Interjú Lászlófy Pállal, a pedagógusszövetség leköszönő elnökével

 – Nemrég úgy fogalmazott, hogy tanárnak született. Ezek szerint soha nem is fordult meg a fejében, hogy más pályát válasszon?
– Már gyerekkoromban megfordult a fejemben, hogy más szakmát válasszak. Nagymamám nagyon vallásos volt, mindig magával vitt az esti vagy hajnali misékre. Iskolás korom előtt ministráltam is, így teljesen átéltem a 40-es évek eleji katolikus világot. Aztán otthon két évig eljátszottam, hogy pap vagyok, az ikertestvéreimet letérdeltettem és nekik prédikáltam. Így kezdődött az első, hivatásszerű pályaválasztás. Aztán hadvezér és operaénekes is akartam lenni. Egyetemista koromban előadtam édesanyámnak a Bánk bánt, persze úgy, ahogy az operában láttam. Édesapám azt szerette volna, hogy orvos legyek, hogy öregségükre ne kelljen máshoz fordulniuk, de én túlságosan érzékenynek tartottam magam, úgy éreztem, nem tudok minden betegemmel meghalni, ha úgy adódik, sőt a vértől is irtóztam. Végül az otthoni, családcentrikus nevelés és brassói középiskolai tanáraim hatására kialakult a végső döntés: tanár leszek. Édesapám is beleegyezett ebbe, egész életében követte a pályámat, összegyűjtötte az újságokat, amelyekben például tanfelügyelőként írtak rólam.

– Gyerek- és fiatalkora viszontagságosan alakult. Átélt egy világháborút, és éppen 1956-ban jutott be a kolozsvári Bolyai Egyetem matematika–fizika szakára. Melyek a legmeghatározóbb élményei a két esemény kapcsán?
– Bár a feleségem mindig azt mondja, ne meséljek ezekről többet, ha megkérdezik, el kell mondanom, mert az életemhez kapcsolódó kedves élmények, bájos és „történelmi” dolgok. A második világháború idején Romániában születtem, mert Alsórákos oda tartozott, és a bécsi döntéssel is itt maradt Dél-Erdély csücskében. A tőlünk 18 kilométerre fekvő Barót viszont már magyar terület lett, így mi átköltöztünk oda. A gyerekeket akkoriban ellátták játékpuskákkal, tankokkal, az volt a divat, édesapám viszont a szabó nagybátyjával tiszti egyenruhát varratott nekem 4-5 éves koromban. Ha jól viselkedtem, mindig kaptam egy csillagot, így hadnagy, főhadnagy, majd kapitány lettem. Aztán jöttek az oroszok és vége lett a játéknak. 1944-ben, amikor Sepsiszentgyörgy irányából vonultak ki a katonák, felöltöztem az egyenruhámba, kibújtam a kapu alatt, és a járda szélén, ahogy a híradóban láttam, szalutáltam, mint a németek. Jött a tiszti kocsi és megállt az 5 éves „honvédtiszt” előtt, aki feltartóztatta a kivonuló katonákat. Így szoktam én ezt mondani... Ölükbe vettek, elhalmoztak csokoládéval, piros-fehér-zöld szalagokkal, de aztán édesanyám észrevette és kiragadott a kezükből. 1956 már tudatos élmény: 16 évesen egyetemista voltam, hiszen akkor 10 osztályos volt a líceum. Abban az évben érettségiztem, és mivel jó tanuló voltam, megkértek, mondjak búcsúbeszédet. Emlékszem, igen nemzeti fűtésű beszéd volt, a zenekar a Rákóczi-indulót játszotta, a kórus meg énekelte. A bankett végén az akkori igazgatónk, magyartanárunk ottmaradt velünk, mintegy öten voltunk, és együtt elénekeltük a magyar és a székely himnuszt. Ezt követően 1956 júliusában kirándulást szerveztek Magyarországra, ami nagy dolog volt akkoriban. A debreceni állomáson egy forgalmista nagyon szabadon szidta a rendszert. Mondtam is a tanáromnak, hogy ez nem szokványos, itt valami történni fog. 1956 októberében már a Bolyaira jártam, nagy jelentősége volt számunkra Nagy Imre november 4-i rádióbeszédének, amelyben elhangzott, hogy Magyarország bajban van, és segítséget kér. Volt a szobánkban egy nálunk sokkal idősebb román tiszt, aki akkor reszketve ült az ágyán. Nem jött velünk tüntetni, de sok mindent megjegyzett. Amikor 1959-ben készítették elő az egyetem egyesítését, nyomást gyakoroltak ránk, felhasználva az ’56-os emlékeket. Az a baj, hogy rossz időben születtem, rossz időben voltam egyetemista, így átszenvedtem az egész egyesítést. Külön könyvet lehetne írni arról, de még nem került sor rá, mert én inkább tenni akartam. Talán majd ha nem lesz egyéb dolgom.

