Hol végezték ki Tamás Andrást és Sándor Lászlót?

Ezt mintegy három évvel ezelőtt október 6-án, az aradi vértanúkról a Bocskai István kolozsvári szülőházában tartott megemlékezésen hallottam először. Az előadó nem tudta, hogy közölt adata téves. De úgy látszik, azóta ez, akár a monda, szájról szájra száll. Ugyanis a Krónikán kívül ezt közölte október 17-én az Erdély.ma hírportál, október 18-án a Paprika Rádiót idézve a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap, ez látott napvilágot az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóközleményében, és ez hangzott el a Paprika Rádióban.

Érdekes ugyanakkor, hogy a kivégzés helye után, a kivégzés helyéből következtethetően szamosújvári és szamosfalvi vértanú helyett valamennyi idézett forrás csupán szamosfalvi vértanúkat említ. Hogyan lett a szamosújváriból szamosfalvi? Talán mégis utóbbi helyen végezték ki mindkettőt? Vagy netán Szamosújvár Szamosfalvához tartozik? Esetleg fordítva? Talán a megemlékezés hevében valaki összetévesztette a két, egymástól mintegy 40 kilométerre fekvő település nevét?

Ez a Sándor nem az a Sándor

De van egy még tévesebb forrás is. A Kuruc.info közzétette „az 1848–49-es szabadságharc eddig ismert vértanúinak a Magyarok Világszövetsége által összeállított teljes névsorát”. Eszerint Tamás Andrást és Sándor Lászlót 1849. október 18-án nem Szamosfalván, nem Szamosújváron, hanem Nagyszebenben akasztották föl. Ebből annyi igaz, hogy élt egy másik Sándor László is, aki császári királyi főhadnagy, 34 éves, csíkszentdomokosi, nőtlen volt, a szabadságharc idején a felkelők oldalán kivette részét a szabadságharcból.

1851-ben a nagyszebeni hadbíróság halálra ítélte és elrendelte minden vagyonának elkobzását. A halálos ítéletet azonban a nagyszebeni katonai és polgári helytartó kegyelemből kétévi várfogságra változtatta. A Kolozsvár–Szamosfalva határában 1849. október 18-án kivégzett Sándor László ekkor már nem élt. Ő a csíkszentmihályi, de Taplocán lakó Sándor családból származott. Nős, őrnagy és kormánybiztos, öregember volt már a forradalom és szabadságharc idején.

A kolozsvári hadi törvényszéket vezető Karl Urban ezredes 1848 előtt a naszódi román határőrezred parancsnoka volt. Románokat küldött a gyergyói román falvakba, hogy lázítsák fel az ott lakókat. Gál Sándor honvédezredes Sándor Lászlót bízta meg, hogy ott rendet teremtsen. A kis- és nagyenyedi és más településbeli vérengzések után Kossuth rendkívüli állapotot hirdetett. Ez érvényben volt a gyergyói falvakban is. Sándor László ekkor a magyarellenes cselekedetekben részt vett kilenc románt, kiket Udvarhelyre kellett kísérnie, szökési kísérlet közben lelövetett. Egyes források szerint tizenhetet, de ez tévedés. Ez volt a vád, amit fel tudtak hozni ellene.

Mi történt Tamás Andrással? Hol végezték ki, hol van jeltelen sírja?

Szőcs János történész, a korszak kutatója szerint Tamás András elítéléséhez és kivégzéséhez az is hozzájárulhatott, hogy Sándor László felettes tisztje, a csíkszeredai helyőrség parancsnoka volt. E minőségében az orosz betörés után, 1849. július 22-én, öreg lándzsásokból csapatot szervezett, melynek élén Sepsiszentgyörgyre sietve, megmentették Gál Sándort és alakulatát a vereségtől.
Idézzünk Kacziány Géza (1856–1939) Magyar vértanúk (Bpest, 1905) című könyvéből: „Amíg Pesten a hóhérmunka lankadatlanul folyt, a vidéken sem pihentek az egyenruhás bakók.

Első helyen említhető ezek között »komisz Úrban«, azaz Úrban Károly ezredes, ki Bem elől anynyiszor futott ki Moldovába, Oláhországba, s most midőn orosz segítséggel visszajöhetett, iparkodott mesteréhez, Haynauhoz méltónak mutatkozni. Akit csak keze elért, azt elfogatta, a legtisztességesebb polgárok botoztatása napirenden volt, az önkényesen kiszabott büntetéseket csak pénzért engedte el. Dühét aztán két agg magyar hazafin, Tamás András nyugalmazott őrnagyon, magyar honvéd-alezredesen és Sándor László kormánybiztoson tölté ki. A tizenhárom aradi tábornokhoz hasonló magasrangú foglya nem lévén, a legrangosabb kettőt, Tamás alezredest és Sándor Lászlót ítéltette halálra és gyilkoltatta meg Kolozsvárott 1849. október 18-án.

