Ignotus utazásai

„Egyre-kettõre lekopik rólam, / Amit tudtam, amit akartam – / Magam is alig emlékszem magamra, / S mire meghalok, rég meghaltam.” Rezignált önkép ez, az Epilógus címû vers utolsó négy sorából. Önbeteljesítõ jóslat is bizonyos értelemben, hiszen a vers már az 1918-as verseskötetében olvasható. Ignotus elismertségének hanyatlása, a személye körüli viták éppen az 1918 utáni idõszakban tetõznek – a legismertebb polémia Nyugat-fõszerkesztõi státusa körül bontakozik ki. 1929-ben, Osvát Ernõ halála után kerül le a neve a Nyugat címlapjáról, amelynek alapító fõszerkesztõje volt, s amelynek – bár tényleges szerkesztésében csak kevéssé vett részt – arcélét, szellemiségét programcikkeivel, kritikáival, verseivel nagymértékben meghatározta akkor is, amikor nem Magyarországon élt.

De hogy pontosabban lássuk az Ignotus-történetet, valahol a Nyugat megalapítása elõtti idõkben kell kezdenünk. A születésénél például, hiszen 1869. november 2-án még nem a talányos „Ismeretlen” néven anyakönyvezik, hanem a Veigelsberg Hugó nevet kapja. Kiss József A Hét címû lapjának belsõ munkatársaként ragad rajta és állandósul álneve, az Ignotus. Nem õ az egyetlen a korszak sajtójában, aki állandó szignója révén válik ismertté – mindenesetre értelmezõi megjegyzik, hogy kevesen voltak kortársai (és A Hét munkatársai) között olyanok, akik olyan számú és olyan változatos álnevek mögé rejtõztek volna, mint õ. Az Ignotus-figura mellett egyik legmeghatározóbb alteregója „Emma aszszony” volt, egy csípõs nyelvû, felvilágosult nõalak, akinek életét és nézeteit különös gonddal munkálta ki a szerzõ az Emma asszony levelei sorozatban, amely méltán vált a szakma számára Weöres Sándor Psychéjének vagy Esterházy Péter Csokonai Lilijének korai elõfutárává. Az „ismeretlen” képzete természetesen ezzel összefüggésben kiegészült az „önmaga számára is ismeretlen” jelentéssel. Végtelennek, lezárhatatlannak, teljes összetettségében megismerhetetlennek látta a személyiséget, bizonyára emiatt tartott ki szignója mellett. Fia, Ignotus Pál már vezetéknévként örökölte meg és használta azt.

Fenyõ Miksával, Osvát Ernõvel már 1901-ben folyóirat indítását tervezik Új Figyelõ címen – e folyóirattervvel kapcsolatban Adyval is levelezik. A Magyar Géniusz, a Szerda, a Figyelõ lesznek a Nyugat legjelentõsebb elõfutárai a következõ években – ennek az intézményalapító forrongásnak, irodalmi modernizációnak Ignotus is részese, kezdeményezõje.

Amikor tehát az õ neve kerül fõszerkesztõként a Nyugat címlapjára, a tény nagyon is jelentéses. Az a kritikus õ ekkor, aki közel két évtizedes publikációs múlttal a háta mögött a korabeli kritikai élet egyik legaktívabb képviselõje. Aki nem ódzkodik a polémiákban való részvételtõl, s akinek a kritikai nézetei és nyelve talán leginkább alkalmas abban a pillanatban arra, hogy a Nyugat fiatal szerzõinek a szemléleti-irodalmi másságát írásai révén megmutassa. Ahhoz ugyanis, hogy a Nyugat-jelenség felbukkanását fordulatként érzékelhesse a korabeli olvasóközönség, annak az olvasásmódnak is létre kellett jönnie, amely képes érzékelni a „nyugatos” írásmód tétjét és árnyalatait. „Akasszanak fel, ha értem” – írta Ady versérõl, A fekete zongoráról, de ez számára nem egy negatív értékítélet kiindulópontja volt, hanem alkalom arra, hogy a vers mibenlétén elgondolkodjék. Nem „érteni” kell a verset, mondja tehát Ignotus, hanem inkább engedni, hogy hasson: zenéjével, „színeivel” együtt. A vers hangulata, összetett jelentésessége mindig több mint valamiféle „mondanivaló” kifejezõdése. Ez az olvasásbeli fordulat – amelyhez a Nyugat számos kritikusa csatlakozott a késõbbiekben – természetesen csupán egyetlen vonatkozását emelte ki a magyar modernség költészetének, de ez lényeges kiindulópontnak bizonyult, hiszen mintegy „felszabadította” a versnyelv és a versolvasás számos korábbi korlátját, nagyobb teret engedve az alkotó és az olvasó számára.