– Közben a Bolyait megszüntették, Ön pedig a multikulturalizmus fellegváraként emlegetett Babeş–Bolyai Tudományegyetemen járta a negyedik egyetemi évét. Hogyan élte meg ezt a változást egy 20 év körüli fiatalember?
– Három évig voltam bolyais, aztán egy évet a Babeş–Bolyain jártam, de csupán a matematikatörténetet tanultuk románul, azt is egy magyar nyelvű tanártól. Az egyetem egyesítése mélyen megrázott. Volt egy tanárom, aki KISZ-titkár volt, és – bár soha nem derült ki, szándékosan tette-e – elment Bukarestbe továbbképzésre, és a kommunista ifjúsági szövetség vezetését rám, harmadéves hallgatóra bízta. Jöttek az aktivisták, kezdődött az egyetem egyesítése, és a különböző gyűléseken, ahol azt szajkózták, hogy csak a szocializmus létezik, hogy magyarul beszélő románok vagyunk, ott kellett lenni. A tehetetlenség nagyon nyomasztott, bántott, hogy nem tudok semmin változtatni. Aztán apámnak mesélték a falubeliek, hogy láttak engem egy Bukarestbe tartó vonatban. Eljött Kolozsvárra, és haza akart vinni. Végül egy tanár meggyőzte, hagyjon, mert rendbe fogok jönni. Ezt most mondom el először hivatalosan valakinek. Sokszor felrótták nekem az akkori időket olyanok, akik nem tudták, miért vagyok ott, hogy engem bántott, ami ott történik. Amikor emlékfilmet készítettek a Bolyai-egyetemről, arra kért egy volt tanárom, hogy írjak a történtekről. Megtettem, de végül fontosabbnak tartották a híresebbek emlékezéseit belefoglalni az írottakba. Keményen megszenvedtem a Bolyaiért, még ma sem tudok ehhez érzelmek nélkül viszonyulni, úgy sem, hogy tudom, a ráció fontosabb. El is mondtam utána: ha megszüntetik a Bolyait, megfosztják a magyarságot annak a lehetőségétől, hogy emberek tudatosan és elhivatottan felkészüljenek a tanári pályára. A multikulturális egyetem és a többi mind szép, a tagozatos iskolákról is lehet dicshimnuszokat zengeni, de a ragaszkodást a nyelvünkhöz, a nemzeti tudatunkhoz nem lehet kiirtani, semmisnek tekinteni. Nem szabad megszüntetni a sokfajta nyelvet, kultúrát, ezek harmóniájára kell törekednünk. Egyetem után Szentkeresztbányára kerültem, ahol az lehettem, ami akartam: középiskolai tanár. Azt viszont felrovom a Babeş–Bolyai Egyetemnek, hogy a tanárképzésben nem tudták követni a Bolyai hagyományait: nem tudtak magyarságtudatra nevelni, az egyetemet úgy megszervezni, hogy az embereket életre szólóan pályára állítsa. Ezért van annyi bolyongó, hivatástudatot nem ismerő tanárember a pályán. Nem az ő hibájuk elsősorban, hanem azoké, akik ma is a langyos vízben lubickolnak, s akiknek ma is védelmet nyújt ez a megaegyetem, ahol az elmúlt 50 év alatt igazán nagy eredményt senki nem ért el, ahol altatják a magyar tagozatos tanárokat. Ezért vállalni kellene a felelősséget. Szidják a magyar közoktatást az egyetemi tanárok, de az ő diákjaik adták a középiskolai tanárokat. Az RMPSZ azért is jött létre, hogy ezt a hiányt pótolja. Nem akarom az ott tanítókat egy kalap alá venni, de akik ellenzik a magyar tagozat létrehozását, attól tartanak: ebből a langyos vízből hideg vízbe kerülnek. Lehet, sokak számára sértő, amit mondok, de a BBTE magyar tagozatának tanárai langyos vízben lubickolnak.

