mesterséges formába öntött, globális méretû individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchausen bárói képességekkel rendelkezõ meseimádó piramist, mely a spanyol viasz mielõbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Borbély László ezt teljesen tévesnek tartja, mert szerinte az Unió alapvetõ morális, polgári értékeken nyugszik. Hogyisne... A nézeteink közti különbség valószínûleg abból a deltából fakad, ami a vitrinpapír és a gyakorlati folyamat közt van.

David Cameron brit kormányfõ öt napja jelentette be, hogy az EU átalakításra szorul, Nagy-Britanniának pedig nincs helye egy mind szorosabbra vont EU-ban, mely mára túl bürokratikussá vált. Nigel Farage brit politikus, a Függetlenségi Párt vezetõje, EP-képviselõ szabadabban fogalmaz: „A politikai osztály olyan erõs pozícióban van Brüsszelben, hogy egyre szélsõségesebb taktikákat engednek meg maguknak… A végjáték számukra az összes európai nemzetállam és a nemzeti demokrácia fogalmának eltörlését jelenti, átadva minden hatalmat, amivel a mi értelmezésünk szerint egy normális ország rendelkezik, tehát minden hatalmat ennek az új európai politikai osztálynak. … Ez már borzalom.”


Jegyzetek:
1 Ez nem vonatkozik az abszolutizált nemzetállamra, mely egy halva született eszmény.
2 Ez a veszély körvonalazódik ma is az Európai Unióban.