Interjú Pallai Béla szatmárnémeti görög katolikus parókussal

– Nemrég Kolozsváron vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét Schmitt Pál köztársasági elnöktől a szatmárnémeti magyar görög katolikus egyházközség újjászervezéséért, illetve templomépítő munkájáért. Mit jelent Önnek ez a kitüntetés?

– Nagyon meglepett, nem számítottam ilyesmire. Az ember nem azért dolgozik, hogy kitüntessék, ráadásul nem éreztem úgy, hogy bármi különlegeset alkottam volna. A kitüntetéseknek Istentől kell jönniük. Eddig is beleadtam minden erőmet a munkába, ezentúl pedig lehet, hogy még lelkesebben fogok dolgozni.

– Szatmár megyében a görög katolikus egyházközségek közül a szatmárnémeti Szent Miklós magyar görög katolikus egyházközség tért vissza elsőként az eredeti rítushoz. Hogy történt ez?

– A kommunizmus egyik alapeszméje volt Isten létének tagadása, 1948-ban pedig egy igen szigorú egyházellenes törvényt fogadtak el: elkobozták a felekezeti vagyont, megszüntették a felekezeti oktatást, felszámolták a szerzetesrendeket, a legkeményebben azonban a görög katolikusok ellen léptek fel: törvényen kívül helyezték az egyházat. A híveket ezt követően ortodoxként tartották nyilván, és ortodox rítus szerint folytak a misék. Azokat a görög katolikus papokat, akik nem voltak hajlandóak megtagadni hitüket és a pápát, eltávolították, sokukat börtönbe vetették. A visszatérésre a rendszerváltást követően nyílt lehetőség. Engem a nagybányai püspök nevezett ki az egyetlen szatmárnémeti magyar nyelvű egyházközség parókusává. Egyébként én voltam a környék egyetlen magyar görög katolikus papja. A visszatérésről szavazás révén döntöttek a hívek – tudomásom szerint minden egyházközség akarta ezt. Miután elfoglaltam a helyem, segítettem a többi, Szatmár megyei magyar egyházközség ez irányú törekvéseit, lényegében én voltam a kapocs köztük és Lucian nagybányai püspök között. Rengeteg feladatom volt, 9 évig Nagykárolyban is én szolgáltam. Több mint 400 gyereknek hetente átlagban 18 hittanórát tartottam, nyaranta vittem őket táborba. A legtöbb gondom a gyóntatással volt, mivel ez nagyon sok időt vett volna igénybe, azonban kaptam segítséget: négy idős római katolikus pap bérmentve végezte nálunk ezt a szolgálatot.

– Hány lelket számlált az egyházközsége 1990-ben, és hányat ma? Mióta létezik ez az egyházközség?

– Az egyházközség több mint háromszáz éves, a templomunk elődjét, egy fatemplomot írásos dokumentumok szerint 1691-ben szentelték fel, itt tartottak akkor egy zsinatot. Egyébként erről idén meg is kívánunk emlékezni. A visszatéréskor körülbelül 4500 hívem volt, most azonban mindössze 2500 körüli a számuk. Rengetegen költöztek ki az országból azóta, legalább 1200-an. Sokan meg is haltak – az elmúlt 21 évben a temetések száma 1000 fölött volt, a keresztelőké viszont nem érte el a 350-et sem.

– Ha a görög katolikus egyházat a kommunizmus idején betiltották, Ön hogyan végezte el a teológiát?

– Titokban tanultunk. Egymás közt „bunkerteológiának” hívtuk a képzést. A tananyagot lopva juttattuk el egymásnak, és a legnagyobb titokban folytak a papszentelések is. Engem 1973-ban szentelt pappá az illegalitásban működő akkori nagybányai püspök, Nm. és Ft. dr. Ioan Dragomir. A szertartás lehúzott redőnyök mellett folyt a nagyapám Vörösmarty utcai házában, ahová a püspök kerülővel, Arad érintésével érkezett, mivel tudtuk, hogy a Szekuritáté figyel minket. A szentelés ideje alatt két pap járta az utcát, hogy figyeljék, nem ütnek-e rajtunk. Egy évig szigorúan tilos volt erről a szűk családomon kívül bárkinek beszélnem. Azt hiszem, a hatóságok azért nem zaklattak soha, mert nem tudták, hogy felszentelt pap vagyok.