Ignotus-könyvében (Ignotus-tanulmányok. Universitas Kiadó, Budapest, 2007) Angyalosi Gergely nagy teret szentel annak a kérdésnek, hogy mûködtek-e, mûködhettek-e Ignotus kritikusi munkásságában olyan alapelvek, amelyek általános érvényûek? Hiszen egyik kiindulópontja az volt az Ignotus-kritikáknak, hogy a mûveket mindig önmagukhoz, önmaguk lehetõségeihez kell mérni, nem külsõdleges szempontok szerint vizsgálni. Az „impresszionista kritika” problémája ez – és Angyalosi könyvébõl meggyõzõen kiolvasható, hogy ez nem egyfajta ellenõrizetlen szubjektivitás túltengését jelenti, nem a kritikus érzelmeinek áradását rögzíti. Sokkal inkább annak belátása, hogy az irodalommal és a mûvészettel való találkozásunkkor a „külsõ” és a „belsõ” ingerek elkülöníthetõsége korántsem magától értetõdõ. Következésképpen „egyéb, mint impresszionista kritika nem is lehetséges” – mondja Ignotus. A gyakorlatban néhány fontos dolgot feltételez még ez a kritikafelfogás (és itt lép túl a szubjektív/objektív kérdés meg-megújuló vitáján): az egyik, hogy a kritikának nem leltárt kell adnia egy mûrõl, nem részleteket kell sorolnia, hiszen ez oda vezetne, hogy a részletektõl nem látszik az egész. Az Ignotus-féle kritikának így egyfajta lényegszerûségrõl kell szólnia, a mûegészrõl kell tudnia mondani valamit. Ehhez pedig nem szabad a kritikusnak kikapcsolnia a „belsõ” ingereket, az intuíciót. Annál kevésbé, mivel a korabeli lélektan nagy hatású munkája szerint a lelki életben nincs passzivitás: maga az érzékelés is az alany aktivitásából keletkezik (Pikler Gyula). Ez, az olvasói aktivitás hangsúlyozása az egyik olyan kritikusi alapelve Ignotusnak, amely mindmáig aktuálisnak tûnik.

Egy másik fontos ütközési pontja a korabeli irodalmi vitáknak – mutat rá Angyalosi Gergely – a „kozmopolitizmus” és a nemzeti jelleg kérdése. Ignotus és a többi, Nyugat körüli alkotó egy agyonideologizált irodalmi légkörben próbáltak érvényt szerezni sajátos irodalomfelfogásuknak. Vitatták a nemzeti jelleggel kapcsolatos konzervatív állásfoglalásokat, de nem voltak kozmopoliták abban az értelemben, ahogy megpróbálták õket jellemezni. A történelmi-társadalmi determinizmus gondolata, Taine miliõelmélete nem volt számukra elfogadhatatlan. Azt, hogy az irodalomnak van nemzeti jellege, nem vitatták, csupán jellegének megragadhatóságát képzelték el másképpen. (Kosztolányi nyelvközpontú koncepciója lesz majd az egyik legjobban kifejtett gondolatmenet ezzel kapcsolatban a „nyugatos” táboron belül.) Angyalosi Gergely szerint Ignotus „nem hisz a kozmopolita, vagyis a nemzetek felett lebegõ irodalomban, ám ki akarja tágítani a nemzeti jelleg tradicionális és a huszadik század elejére már igencsak szûknek minõsülõ fogalmát. Több írásában kifejti – a kor determinista gondolkodásának szellemében –, hogy magától értetõdõ elõfeltételnek és egyben következménynek, az irodalmi alkotással velejárónak tartja a nemzeti (vagy az egyenértékû korabeli szóhasználattal: faji) tulajdonságok megjelenését a mûben. Ami pedig minden jelentékeny irodalmi alkotásban elkerülhetetlenül jelen van, azt szerinte fölösleges és egyben káros követelményként állítani az írók elé.” Mindmáig megfontolandó álláspont ez is, és ott érezzük benne a külsõdleges normáktól való ódzkodást, amely a kritikust teljes életmûvében jellemzi.

Ignotus túlélõ volt, „kényelmetlen túlélõ” bizonyos értelemben. A nyolcvan év, amelyet átélt (1869-tõl 1949-ig), kivételesen zaklatott idõszaka volt a magyar kultúrának és politikának. A századforduló és a Nyugat elsõ korszaka idején Ignotus elemében érezhette magát: fontos része volt a polgárosodó, városiasodó Magyarország új kultúrájának megteremtésében. Nyitott, elõítéletektõl tartózkodó felfogása alkalmassá tette arra, hogy jelezze, valahányszor jellegétõl idegen korlátok közé próbálták szorítani az irodalmi életet. Érzékeny barométerként mûködött a korabeli kulturális és politikai életben – hiszen publicista is volt.

