Hódolat az utóbbi ötven évnek

Ötven év egészségben, betegségben, jóban, rosszban, mindig együtt. Még leírni is sok, pedig csak hét betű: ötven év. Az, aki még fél évszázados sincs, el sem tudja képzelni milyen ez. Vajon mennyire lehet megismerni egy embert ötven év alatt? A nézeteit, a gondolkodásmódját, a heppjeit. És mennyire lehet hozzászokni?

Világéletemben úgy gondoltam, hogy kevés idő van mindenre. Hogy kevés egy világélet. És még az is mennyire tele van zsúfolva olyasmikkel, amiket nem is akarunk. Például betegségekkel. Egy ember életében több évig beteg. Megbetegszik, felépül, megbetegszik, felépül, megbetegszik, isa por és hamu lesz. Vagy kellemetlen kötelezettségekkel. Takarítás, vásárlás, sorbanállás a villanyszámlával, szaladgálás, lótás-futás, határidőkre elkészülés, temetésre járás, villanykörte-cserélés, költözködés, főzés, mosás, szülés, szobafestés, spórolás, mosogatás, veszekedés, meghalás.

Kinek mi jut. Ha valaki idejönne, és azt mondaná nekem, hogy az ő életében semmi rossz nem volt, akkor én megmutatnám neki a heget a térdén, amit biciklizés közben szerzett gyerekként, a fogzománc színét és állagát tökéletesen utánzó, fúrónyomban kushadó fogtömését, a fájdalomcsillapítót a tükre mögött a fürdőszobában, megmutatnám neki az elszakadt kabátjait, az orvosi receptjeit, a megműtött vakbelét, a csontja forradásait és az eldobált gipszeket, a vénájában lerakódott koleszterint, megmutatnám neki a halottait, aztán tárcsáznám az Isten számát, és a kezébe adnám a kagylót.

És van, aki nemcsak a saját baját kibírja ötven évig, de még egy másikét is. Ad neki gyógyszert, meg teát, ha beteg, vesz neki ezt-azt, beszél hozzá, meghallgatja, eltűri a rossz napokon, dolgozik érte (is), szól neki, ha kivág egy fát, nehogy rádőljön. Nem nagy dolog, mondhatnánk, pedig nagy dolog. Legalábbis így belegondolva az. Lehet úgy, végigcsinálva nem olyan nagy dolog, hiába a sok heg, forradás, elszakadt kabát, orvosi recept, vénában lerakódott koleszterin, fúrónyomban kushadó fogtömés, rakottkrumpli-folt az ingeken, eldobált és egyre erősebbre cserélt szemüvegek és minden egyéb. És hiába a pácolt húsok, a nevetések, a fagylaltok, meg vattacukrok, az ünnepi torták és kirándulások, a csókok, a megnyert ügyek, a kártyapartik, a téli esték. Jóban, rosszban.

„Voltak nehézségek, de csak kibírtuk” – mondta a házaspár hölgytagja, és ez a snitt elraktározódott az agyamban, valahol hátul, a „Valamikor majd újranézem” feliratú tekervényben, amiben már nagyon sok kis felvétel van, amelyek maguk is tudják, hogy nem fogom őket újranézni. Csak várják a feketére porosodott vetítóvásznakkal, hogy belépjek a moziterembe, néha elmondanak egymásnak egy-egy viccet, hogy elüssék az időt, és közben arra gondolnak, hogy odakint egy másik film forog. Egy másik, egy nagyon hosszú, jóban, rosszban, ámen.