– Miért döntött a görög katolikus papi hivatás mellett? Abban az időben nem látszott túl sok remény arra, hogy gyakorolhassa hivatását…

– A hitem vezetett, a Jóisten meghívott engem. Jézus megmondta, hogy egyháza örökké fennmarad. Megtartotta az elmúlt 2000 évben, bármilyen támadások érték is. Megtartotta akkor is, amikor a papok nagy hibákat követtek el. A hívő embernek nincs más dolga, mint beteljesíteni Isten akaratát, és vidáman végezni a rá bízott feladatokat. Édesapám és nagyapám is görög katolikus pap volt. Mivel nem voltak hajlandók megtagadni hitüket és ortodox szertartás szerint misézni, bebörtönözték őket. Szatmár megye 10 parókusa közül egyébként a többi nyolc a helyén maradhatott. Édesapám viszonylag hamar kikerült a börtönből, mert megbetegedett, a nagyapámat viszont csúnyán meghurcolták.

– A rendszerváltás előtt mi módon gyakorolták vallásukat? Hová jártak templomba?

– A római katolikusokhoz jártunk, ott is ministráltam, a görög katolikus hívek jelentős részével együtt. A görög katolikus papoknak kötelességük mindennap bemutatni a szent liturgiát, így otthon miséztünk minden reggel. Édesapám is tartott családi körben misét reggelente munkába indulás előtt, majd pappá szentelésem után én is. A mostani íróasztalom volt az oltár. Sokáig egy betonelemeket gyártó vállalatnál voltam beszerző, később pedig a római katolikus püspökségen dolgoztam revizorként, a reggeli szertartás azonban nem maradhatott el.

– Milyen érzés volt első alkalommal nyilvánosan, a templomban, egy gyülekezet előtt misézni?

– Felemelő, mennyei érzés volt. Zsúfolásig volt a templom. Sírtam.

– A hívek hogyan fogadták a változásokat?

– Úgy vélem, sokakban csak a visszatéréskor tudatosodott, hogy addig ortodoxként kezelték őket. Az ortodox és a görög katolikus szertartásrend nagyon hasonló, körülbelül 5 százaléknyi az eltérés köztük. Azt leszámítva, hogy az ortodoxok a hiszekegyben nem mondják azt, hogy „hiszek egy katolikus anyaszentegyházat”, illetve náluk nem történik említés a pápáról, alig vannak különbségek.

– Az egyházközség átvétele során voltak problémái?

– Nem voltak komolyabb problémák. Az ortodox szertartás szerint szolgáló, magyar nyelven miséző pap, Reiderer Ödön áldott jó ember volt, megtartotta a híveket magyaroknak. Ő maga készítette fel őket, ő beszélt nekik először arról, hogy most lehetőség van a görög katolikus rítusra és a pápához való visszatérésre. Szerintem nagyszerűen végezte a munkáját, az emberek szerették a templomot, az egyházközség ügyei pedig rendben voltak. Az átadást követően nyugdíjba is ment.

– Van-e utánpótlás a papok tekintetében?

– Igen, most már jobb helyzetben vagyunk, mert végeztek a nyíregyházi teológián papok, és minden magyar egyházközségben van lelkipásztor.

