Időkapszula

Hiába mondom, hogy idegesít a fülzúgató gondoskodás. Kilenc nyelven közlik velem a hajsampon negyven kémiai összetevőjét, meg hogy kenjem a fejemre és öblítsem le vízzel. Ne használjam, ha sérült a fejbőröm, ha irritál, ha vesebántalmakkal küszködöm (?). Ne töltsem magam vagy a többi gyerek szemébe, ne igyam meg. Könyörgöm, nyújtsa fel a kezét, aki sampont ivott. (Húzós házibulik most nem számítanak.) Csúszós a padló – naná, ha egyszer szappanos vízzel suvickolja az a szerencsétlen gyorséttermi alkalmazott. A visszapillantó tükörben megjelenő tárgyak a valóságban nagyobbak. A forró olajból kiemelt lángos forró.  Aureliano Buendía gumiarábikummal felragasztott emlékeztető cédulái az álomkórban tocsogó Macondo tárgyain.
És ami ennél is furább: bár nárcisztikus felindulásból feltételezem magamról, hogy nem innék sampont, szükségem van a jelek mindegyikére. Mi több, új és új signumok meg indiciumok kellenek. Így értem: ha nem tüntetik fel, nem tudom, valódi gyapjú-e a pulóver. Nem sikerül előmosásra programoznom a mosógépet. Nem sejtem, hány kalória van a körömpörköltben. (Na vajon hány, ha egyszer úgy kezdődik, hogy 15 dkg füstölt szalonna kiolvasztott zsírján üvegesre pirítunk két fej vöröshagymát, jól megszórjuk… stb.) Mindez azért van, mert naponta korcsul a tájékozódó képességem. Kicsit fáradt is vagyok. Valahogy úgy állok most, mint a tanár apám a kilencvenes évek vége felé, amikor tanfelügyelői rendelettel „odatették” az ötvenet elrúgott pedagógusgárdát, hogy „tanulják meg a számítógépet”. A tornatanárt is. Apropó, idős generáció: talán az ivóvízben van valami, talán az emberi természetben – Petres Marika néni szerint az atom miatt van az egész –, hogy az ország utóbbi, EU-csatlakozási vívmányát (mely valóban az, akkor is, ha koreográfiájában inkább a japán botvívásra hajaz) hisztérikusan ünneplő polgárok között ilyen magas a felejtés baktériumával fertőzöttek száma. Napok múltán is arcukon a szilveszteri mosoly, szemük fehérje foszforeszkál, és jól kivehető benne egy csomó csillag. Ami remek, mert sokkal jobb dolog vigyorgó meg reménykedő meg büszke nyugdíjasokkal utazni a buszon. Értem én, hogy igyekeznek kitörülni lejárt szavatosságú dolgaikat, emlékeiket, ha már egyszer mindenki ezt teszi körülöttük, ráadásul a tévé is bemondta. Még csak azon sem aggódom, hogyan fognak egy egész világnyi új indikáció bozótosában eligazodni – muszáj lesz nekik, és ezek az emberek már eddig is sok mindent kibírtak. Csak az nem klappol, hová rejtik majd a hullát. A más korban, más szereplőkkel, más rítusok szerint szocializálódott emberi reflexeket. Azt a muszáj-tudást, amivel végigkínlódott évek során itatták át magukat, s amivel – ezt lássuk be – ma is érvényesülni próbálnak a felsőháztól a patikasorig. Mi legyen azokkal, akik napi nyolc-tíz órás, reggel-felesezős, gépzsírtól szennyes munkafázisokban gyártották a már újan használhatatlan szerszámgépeket? Hát az ügyeskedőkkel, akik tudták, hogyan lehet pult alól csirkét, elosztópontoktól narancsot, vendéglőből Pepsi-Colát szerezni? Az ipari alpinistákkal, akik éjszaka másztak fel a tízemeletesek tetejére, hogy Bulgáriát fogó, alumíniumkávából eszkabált antennát erősítsenek a párkányra, mert „igazi” futballmérkőzést akartak látni. A műszaki zsenikkel, akik Ladát alakítottak át titokban, hogy az ablaktörlő folyadék vályújából kapja a benzint, a tank helyén meg, vizslató farkaskutyáktól rejtve, elférjen egy összekuporodott ember?
Az 1970-es Oszakai Világkiállításon, a központi Cseresznyevirág csarnok szirom alakú termeinek egyikében egy időkapszulát helyeztek el, melyet a játékszabály értelmében ötezer év múlva bonthat fel a hetvenedik század embere. Az embermagas edénybe klasszikus és modernzenei magnószalagok, műszaki leírások, képzőművészeti reprók, térképek, bankjegyek, női kozmetikai szerek meg egyéb emberi vackok kerültek. Valami hasonlót látok megoldásként. Urnába lehetne tömni sok mindent: göndör hajú egyetemista fiúk rendőr által levágott tincseit, a ’69-es év női divatját, a buboréksisakos, űrjárta példakép fotóit, sohasem olvashatott könyveket, Aranyszarvas-fesztiválon fellépő nyugati énekesnők érthetetlenül fehér, elérhetetlenül tökéletes mosolyát. Egy életnyi szorongást – meg az örömet is.
És rá a fedelet, aztán irány a légiesült határok, a szabadpiaci verseny, a kompetenciaelv a jelzőtáblákkal markírozott csillagösvényen. Egyenlő esélyekkel.