E kivégzésnél is Haynaut majmolta, tudniillik egész idő alatt a Fellegvár ormára ágyukat húzatott fel, tüzéreket állított melléjük égő kanóccal, mintha a várost akarná porrá lövetni. (...)” „Úrban sietett meggyilkoltatásukkal. A városból kihurczolván őket, a szamosfalvi országuttól körülbelül 200 lépésnyire állították föl a két bitófát, melyre okt. 18-án két galambösz aggastyánt húztak föl. Nagy hősiesség is volt ez, igazi osztrák hadi vitézség. A vértanuk halála helyét az 1896-iki millenniumi évben látta el a honfiúi kegyelet hatalmas obeliszkkel (...).” „Október 26-án a császár titkos parancsban elrendelte a kivégzések felfüggesztését, melynek azonban Haynau és hóhértársai csak anynyiban tettek eleget, hogy az eszközölt kivégzéseket hirlapilag közzé nem tették, az egy évnél kevesebb börtönbüntetésre ítélt foglyokat szabadon bocsátották s e kiváló kegyelmi tényt aztán világszerte hirdették. (...)”

A magam részéről az itt következőket könyvben, újságban egyaránt, több ízben is közöltem. De a jelek szerint mindazok számára, akik Tamás András szamosújvári kivégzéséről beszélnek, hiába. Részletek a Honvéd vértanúk emlékműve című írásomból: „Az áldozatokról hosszú évekig nem lehetett megemlékezni. Az elnyomatás ellenére azonban emlékük elevenen élt. 1868-ban, egy évvel a kiegyezés után, a csíki honvédegylet a kivégzés helyéről a Házsongárdi temetőbe akarta vitetni Tamás András hamvait. »A vértanúhalált szenvedett Tamás András honvédezredes teteme nyughelyéről reméljük, hogy közelebb biztos adatokat fogunk nyerni. A hulla annak idején koporsóba tétetett, s így nyomai könnyebben lesznek feltalálhatók. Az ünnepélyes eltakarítás alkalmával a csíki honvédegylet küldöttség által fogja magát képviseltetni. Azon esetben, ha az átszállítás a köztemetőbe már lehetetlen volna, a csíki honvédegylet folyamodni kíván, engedtessék meg mostani nyugvóhelyen állítani fel az emlékoszlopot s egyúttal kérni fogja nemes Kolozs megyét, hogy az esetben szüntessék meg a gonosztevők vesztőhelyéül használt ama helyet és környékét. Az obeliszket képző emlékrajzon a következő sorok olvashatók: Kit becsület, honszerelem székely vitézzé avatták / Tamás András honvédezredes hős csontjai nézd itt porladnak / Koszorút a hősnek sírhalmához. Tűzz rá honti babérkoszorút / Emléke legyen örökre áldva. Áldva legyen ő, a vértanú! 1849.
Megragadjuk az alkalmat felhívni a Kolozs megyei és kolozsvári honvédegyletet az emlék felírását eszközölni s munkásságával oda törekedni, hogy a Székelyföld vértanúinak porai minél előbb a vesztőhelyről eltakaríttassanak. Az egyletnek ez gyöngéd és hazafias kötelessége, hogy felszólításunk bizonyosan nem fog siker nélkül maradni.« (Magyar Polgár, 1868. V.1., 109. old.)

Tervük nem sikerült, Tamás András földi maradványai a kivégzés helyén maradtak. Ennek ellenére 1869-ben, a csíkszéki honvédegylet, több lelkes kolozsvári polgár támogatásával a Házsongárdi temetőben, sír nélküli követ állíttatott Tamás András emlékére. Van, aki ezért tévesen azt állítja, hogy itt is nyugszik. Felirata nem az egy évvel korábban, a Magyar Polgárban közölt lett:

Fegyverletétel, kivégzések

1893-ban az 1848–49. Történelmi Lapok (TL, havonta kétszer megjelenő, kolozsvári lap a XIX. század végén, szerkesztője Kuszkó István) a kivégzés körülményeinek tisztázását, s a két vértanú tiszteletére emlékmű állítását kezdeményezte. A két áldozat családja, egykori harcostársak, ismerősök, szemtanúk segítségével sok minden kiderült.

