Idő és fény vonzásában

Meglehetõsen szerteágazó a tevékenysége: tanítja a gyõri Bencés Gimnázium mûvészeti hallgatóit és oktatja az építészeket, emellett családapa. Ennyi elfoglaltság mellett mikor van ideje alkotómunkára?

Induljunk ki abból, hogy nem bírnám egy hétnél tovább alkotómunka nélkül. Az oktatást úgy kell elképzelni, hogy egy-egy helyen körülbelül tíz órám van. Ezeket sikerült úgy elosztani a két intézményben, hogy egy napom szabad marad a héten. Ehhez hozzáadódik a hétvége, meg a tanítási szünetek, ráadásul olyan típusú mûvész vagyok, aki néhány órára is át tud zökkenni az alkotásba. Nekem nem kell egy hét arra, hogy ráhangolódjak az alkotásra, és aztán megint egy hét, hogy visszazökkenjek az úgynevezett normális életbe. Hajlandó vagyok korán kelni, hogy a tanítási órák elõtt néhány órát alkothassak a mûteremben, vagy éppen késõ este alkotok.

Régebbi mûveiben kétezer éves keresztény szimbólumokat használ, mint például az aranykehely és a hal. Mi az üzenete ezeknek a szimbólumoknak a keresztényi értékrendtõl elrugaszkodni látszó mai kor embere számára?

Mindenki döntse el, hogy mit üzen neki egy kétezer éves szimbólum. Vannak öröknek mondható, visszatérõ – azt is mondhatjuk, soha el nem kopó – jelképei az emberiségnek. Ha tetszik, ha nem, egy kulturális világhoz, térséghez tartozunk, amelynek a szimbólumai állandóan változó üzenetet hordoznak. Ha más-más kontextusba helyezzük ugyanezeket a szimbólumokat, akkor megint változhat a jelentésük. Ugyanakkor egy szimbólum egy más közegbõl érkezõnek nem azt jelenti, amit nekünk. Sok minden függ attól is, hogy kontextustól függetlenül milyen stílusban, milyen vehemenciával idézi fel a mûvész ezeket a szimbólumokat.

Egyes, szekkó-technikával készült mûveiben (falfestési eljárás, a freskóval ellentétben itt a festõ már a száraz vakolatra festi mûvét – szerk. megj.) a fal meggyalázott vagy megszentelt voltát elemzi. Az emberek többségének a fal határt, gátat jelent, önnél viszont újabb lehetõséget, egy kaput rejt magában. Hová akarja elvezetni a tárlatnézõt azáltal, hogy rést üt egy falon?

Nem föltétlenül célom rávezetni valamire a nézõt, az is lehet, hogy csupán egy hangulatra, egy részletre érdemes felhívni a figyelmet. A különbözõ falakon, felületeken a fény és árnyék, az idõ múlása, valamint az ember keze nyoma mind otthagyja jeleit. Ennek üzenethordozó értéke is lehet. Az is elõfordul, hogy a fal színével, az otthagyott jelekkel az ember szándékosan közöl valamit. Van, amikor teljesen tudatosan. Ha ezt a mûvész felidézi – mert az a dolga, hogy a világban látott dolgokat kiragadja és felidézze –, akkor talán közvetít valamit. Az üzenet nagyon sokféle lehet, és elõfordulhat, hogy csak néhányakat szólít meg, vagy csak hangulatot kelt. Az is elég lehet...

Csupán „hangulatkeltés\" lenne?

A hangulat mindig valamilyen szellemi tartalomnak a közvetítõje. Önmagában nincsen hangulat, mögötte mindig van valamilyen lelki, szellemi, vérmérsékletbeli tartalom. Az idõnek, a fénynek többletszerepe van egy felületen.

Más mûveiben geometriai formákat ötvözi rembrandti fény-árnyék hatásokkal.

Van egy festészeti örökség, amelyhez minden embernek, minden mûvésznek valahogyan viszonyulnia kell. A hagyományos festõi tartalmak, kifejezésmódok idõrõl idõre megszólítják az embert. Ezek egyike a geometria, ami az ember agyszüleménye, és a szigorú, racionális kifejezésmódot szembesíteni vehemens gesztusokkal nagy kihívás. Régóta foglalkoztat, hogy különbözõ, egymástól eltérõ üzenetet hordozó tartalmak miként társulhatnak egy képen.

A pontos körvonalakat olykor megtöri egy súrlófény vagy árnyék.

Az utóbbi idõkben szekkókat készítek és szándékosan azért választottam ezt a technikát, mert a rusztikus, érdes felületnek súrlófényben különlegesek a fény-árnyék viszonylatai. Kedvelem ezeket a hatásokat. Talán ilyen megközelítésben van rokonságuk ezeknek a mûveknek Rembrandt világával, de akár a fotográfiával is. Egyébként ezeknek a szekkóimnak, amelyeken absztrakt képeket, felületeket látunk, vagy irracionális üres tereket, helyeket, nagyon sokszor egy fénykép a kiindulópontja. Úgy járom a világot, hogy a számomra érdekes felületeket megörökítem a fotótechnika segítségével.