– Kibővítette a Szatmárnémeti legrégibb templomának számító Szent Miklós-templomot, jelenleg pedig új kegyhely kialakításán dolgozik…

– Vasárnaponként két misét tartottam az elején, de még úgy is az udvaron kellett hogy álljanak nagyon sokan, mert nem fértek be a templomba. Növelnünk kellett a férőhelyek számát, ezért bővítettük a templomot. A munkálatokat, melyeket többnyire az egyházközség bevételeiből fedeztünk, 1995-ben kezdtük, és idén sikerült befejeznünk. Szinte megháromszorozódott a belső tér – 250 négyzetméter helyett most több mint 700 négyzetméter a területe, az ülőhelyek számát pedig 200-ról 350-re emeltük. Jelenleg akár 800 hívő is befér. Ennek ellenére szükségét éreztem egy új templom kialakításának is, mivel a lakótelepeken élőknek túlságosan messze van a Szent Miklós-templom. Hosszú évekig próbálkoztam, de nem sikerült se megfelelő telket találnom, sem épületet vásárolnom. Két-három éve viszont adódott egy lehetőség. Szatmárnémetiben megszüntették a távfűtést, így a hatalmas kazánházakat már nem használták, az önkormányzat pedig versenytárgyalást hirdetett ezekre. Mi is jelentkeztünk, és sikerült 20 évre koncesszióba vennünk egy fűtőházat a Zsadányi úton, a Burgya-saroknál. Eléggé rossz állapotban volt, 25 teherautónyi szemetet kellett belőle kihordatnunk, mielőtt hozzáláthattunk a felújításhoz. Eddig körülbelül 500 ezer lejt költöttünk rá, és ha még lesz 200 ezrünk, akkor jövőre már lehetne benne misézni, igaz, egyelőre fűtés nélkül. Pályázatot is tettünk le, és ígéretet kaptunk a magyar kormánytól egy 2 millió forint összegű támogatásra. Nagy megvalósításnak tartanám, ha itt egy különálló parókiát sikerülne létrehozni, mert így egy helyett két egyházközségünk lenne Szatmárnémetiben. A jelenlegi püspök tudomásom szerint hajlandó lenne erre áldását adni.

– Hogyan jelent meg a görög katolikus vallás a magyarság körében? Más nemzetiségek hozták magukkal, akik később elmagyarosodtak, vagy a magyarság egy része kezdte el követni ezt a rítust?

– Kétségtelen, hogy a híveink egy része ruszin eredetű, többek között ezért is hívják kegyhelyeinket egy-egy településen „rutén” vagy „orosz” templomnak. Kivételt képez a szatmárnémeti Szent Miklós-parókia, melyet görög kereskedők alapítottak 1650 környékén. A Rákóczi-féle szabadságharcot követően elnéptelenedett ez a vidék, és a katolikus svábok mellett települtek ide Máramarosból és Kárpátaljáról ruszinok is. Azonban én úgy tudom, hogy a görög katolikus vallás több mint ezer éve fellelhető a magyarság körében is. Szent István idejében, sőt még előtte is volt keleti rítusú jelenlét Erdélyben és Pannóniában. Munkácson egyébként Mária Terézia idejében alakult meg a görög katolikus püspökség 1646-ban, mi 1912-ig oda tartoztunk, ekkor alakult meg a hajdúdorogi püspökség, melynek részét képeztük 1920-ig, 1930-tól pedig a nagybányai püspökség irányítása alá kerültünk. A jelenlegi tíz Szatmár megyei parókia 8–9000 hívet számlál.

– Miért fontos ennyire Önnek a görög katolikus rítus, illetve a Szentatyához való tartozás? Szolgálhatott volna legálisan ortodox papként is, ráadásul mint mondta, nagyon hasonló a két szertartásrend…

– Az embernek kell hogy legyenek elvei. Számomra nagyon fontos a Szentatyához való hűség őseim rítusa szerint. Igyekszem folytatni a hagyományokat. Úgy vélem, jó a római katolikus hit is, a református is, bármelyiket követve megnyílhat az út az üdvözülés felé. Meg kell viszont maradnunk amellett, amibe beleszülettünk, ezért nem nézem jó szemmel, ha valaki érdekből váltogatja a vallását vagy a nemzetiségét. Nagyon örülök annak, hogy a fiam is követte a családi hagyományt, és jelenleg ő is görög katolikus papként szolgál. Remélem, hogy magyar görög katolikus egyházunkat a Jóisten továbbra is megtartja vidékünkön.