1918 végétõl él külföldön: a Károlyi-kormány megbízására Svájcban 1919 márciusáig lobbitevékenységet, a külföldi politikai hatalmakat tájékoztató munkát végez – érthetõ módon a trianoni események miatt kudarcként éli meg életének ezt a korszakát. És lényegében ettõl az idõszaktól számítható kényelmetlenné válása, háttérbe szorulása. Magyarországon nyilván nem néznék jó szemmel októbrista múltja miatt (a húszas évek közepéig számos magyar baloldali értelmiségi él emigrációban, Kassák Lajostól Németh Andorig és Dienes Lászlóig), így különbözõ országokban él hosszabb-rövidebb ideig. Érdekes epizód ebbõl a szempontból néhány hónapos kolozsvári tartózkodása. 1922 nyarán a Keleti Újság belsõ munkatársa lesz, és a napilap fiókintézménye, a Napkelet címû folyóirat utolsó számainak szerkesztésébõl is kiveszi a részét. Kolozsvári publicistai mûködése (melynek során, 1922 augusztusától 1922 decemberéig, politikai és kulturális kérdésekhez egyaránt hozzászólt) várható módon polémiákkal járt: különösen a Ferenc József és IV. Károly koronázásának öszszevetésérõl szóló szellemes, korjellemzõ publicisztikája kavart vihart. A palástok, koronázási kellékek között Ignotus „tiszteletlen módon” az embereket kereste, nem a fõméltóságokat.

1922 novemberébõl egyaránt fennmaradtak Áprily Lajosnak és Móricz Zsigmondnak írott levelei, amelyekben írást kér a Keleti Újság karácsonyi számába. Karácsonykor viszont már nincs az országban: a román hatóságok kiutasítják, román és magyar értelmiségiek tiltakozása ellenére. A Sziguranca nem hozta nyilvánosságra a kiutasítás tényleges okát, a Keleti Újság korabeli kommentárja szerint Horthyval való kapcsolatokkal vádolták. 1923 januárjában Fenyõ Miksának hasonló okokat említ levelében: „A mulatság az, hogy Romániából azért tettek ki, mert horthyzmussal gyanúsítanak; nem vagyok nekik elég rossz [?] magyar.” Ez a kiutasítás önmagában persze nem tette számára biztonságosabbá a Magyarországra való hazatérést – Csehszlovákiából, Bécsbõl, majd Angliából, Portugáliából, Amerikából írja leveleit barátainak, fiának.

A húszas években a Nyugatban közli továbbra is számos írását (1924-ben a lap különszámot is szentel munkásságának), a Babitscsal és Móriczcal való affér után, a harmincas években olyan lapokba ír többek között, mint a Magyar Hírlap vagy a József Attila és Ignotus Pál által szerkesztett Szép Szó. Ez utóbbiban jelenik meg 1936-ban talán utolsó verse, a Véget nem ér, amely a kiüresedett élet verse: „Lenni, lenni, mindig csak lenni – / Honnan ez a rémítõ semmi? // A vér elvéti az eret, / A fáradt száj a kenyeret”. Az élet viszont még mindig tart, tart – Ignotusnak meg kell érnie a menekülés, a háborús helyzet problémáit, az amerikai emigráns lét felemás voltát (ahol egyik kezelõorvosa az öregkori megalománia jeleként fogadja és kezeli azt a tényközlést, hogy Ignotus Freud és Ferenczi Sándor személyes barátja, szerkesztõje volt), a testi leromlást. Megéri azt is, ahogy a második világháború után, mintegy 1947-ig szívesen fogadják Magyarországon az Amerikából küldött írásait. És megéri azt is, ahogyan újra elkezd beszûkülni a publikációs tér a régi „nyugatosok” körül.

1948-as hazatelepítését, szanatóriumi kezelését megszervezi még Ortutay Gyula mûvelõdési miniszter és a barátok, 1949 januárjában Baumgarten-díjban részesül. Jellemzõ, hogy ez az utolsó Baumgarten-díjkiosztás, a következõ évtõl megszûnik az Alapítvány. Ezt a változást már nem kell túlélnie Ignotusnak sem: 1949. augusztus 3-án végleg befejezi utazásait.

Balázs  Imre József

A szerzõ irodalomtörténész, költõ, a Korunk fõszerkesztõje

Ignotus

A völgyben

Elõtted mék. Mögöttünk zúg a nád,

Bottal verem a szúnyogfelhõt széllyel –

Tudd meg, leány: szeretõm volt anyád

Sok téli délután, sok nyári éjjel.

Fojtó a lég. A völgy fülledt verem;

Tikkadtan vet az égre szürke pántot –

Mi lesz veled, lyány, és mi lesz velem?

Megcsapja nyakamat forró ziháltod.

Forgószél fog be. Tenyerem tüzel.

Villám vakít s harsan dörej nyomába –

Itt csaphatott le valahol közel –

Gyere mellém. Ugyis minden hiába.

(Nyugat, 1908, I. évfolyam, 1. szám)