– A Brassó megyei Alsórákosról került Brassóba, onnan Kolozsvárra, hogy aztán tanári pályája már a Székelyföldön induljon, és onnan is ment nyugdíjba. Mentalitás szempontjából érzett különbséget a három vidék között?
– Mindenhol magyar emberek élnek, és ez öszszeköti őket. De megtapasztaltam, hogy van gyergyói, udvarhelyi, csíki ember, és különbözőek a Háromszéken élők, a székek emberei... Kolozsvárnak 1956–1960 között sajátos kultúrája volt, a Főtéren otthon érezte magát az ember, volt magyar opera, színház, koncertek, ami akkor sokat jelentett a fiatalok számára. Azokból az élményekből táplálkozom a mai napig. Középiskolás diákjaimat minden évben elvittem Kolozsvárra, kiválasztottam egy színházi hetet, megszálltunk a Bükkben, és bejártunk a városba. Kolozsvárra mindig az erdélyi magyarság szellemi központjakét tekintettem. De nem szabad ennek egyedi kiváltságnak lennie, meg kell érteni, hogy máshol is van magas fokú tudományos élet. Ennek a kolozsváriak mindig kerékkötői voltak.

– Közel 10 évig megyei tanfelügyelői tisztséget is betöltött. Önként vállalta, hogy lemond, amikor kiderült, hogy a Szekuritáté lehallgatta egy Sütő Andrással folytatott beszélgetését. Miről szólt ez az ominózus beszéd?
– Ez is érdekes és fontos időszaka az életemnek. Áthelyeztek Csíkszeredába tanfelügyelőnek, majd főtanfelügyelő lettem. 1983 őszén kaptam egy levelet Sütő Andrástól, amiben megkért, hogy egy tanítónőnek segítsek munkát találni Udvarhelyen. Azzal zárta a levelet, hogy „sikazói lakomban szívesen látom egy beszélgetésre”. Én el is mentem, az az ember vitt, aki a levelet hozta, és ő is ott volt, bár úgy tett, mintha aludna. Végigbeszéltük Sütővel a sorsunkat, mindenféle témát, egészen éjfélig. Aztán a felesége kérésére református zsoltárokat énekeltünk, amelyik csak eszünkbe jutott. Amikor Sütő kikísért, azt mondta: Pali, gyere még hozzám, de egyedül. Akkor megértettem, hogy azzal az emberrel, aki a levelet is hozta, ő kapcsolatban van, de nem szeretné, ha ott lenne a beszélgetéseinken. A Szekuritáté nem nyúlhatott hozzám közvetlenül, de az első titkárnak jelentették, hogy ennek az embernek nincs mit keresnie a román tanügyben. Nem tudtam, hogy lehallgatnak Sütőnél. Az az ember, aki velünk volt, olyan hűen nem tudta memorizálni, amit beszéltünk, tehát le kellett hallgatniuk. Kiadták parancsba, hogy bánjam meg bűneimet, és akkor 6 hónapig még maradhatok, mert azután amúgy is minden magyart kirúgnak. Az volt a szerencsém, hogy a titkár elvtárs azzal kezdte a beszélgetést, hogy megkérdezte, mit kerestem Sütőnél. Ezt a magas labdét le kellett ütnöm. Közöltem, hogy ne folytassa, mert én attól a pillanattól kezdve nem vagyok a megyei pártbizottság tagja, sem a megye főtanfelügyelője. A második – tudatos – hibám az volt, hogy közöltem: Sütő Illyés Gyula után az egyik legnagyobb magyar író. Összehívták a pártbizottsági ülést, azzal vádoltak, hogy főtanfelügyelőként lepaktáltam az egyházakkal, Ditróban a tudtommal énekelték a székely és magyar himnuszt, de az is elhangzott, hogy mióta főtanfelügyelő vagyok, magyar gyerekek vernek románokat. Aztán dr. Balázs Sándor felállt, és beszédével megvédett. Persze a védőbeszéd miatt, mert végül őt is kirúgták, mint minden magyart. Sokan megírták, hogy mekkora hősök voltak, de ki mondott ilyet az akkori rendszernek, hogy „mától nem vagyok ennek a pártbizottságnak a tagja”?! Nem igaz, hogy a régi rendszerben gazembernek kellett lenni, csak akkor, ha az akart lenni az ember. Mindenkivel megpróbálták, engem is megpróbáltak beszervezni, de hallani sem akartam róla. Aztán felmentettek és visszahelyeztek a katedrára.

