Húsz év óta - Válasz Kedei Mózesnek

Mert voltaképpen mindhárman ugyanarról beszélünk. Hiszen hogy ne értenénk egyet abban, hogy Márton Áron püspök és a politikai alapon szintén meghurcoltak derékhada – de így is írhatnám: derék hada – volna a moralitás mércéje. Hiszen hogy ne értenénk egyet abban, hogy ők voltak azok, akik azokban a rettenetes időkben egyenesen álltak s szóltak. Hiszen hogy ne értenénk egyet abban, hogy micsoda rettenetes idő volt az, amelyet az emberek, vagyis mi, mindannyian, akik ebben a térségben már megvoltunk, gerincünk, tartásunk szerint éltünk meg, ki így, ki úgy; s hogy ahhoz a rendszerhez valahogyan alkalmazkodni kellett, mert valahogyan ki kellett bírni, túl kellett élni, kinek így, kinek úgy. És aki nem kussolt, vagy nem vigyázott, vagy nem lavírozott, börtönben kötött ki vagy Nyugaton, vagy a Szekuritáté Puskás Attila által itt felvázolt hálójában/hálózatában. Nemde? De hiszen hogy ne értenénk egyet abban, hogy a kollaboránsoknak, de a szekusoknak, de a pártembereknek is elő kellett volna állniuk, mondjuk még 1990-ben, és akkor okafogyottá lenne már Herta Müller Nobel-díjas író – Nyugaton piacképes, azaz némi érdeklődésre számot tartó, mifelénk viszont közhelyes szomorú ténynek számító – megállapítása, miszerint a volt kommunista diktatúra kiszolgálói behálózzák az egész országot, és a társadalomban kulcspozíciókat elfoglalva köszönik szépen, jól megvannak. Ehhez elég lett volna érvényre juttatni a temesvári kiáltványt. De nem álltak elő. És nem állnak elő. És ne ábrándozzunk, mert nem fognak előállni. Ezért írtam ama vezércikkemet, s ezért biztattam például a volt besúgókat, a gyanúba keverteket arra, hogy ne féljenek. De mitől ne féljenek? Mert Húsz év múltán című, október 8–10-i írásában Kedei Mózes azt sejteti, hogy a besúgókat – nem derül ki, hogy mire – bátorítom, itt és most újra leírom vezércikkem csonkán-bonkán, de félreérthetően idézett sorait: „De bő húsz esztendővel 1989 decembere után a gyanúba kevertek legalább most az egyszer legyenek őszinték. Legalább most ne féljenek. Legalább most álljanak elő. Mert a bűnök alól igazi feloldozást amúgy sem a törvényszék, sem ember, hanem egyedül a Jóisten adhat”. Így bizonyára érthetőbb, mint a szövegkörnyezetből, a kontextusból kiragadott és a Kedei esperes úr által idézett két szó. S mert az érintettek húsz év óta nem tették meg, most is ezt írom, erre és ezért biztatom őket: ne féljenek, beszéljenek. Mert ahhoz, hogy azt a rettenetes kort megértsük, s ahhoz, hogy a kép teljesebbé váljon, nekik is meg kell szólalniuk. Ha úgy tetszik, könynyítsenek lelkiismeretükön, és éljék meg a Lőrincz György által joggal hiányolt katarzist. Kedei Mózes akkor is nyitott kapukat dönget, amikor számon kéri, hogy miért nem a volt meghurcoltakat biztatom: ne féljenek, beszéljenek. De hiszen – amennyiben elkerülte volna a figyelmét – a levéltári források faggatása mellett már húsz év óta ezt teszem. Miként az 1944 őszi vérzivataros erdélyi események, román és szovjet internáló, illetve hadifogoly (halál)táborok tanúit és túlélőit is erre biztatom: ne féljenek, beszéljenek! Az eredmény kötetekben olvasható.