Tamás András 1784. október 16-án született Csíkmadéfalván. Határőr katona, majd tiszt volt a 11. székely huszár határőrezredben. Később első osztályú százados lett, majd címzetes őrnagyként ment nyugállományba. A forradalom kitörésekor Gál Sándor ezredes kérésére elvállalta, hogy csíkszeredai térparancsnok legyen. Ugyancsak Gál Sándor ajánlatára 1849. március 7-én Segesvárt, Bem tábornok alezredesnek nevezte ki. Lándzsás csapatot szervezett, s ennek élén részt vett a sepsiszentgyörgyi csatában. A fegyverletétel után hazaindult.

Egy Péterfi nevű katolikus pap figyelmeztette, ne menjen Csíkba, mert életét veszély fenyegeti. Nincs miért félnie, mondta Tamás András, nem követett el semmit, amiért halállal büntethetnék. Hazatérte után Csíkszépvízre ment, ahol Gergely István falusbíró – úgymond a rémuralom kényszere alatt – vasvillás legényekkel letartóztatta, Csíkszeredába kísértette, s az osztrák katonaságnak átadatta. Kolozsvárra szállították, ahol a forradalomban való részvétele miatt – »a pártütő sereg szolgálatába lépett, előléptetéseit attól elfogadta, a pártütők érdekében proclamátiókat bocsátott és terjesztett, a csíkszéki nemzeti őrséget rendezte, s azt mint fővezér a cs(ászári). kir(ályi). seregek elleni csatára vezérelte« –, felségsértés vádjával halálra ítélték [TL 1896. IX. 1.].

Tamás Andrást és Sándor Lászlót a Kolozsvárt székelő, Urban tábornok által elnökölt császári haditörvényszék »akasztófán kötél általi kivégzésre« ítélte. Az ítéletet 1849. október 18-án hajtották végre. Haynaut utánozva, az ítélethozatal után Urban fölvonatta a város fölött magasodó Fellegvárban az ágyúkat, az egész helyőrséget fegyverbe állította, a város lakosságát pedig kiáltványban fenyegette meg, hogy halál fia, aki a foglyok kiszabadítását megkísérli.

Ezek után a kivégzésen alig volt jelen polgári személy. Az elítélteket László Márton ferencrendi szerzetes kísérte utolsó útjára. Az ítéletet egy Szabó nevű székely hadbíró fogalmazta meg, s olvasta fel a kivégzés helyén. A kivégzéskor ködös, csúnya idő volt [TL 1896. IX. 1.].

Másnap Sántha István László Márton lelkésszel meg akarta tekinteni a kivégzettek sírját. Pál Mihály szamosfalvi birtokos azonban figyelmeztette őket, hogy ne menjenek oda, mert Urban tábornok a közelben kémeket tart, akik a látogatókat lesik. Sántha István a következő évtől az 1870-es évekig feleségével és fiával minden évben fölkereste a két vértanú sírját [TL 1895. XI. 15., 186.]. A kivégzést az országúttól délre, egy kis halmon hajtották végre. A kortársak véleménye szerint Szamosfalva határdombján, a határkő közelében [TL 1895. XII. 1., 195.]. Lénárd Dénes szamosfalvi, és Parajdi József tóközi (Zsilvölgyi utca) lakos segítségével 2011. augusztusában sikerült kideríteni, hogy a két vértanú sírhelyét jelölő kő, az 1990-es évek közepéig, a Tóköze keleti szélén, a Zsilvölgyi utca (Jiului) végén állt.

A sír a kivégzőhely közelében, az emlékoszloptól néhány száz lépésre, Szamosfalva felé a vasút jobb oldalán volt. 1896-ban Kelemen Mihály földjén. Szerinte itt, a sírgödör kiásása miatt, kavicsosabb a föld [TL 1896. IX. 1., 150.]. Az emlékoszlop felállításakor ezt a helyet feliratos sírkővel jelölték. Orosz Ferenc 1933. évi városismertetőjében (OF, Kolozsvári kalauz) ez olvasható: »Az emlékoszlop mögött távolabb, a vasúti töltés túloldalán [jobb oldalán], felirattal ellátott kőoszlop jelzi sírjukat.« [OF 61.]. Ennek ma nyoma sincs.
1949-ben, a két honvéd vértanú, Tamás András és Sándor László kivégzésének századik évfordulójára emlékezve, megkoszorúzták a vasútvonal nyugati oldalán, a kivégzésük helyén – a mostani Selgros bevásárlóközpont közelében – álló sírját. A szamosfalvi tanító és a református lelkész vezetésével az iskolások is részt vettek a megemlékezésen, és virágot helyeztek el a nagy kőtömbre, a feliratos sírkőre.