– Korábban, még Brassóban Márton Áronnal is volt személyes élménye. Hogyan emlékezik vissza a boldoggá avatásra váró püspökre?
– Amikor bekerültem Brassóba a középiskolába, édesapámnak volt egy gyerekkori barátja, aki plébános volt. Bevittek hozzá, hogy ha valami baj van, legyen kitől segítséget kérnem. Ministrálni jártam, így bizalmi ember lettem ott. A püspök 1955 tavaszán szabadult, nem tudom, mi járatban volt Brassóban. Üzentek, hogy menjek ministrálni a püspök úrnak, de nem szabad tudjon róla senki. Amikor a békecsókhoz fel kellett menjek, megfogta a vállamat, szembe nézett velem. Akkor láttam a szúrós szemöldökét, a szemei olyanok voltak, mint a röntgen: átlátott rajtam. Akkor voltam életemben először és utoljára ilyen közel hozzá. Mély benyomást tett rám. Utána a vallással is meg kellett vívnom a saját harcomat, de hogy egyensúlyba kerültem és Márton Áron lett a példaképem, az ennek a találkozásnak köszönhető.

– 1994-ben a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium igazgatója lett. Milyen tervekkel indult, mit sikerült azokból megvalósítania?
– Eldöntöttem, 60 éves koromban nyugdíjba megyek, így az utolsó évben szerettem volna felújíttatni az iskola kápolnáját, és főleg eltűntetni belőle a színpadot. Márton Árpád kollégámat kértem meg, hogy tervezze meg és összeszedtük a pénzt a kivitelezésre is. Szerettem volna visszaadni a kápolnának régi, történelmi külsejét, de olyannak kellett lennie, hogy multifunkcionális teremnek is használható legyen. Számomra a legnagyobb élmény az osztályfőnökség volt. Akkor van az ember a legközelebb a gyerekekhez és a szüleikhez.

– Húsz éve Ön az RMPSZ elnöke. A kezdeti, rendszerváltás utáni álmokból mit sikerült megvalósítania és mi az, ami keserű szájízt hagyott?
– Beder Tibor, Hargita megye egykori főtanfelügyelője egyszer kihívatott egy előadásról és fellelkesülve kérte, segítsek a szervezésben, mert másképp nem lesz a pedagógus szövetségből semmi. Megszületett a szabályzat, a program, amit a Mikó Kollégumban fogadtunk el az első küldöttgyűlésen, 1991. december 14-én. Megválasztották a székelyföldi, a partiumi és a közép-erdélyi régiók elnökeit is, engem pedig a szövetség élére. Később magyar állami támogatásból sikerült megvásárolni a Teleki Oktatási Központ épületét, majd egyet Kolozsváron, egy lakást pedig a Partiumban. Legfőbb célunk volt pótolni a hiányt a pedagógusnevelésben. 72 évesen adom át az elnöki stafétát a szövetség szombati küldöttgyűlésén.

– Eseménydús élet... Arról még nem beszéltünk, hogy három gyereket neveltek fel a feleségével, és három unokájuk is van. Hogyan lehet összeegyeztetni a családot a hivatással?
– Tanár többek között azért lettem, mert szerető családban nőttem fel. Olyan feleségem van, aki kezdettől fogva biztosította ezt a hátteret. Elfogadta a közéleti szerepvállalásomat, mindig mellettem volt, soha nem akadályozott. Ha elkeseredik, elmondja, hogy a tanfelügyelőségi 10 esztendőm őt 20 évvel öregítette, mert akkor kellett volna pontosan a gyerekek mellett lenni, fegyelmezni őket.

– Most, hogy leköszön az RMPSZ éléről, hintaszékben üldögélő, unokanevelgető nagytata lesz, vagy vannak más tervei is? Esetleg megírja az életrajzát...
– Impulzus kell ahhoz, hogy a könyvíráshoz hozzállássak. De ha egészséges leszek, talán megtörténik. Annyira színes volt az életem, hogy rendet kell teremteni benne. Szokta is mondani valaki, aki sok interjút készített már velem, hogy ha nem is írom én, legalább diktáljam valakinek.