Inoxkrisztus a Gordon-tetőn

Az embernek alapvető belső igénye, hogy létezését megtapasztalhassa. Szüleink és nagyapáink rendezett világában számos olyan megnyilvánulási forma élt, amely eme emberi igényünknek lehetőséget és tartalmat adott – egyben keretet és határt is kínálva annak. Ide sorolnám a ritmikusan és egyéni tartalommal felruházott ünnepek rendjét, az imádságos életet, a tisztességes munkáról és a tisztességesen eltöltött időről adott belső számadást, a beszélgetésben cserélt szó sajátos melegségét, az út sarában játszott gyermekjátékokat, a monda- és népmesekincset, a nyelvi és zenei formákat.

Szintén ehhez kötődően: mai szemmel milyen meglepő dolog, hogy korábban az anyagi-tárgyi környezet alakításában is micsoda egység uralkodott. Általánosan elfogadott modellek és minták szerint készültek a legapróbb használati tárgyak, a házak, a települések. Mindezek olyan megszentelt formák, melyek szigorúan kötött rend szerint és mégis a teljes szabadsággal átitatva berendezték, egyéni és közösségi tartalommal töltötték fel a létezést.

Belátható, hogy ilyen tekintetben jelen korunkban ez a belső megtapasztalás és általa az emberi mivoltunknak a maga teljességében való megélése, jelentősen csorbult. Mivel a létezés megtapasztalásának igénye nem változó, ezért a mai ember az egyéni és közösségi megélést az egoitás, az önzés terén burjánzó formákon keresztül próbálja a maga számára pótolni. Számomra nem kétséges, hogy a Gordon-hegyi grandiózus tervezet is a fennebb körülírt súlyos tudati megbetegedés forrásából fakad. Az önzés határai közé szorult, az említett tapasztalási formáktól teljesen távol csellengő embernek próbálkozásai ezek. A közéleti visszhangokból mérlegelve, sajnálatos módon, e kultikus tartalommal álcázott szoborállítási önzéskielégítés a környezetének tudati megfertőzését is magával vonja. Sőt, a jelek szerint, a közösség egyházi és világi elöljárói sem kellően tájékozottak e másfél éves tervezet tekintetében, és nem is tudtak egészséges módon, felelősségüknek megfelelően cselekedni a jelentős következményekkel járó ügy elhárításában. Kicsit olyan dolog ez, mint az utca, melyben születtem és melyben méret/képlet tekintetében pár száz éve minden ház a többihez hasonló. És most megjelent egy, ami hatszor akkora, mint a többi, a sorból teljesen kilógó, és persze rendeltetésében is hasznavehetetlen ház. Ugye mindenkinek ugyanaz az első gondolata, ahogy a költő mondja: „Mi jöhet még?” Mi lesz a következő lépés? Túlságosan mintánk és urunk lett a média, ahol a fogyaszthatóság és a figyelemszint fenntartása érdekében kőkemény a törvény: folyamatosan növelni kell az agresszivitás adagját, hangosabbnak kell lenni, és az egységnyi idő alatt sokkal több információval kell bombázni az embert!
A farkaslaki kilátó tervezetének védelmében és ellenében szóló megnyilatkozások teljességgel mellőzik az érdemi vita elemeit. Bár alaposan kutakodtam, mégsem találkoztam egy magvas műleírással, a művészi tartalmat és szándékot megfogalmazó bemutatóval. Feltevődik hát a kérdés: ha készült egy minőségi terv, akkor egy ilyen magasztosnak szánt közügy esetében az miért nem került a helyi szűkebb-tágabb közösség elé, amelynek még támogatására is számítanak. Pedig egyszerű lenne: egy kép a Nyikó-völgyről a felette magasló Gordon-csúccsal, tetején a beillesztett méretarányos tárgyszimulálással. Ehelyett a Kossuth-díjas szobrászkorifeusok elismerésének hírét lobogtatják a védencek. Kíséretként meg egy káposztás kertben járó néhány pixeles alakzat képe, na meg a sok pénzről és hegesztésnehézségekről beszámoló hős jajok, melyek szintén egy alpári ihletettségű szándékra és akarnokságra vallanak.
Sajnálatos, hogy a Székelyföld helymegszentelődési szokásrendjébe ilyen badar gesztus próbál betolakodni. Ennek sem művészi üzenete, és még kevésbé a hely szellemével meg az ábrázolni kívánt Krisztus hagyatékával való köszönő viszonya nincs. A tervezett vasmonstrum támogató főhőse soványkán honorál a térség tejtermelőinek, miközben egy hangzatos tejkonferencia záróakkordjaként tervezi a dicsőséges avatást. Ehhez pedig a jelek szerint a nyájszellem jegyében elöljárók és közrendiek körében szépszerivel dől a támogatók sora. S közben „aki nincs velünk az ellenség” – hangzik a helyi rozsdamentes brigád szájából.

Mi lesz a következő mozzanat eme székelységi újcirkuszi arénában? Mert hát, gondolom, nincs épeszű ember, aki azt gondolná, hogy ilyen faragott képes ráerősítés nyomán a lelkiségnek hamu alól való felparázslása várható. Az sem remélhető, hogy a Rekordok könyve legújabb kiadásával végződik majd a sor.
Ijesztő, hogy milyen igyekezettel vágjuk magunk alatt a fát, letérve az elődeink által ránk hagyott forrásra vezető ösvényről. Pusztulásunkért tévedés folyamatosan külső okokat sorakoztatni, ezért egyedül mi magunk vagyunk felelősek!

Macalik Arnold

A szerző építész