Lénárt Dénes iskolásként részt vett a megemlékezésen. A feliratot látta ugyan, de szövegére nem emlékszik. Az 1960-as években a területet parcellázták. Az 1960-as évek vége felé épültek itt az első kis házak. Valószínűleg ekkor tüntették el a síremléket [Lénárt Dénes közlése]. Mint nemrég kiderült, később, 1995 után. Lénárt Dénes ma is emlékszik a helyre, ahol annak idején a kő állt. 2011. májusban járt ott. Többszöri beszélgetésünk után, 2011. augusztus 3-án ketten fölkerekedtünk, hogy Tamás András és Sándor László kivégzésének helyét és sírját, pontosabban ezek egykori helyét fölkeressük.

A Tóköze nyugati szélén, a vasútvonaltól légvonalban mintegy 220–230 méterre, a Zsilvölgyi (Jiului) utca végén, az 58A. szám alatti ház Bali nevű lakója, 1992-ben vásárolta meg a telket. Melyen most a háza áll. Innét, az utca végéről, a kb. 4 méteres magaslat széléről, gyaloglépcsőn lehet leereszkedni a Lófő (Oargă) utcára. Bali úr, a tulajdonos, 1995-ben kezdte el háza építését. Elmondta, előzőleg el kellett távolítani a telekről azt a követ, amit ő a város határkövének gondolt. Arra nem emlékszik, volt-e rajta felirat. Először háza udvarára tolták, majd az utca végének túlsó, bal oldalára. Az ottani tulajdonos nemrég keríttette be telkét. Mikor 2011. május végén Lénárt Dénes ott járt, a kerítés még nem létezett. Erre az ugyancsak a Lófő utcára szakadó telekre tolták a követ. Innét a ház építésekor a szakadásba taszították. Most ott van, a bokrokkal részben benőtt omlásban, föld meg gyom borítja.

A Zsilvölgyi utca egyik régi lakója másképp emlékszik a kőre. A 47. szám alatti Parajdi József 1960-tól lakik itt. Akkoriban, gyermekkorában a mai utca végén, még puszta területen, a mostani úttestnek majdnem a közepén nagy, faragott, négyszögű kőtömb állt, rajta egy kisebb, ugyancsak négyszögű kő. Arra nem emlékszik, volt-e rajta felirat vagy sem. Ekörül játszottak, kergetőztek a gyerekek. A Zsilvölgyi utca akkor még nem ért idáig, csak a Kőmíves Kelemen (Meşterul Manole) utcáig. A Lófő utca helyén füves terület volt, itt rúgták a labdát. A kisebbik kő egy idő után eltűnt. Parajdi József nem emlékszik, mikor. A nagyobbikat valóban eltolták helyéről, majd letaszították a szakadásba. Minden bizonnyal, most is ott van.

1995-ben az utca végén, a Lófő utcára ereszkedő lépcsőtől néhány méterre, jobbra, hozzáláttak Baliék háza alapjának ásásához. Amint Parajdi József mondta és mutatta, a két vértanú sírja fölötti kettős kő ettől néhány, akár tíz méterre, majdnem az úttest közepén állt. Az alapnak kiásott gödör az esőtől megázott, s a széle beomlott. Ekkor a földből egy koponya, majd több csont került elő. Egyik gyerek, amint Parajdi József mondta, kezében a koponyával szaladgált az utcában. Kiszállt a rendőrség, majd a házépítő szomszéd, Bali szerint, a régészek is kijöttek. Feltárták a sírt. Ecsettel, óvatosan takarították le a csontokat. Parajdi József határozottan két csontvázra emlékszik. Bali szomszéd csak egyre. Nem tudja, kitől származott. Szerinte a második világháború idején lövészárok húzódott a telkén, s az ott elesett katona csontváza került napvilágra. Az emberi maradványokat végül műanyagzsákba csomagolták és elvitték. Valószínűleg a régészeti intézetbe. Jó lenne megtudni, mi lett a sorsuk. Gergely Balázs régész szerint kevés a valószínűsége, hogy megőrizték őket.

Minden jel arra utal, hogy 1849. október 18-án itt volt a kivégzőhely, ahol Tamás András és Sándor László életét vesztette. És itt a két kővel megjelölt sírjuk, melyet Orosz Ferenc 1933-ban megjelent könyvében említ.”