Ez azt jelenti, hogy számos alkotását elõbb fotóként jeleníti meg, és majd ezt lemásolva, a sajátos festészeti technikák által hozzáadja saját „mondanivalóját\"?

Így is mondhatjuk, mellesleg ez már mûhelytitok. Sokszor ezek az egyesek számára talán semmitmondónak tûnõ, vagy éppen szándékosan semmit nem ábrázoló, de rusztikus felületeknek gyakran pontos látványélmény az alapja. Ez sokszor úgy történik a gyakorlatban, hogy lefényképezek egy falrészletet, egy rozsdás lemezt, egy idõ által megkoptatott és manipulálódott tárgyat, és az errõl készült fotográfia alapján készül egy festmény. A gyergyószárhegyi Mûvészeti és Alkotóközpont által szervezett KorKép táborban például volt alkalmam olyan alkotást készíteni, amelynek az alapja egy rozsdás fémlemez felületérõl készült fotográfia. A képet kinyomtattam, és az így készült lenyomatra festettem valamennyit. Vagy egyszerûen egy régebb készült, magammal hozott fotográfiát megfestettem. Ugyancsak itt készítettem közepes méretû nyomatokat, és azokba belerajzoltam.

Voltak korok, amikor a mûvészet elválaszthatatlan volt az egyháztól, a vallási élménytõl. Az ikonográfia szintén jelentõs vonulata az ön munkásságának. Miért nyúlt ehhez, az akár õsréginek is mondható kifejezõeszközhöz?

Egyrészt szeretem az ikonok világát, mert valami transzcendens üzenetet próbálnak közvetíteni. Másrészt azt gondolom, hogy a mûvészetnek olyanszerû szerepe volt régen – talán még ma is –, mint a vallásnak. Egy idõben foglalkoztatott – amikor ikonokat használtam fel a mûveimhez, akár úgy, hogy azokba is belefestettem –, hogy az idõ és az idõtlenség ellentmondása miként ragadható meg a képeken. Az is érdekelt, hogy viselkedhet-e úgy egy kép, mint egy idõmérõ felület vagy eszköz. A Kronosz és Kairosz címû sorozatom errõl szólt. Foglalkoztatott, hogy az ikonok szigora, amely egy adott geometriából épül fel, illetve a szigorú kánonok, amelyek alapján az ikonokat megfestették, miként társítható, miként szembesíthetõ a mai festõi gesztussal. Ehhez még annyit fûznék hozzá, hogy a szárhegyi táborban alkalmam adódott találkozni és együtt alkotni távol-keleti mûvészekkel – akiknek a munkáit elõzetesen részben ismertem –, és azt tapasztaltam, hogy a vallási igényû természettisztelet hatja át leginkább a mûvészetüket. Ez is nagy hatást gyakorolt rám.

Szükséges-e a mai kor emberéhez igazítani, átfogalmazni az egyházi mûvészetet?

Nagy kérdés ez. Az egyház számára – amely valljuk be, hogy az európai kultúrában az utóbbi idõkben elveszítette a tömegbázisát – komoly kihívást jelent, hogy vannak-e megfelelõ kifejezõeszközei, és ha vannak, miféle képzõmûvészet, miféle vizuális kultúra tudná megszólítani az embereket a verbalitáson kívül. Egy gazdag természeti és egy mesterséges anyagi világ vesz körül bennünket, ebben leledzünk, ebben mozgunk. Ezenkívül valószínûleg mindenkinek van egy legbelsõ énje, ami más minõségû, nem fizikai és nem megragadható. Az ember és a mûvészet legrégebbi törekvése, hogy ezt a fizikailag meg nem ragadható, szavakban sem kifejezhetõ, de akár Istennek is nevezhetõ énjét, spiritualitását megismerje, megragadja és a maga eszközeivel megjelenítse.

Tolnay Imre

Barcsay-díjas képzõmûvész. 1968-ban született Gyõrben. 1983–’87 között Budapesten a Képzõ- és Iparmûvészeti Szakközépiskola hallgatója, alkalmazott grafikus szakon. 1992-ben szerez diplomát a Magyar Képzõmûvészeti Egyetem képgrafika szakán. Tagja a Magyar Alkotómûvészek Országos Egyesületének, a Magyar Grafikusmûvészek Szövetségének, a Fiatal Képzõmûvészek Stúdiójának, a Gyõri Grafikai Mûhely Egyesületnek, a Gyõri Akadémiai Klubnak és az MTA Építészettudományi Bizottság Színelméleti Albizottságának. Évek óta tanít a gyõri közép-és felsõfokú mûvészeti oktatási intézményekben, és rendszeresen publikál magyarországi folyóiratokban. Számos egyéni és csoportos tárlat résztvevõje.