Irán–Nagy-Britannia: ki pislogott?

Iráni problémánk tulajdonképpen az Iszlám Forradalmi Gárdával (IRGC – perzsául Pasdaran) és a szövetséges intézményekkel, mint például a Baszij milíciával kapcsolatos probléma. Ezek az „erő” testületei, amelyek az iráni konzervatívok politikai bázisaként szolgálnak. Támogatásáért cserében a politikai vezetők, mint Akbar Hasemi Rafszandzsáni és a legfőbb vezető, Ali Kamenei ajatollah megengedték, hogy az IRGC egy félig autonóm, állam az államban entitássá növekedjen. Ma az IRGC egy nagy, kiterjedt vállalkozás, amely saját hírszerző ügynökséget, ipari hátteret, import-export társaságokat tart fenn, akárcsak az orosz FSB vagy a kínai hadsereg. Hatalomra kerülése óta a jelenlegi Ahmadinezsád-rezsim milliárdos értékű, preferenciális szerződéseket ajándékozott az IRGC cégeinek, fokozva ezáltal az iráni közvélemény szemében máris erőteljesen korrupt jellegét.

Széles körben elterjedt vélekedés, hogy Kamenei ajatollah Rafszandzsáni exállamfő ellensúlyaként ültette Mahmúd Ahmadinezsád jelenlegi elnököt az államfői székbe, és meg is bánta döntését, mióta Ahmadinezsád kirohant a holokauszt ellen, és egyre mélyebb elszigeteltségbe taszította Iránt. A jelenlegi elnök az IRGC-ből (pontosabban a Quds Erők Ramazan Egységéből) érkezett, és arra használta a szervezetet és a Baszijt, hogy megszilárdítsa hatalmát a liberálisabb politikai ellenfelekkel szembeni fellépéssel.

Senki nem tudja pontosan, hogy az IRGC haditengerészeti szárnya miért ejtette foglyul a tizenöt brit tengerészt március végén. Egyesek úgy vélekedtek, hogy az akció az IRGC-vezetés vagy a tengerészet saját döntésének eredménye volt, kihasználva az adódó alkalmat. Az IRGC ezáltal váltópénzt kívánt szerezni Irakban elfogott tagjainak szabadon engedéséhez. Ennek ellenére nem tűnik véletlennek, hogy a brit katonák elfogása közvetlenül azután történt, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa konkrét szankciócsomagot fogadott el Irán ellen, amely nem csupán az IRGC-nek alárendelt cégeket és pénzügyi intézményeket, például a Lőszer- és Kohászati Ipari Csoportot és a Sepah Bankot, a nukleáris és ballisztikus rakétagyártással foglalkozó szervezeteket érintette, hanem az IRGC egy sor vezetőjét is, így Morteza Rezaeit, a szervezet helyettes parancsnokát, Ali Ahmadián helyettes tengernagyot, az egyesített vezérkar főnökét, valamint Mohammad Hedzsazi dandártábornokot, a Baszij parancsnokát. A külföldön levő iráni vagyonok befagyasztásával az ENSZ az IRGC fájdalmas pontjára, a pénztárcájára mért ütést.

Egyértelmű, bárki is felelős a brit haditengerészek elfogásával kapcsolatos döntésért, abban reménykedett, hogy újra fellobbantja az 1979-es forradalom tüzét, ezt az erőt pedig arra használja fel, hogy a teheráni vezetés többi részét rákényszerítse a konfrontációra Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal. Ez az oka a televízióban sugárzott „vallomásoknak”, áthallásokkal az amerikai nagykövetségen (a „kémfészekben”) történt túszejtésre, illetve a nagykövetségek elleni tüntetéseknek is. Csakhogy ez a húzás nem jött be, és egyértelmű, hogy a rezsim különböző részei között hatalmi harc folyt a kulisszák mögött. A tervek szerint Ahmadinezsádnak beszédet kellett volna mondania egy hatalmas teheráni tüntetésen, de az elnök az utolsó percben lemondta a jelenést. Amikor pedig megszólalt, azt jelentette be, hogy a foglyokat hamarosan szabadon bocsátják. Az Irakban elfogott IRGC-tagokat elengedték, de Nagy-Britannia nem kért bocsánatot, illetve nem ismerte el tévedését. Úgy tűnik tehát, hogy az irániak pislogtak először, mielőtt az incidens egy valódi, 1979-es stílusú túszválsággá fajult volna.

Mindez nem jelenti azt, hogy szükségszerűen léteznek „radikálisok” és „mérsékeltek” a teheráni klerikális rezsimen belül. Akik az IRGC nyakörvét fogják, maguk is egy forradalmi ütemterv elkötelezettjei, és kétségtelenül ugyanannyira akarják a nukleáris fegyvert, mint a Pasdaran parancsnokai. Kamenei állítólag többek között amiatt nem akarta Rafszandzsánit az elnöki tisztségbe, mivel az nem lelkesült eléggé az atomprogramért. Mindamellett az iráni rezsim nem egy totalitárius elnyomó gépezet, a vezetőségen belül törésvonalak vannak, és létezik egy jelentős csoport, amely nem akarja Irán elszigeteltségét. Az IRGC maffiaszerű szervezetté alakult, kiterjedt gazdasági érdekekkel, ez pedig egyrészt korrupcióhoz, másrészt a nemzetközi közösség által érvényesített szankciókkal szembeni politikai sebezhetőséghez vezetett.

Nem szabad elfelejteni, hogy a brit tengerészek elfogásáért felelős döntéshozók a konfrontáció tetőzését akarták hazai helyzetük javítása érdekében, és hogy visszavágjanak a szigorodó szankciók miatt. Ez pedig megerősíti, hogy helyes utat választott a Bush-adminisztráció: lassan szorítani a prést a diplomácia segítségével, hogy létrejöjjön egy nemzetközi koalíció, amelynek most már Oroszország is része.

Francis Fukuyama

A szerző a John Hopkins Egyetem Magasfokú Nemzetközi Tanulmányok Iskolájának dékánja, a The American Interest elnöke

Fordította: Fall Sándor

© Project Syndicate/The American Interest, Krónika 2007.