Ennek ellenére a prefektusok bíróságon támadták meg az erre vonatkozó határozatokat, a bíróságok pedig szolgai módon futószalagon semmisítették meg őket. Mi ez, ha nem a 215-ös törvény durva megsértése?

Mint említettem, a törvény értelmében a helyi autonómia közigazgatási és pénzügyi. Ennek ellenére a kormány folyamatosan és gátlástalanul beavatkozik az önkormányzatok pénzügyeibe. Erre jó példa, hogy immár második éve van érvényben az önkormányzatok számára egy létszámstop, illetve az a tiltás, miszerint irodabútort, valamint számítástechnikai és irodatechnikai eszközöket nem vásárolhatnak. Ezek a korlátozások triplán károsak, ugyanis nehezítik a munkavégzést a önkormányzatokban, a polgármesterek időt és energiát kell fordítsanak arra, hogy esetenként a korlátozást kijátsszák (hisz ha egy adott irodából minden alkalmazott távozik, beteg lesz stb., attól még az önkormányzat köteles ellátni azt a munkát, amit az az iroda kell hogy végezzen), s nem utolsósorban erősíti azt a hitet, hogy helyi autonómia csak elméletben van, gyakorlatban azt a kormány bármikor a maga kénye-kedve szerint korlátozhatja. A helyi adók rendszere is „szép” példa arra, hogy meddig terjednek a pénzügyi autonómia határai. Mindaddig, míg az állam mondja meg, hogy milyen területeken és mekkora adót lehet kiróni, a választott helyi képviselők csak arról dönthetnek, hogy egy adott adónem 50 banival kisebb vagy nagyobb legyen-e, addig a helyzet nem valami rózsás.

Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy jog annyit ér, amennyit annak alanya abból érvényesíteni akar, illetve tud. Könnyű ugyanis az önkormányzatok jogait megnyirbálni akkor, ha hagyják magukat. Létezik ugyan a települések, városok, megyék, stb. szövetsége, de azok létezéséből az egyszerű ember mindössze annyit lát, hogy települése költségvetésének egy része arra megy el, hogy tagdíjként befizetik ezeknek a szervezeteknek a számlájára, illetve hogy a polgármester (vagy megyei elnök) néha beül a szolgálati autójába, s elutazik ezen szervezetek gyűléseire.

Ha ezek a szövetségek komolyan vennék magukat, hetente indíthatnának pert a kormány ellen azért, mert újabb határozatban, rendeletben vagy sürgősségi rendeletben szegte meg az önkormányzatok valamely jogát. Sőt az sem lep meg senkit, ha valamelyik miniszter bocsát ki jogsértő rendeletet. Ennek a gyakorlatnak egyszer már véget kellene vetni, s tudják ezt a polgármesterek is, épp csak a határozott fellépéssel késlekednek. Nem csoda, hisz attól félnek, hogy a „sértett” kormány vagy miniszter bosszút áll, s annak konkrét anyagi kárát az általuk vezetett közösség fogja megszenvedni (hisz tudjuk: a települések költségvetésének jelentős részét teszik ki a kormány kénye-kedve szerint osztogatott pénzek – ennyit a helyi pénzügyi autonómiáról, mondhatjuk nem kevés malíciával). S itt a kör be is zárult: ha maguk az érintettek nem emelnek szót, akkor minden a legnagyobb rendben van, a rendszer tökéletes.

Egy másik fontos jogelv azt mondja ki, hogy mindent szabad, amit valamely törvény nem tilt. Sajnálatos módon eredeti demokráciánkban ezzel szemben azt az elvet alkalmazzák, hogy csak azt szabad, amit valamilyen törvény megenged. Így jutunk el az olyan abszurd helyzetekhez, hogy egyes nagyromán jogvédők szerint a Székelyföld zászlaját azért tilos kitűzni a középületekre, mert nincs olyan törvény, ami ezt lehetővé tenné. A témát roppant egyszerűen le lehetne zárni azzal, hogy ezek szerint egyik percről a másikra halott emberek kellene, hogy borítsák az ország földjét, mert olyan törvény sincs, ami megengedné nekünk, hogy levegőt vegyünk, de sajnos nem lehet, mert erre a gondolkodásmódra elég sok hivatalos személy, köztük az igazságügyben dolgozók is hajlamosak. Márpedig ez gondot jelenthet, ha – visszatérve oda, ahonnan kiindultunk – hozzálátunk gyakorlatba ültetni a sepsiszentgyörgyi SZÖN határozatait. Ennek ellenére remélem, hogy az önkormányzati vezetők mindegyikének nem száll inába a bátorsága, s a határozatok nem maradnak holt betűk a papíron. Ennek reményében hadd vázoljam fel, hogy miképpen képzelem el ezek közül kettőnek a gyakorlatba ültetését.

1. Legyen március 15. hivatalos ünnep a Székelyföldön – mondja ki egyik határozat. Erre is rámondták már, hogy törvénytelen, mert az önkormányzatoknak ebbe nincs beleszólásuk, de az én véleményem más. Létezik jogszabály, amelyik lehetővé teszi a nemzeti kisebbségek számára, hogy nemzeti ünnepeiken szabadon használhassák szimbólumaikat. Ehhez már csak azt kell hozzátenni, hogy az ünnep legyen egyben munkaszüneti nap is, elvégre milyen ünnep az, amelyen munkába kell menni. A kérdés helyi jellegű (hisz annak nem lenne semmi értelme, hogy Caracalon munkaszüneti nap legyen március 15.), akkor meg egy önkormányzatnak saját hatáskörben kell tudnia kezelni. Lehessen olyan helyi határozatot hozni, amelyik kimondja, hogy teszem azt Gyergyószentmiklóson március 15. helyi jellegű hivatalos ünnep, s mint ilyen, munkaszüneti nap. Ha pedig hétköznapra esik, akkor még gondoskodni kell arról, hogy az így kieső munkanapot bepótolják, hogy mindez ne váljon senkinek és semminek a kárára. Mindaddig, míg semmiféle magasabb szintű jogszabály nem rendelkezik a helyi jellegű hivatalos ünnepekről, addig ez a téma a helyi önkormányzat hatáskörébe tartozik, mint a helyi közélet egyik fontos ügye. Sőt, egy ilyen határozattal meg lehet oldani azt is, hogy a lassan mindenhol létező falu-, illetve városnap is helyi hivatalos ünnep legyen. Ezekhez semmi köze a központi adminisztrációnak, ezért beleszólása se szabad legyen. Ha pedig elég sok önkormányzat meghozza ezt a határozatot a következő hónapokban, akkor jó esély van arra, hogy a cégek és egyéb magánszervezetek is alkalmazkodjanak, s jövő március 15. már valódi ünnep legyen Székelyföld-szerte.

2. Egy másik SZÖN-határozat az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének megkereséséről szól. Ez látszólag rázósabb téma, hisz bizonyos értelemben politika, ráadásul külpolitika. Figyelembe kell azonban venni, hogy Románia számos nemzetközi kötelezettséget vállalt az elmúlt évtizedekben, s ugyanakkor az alkotmányába is befoglalta, hogy amennyiben egy nemzetközi kötelezettség és egy hazai jogszabály között ellentét van, akkor az előbbi élvez elsőbbséget, azt kell alkalmazni. A vállalt és nem teljesített ígéretek miatt nyugodtan lehetne akár eljárást is indítani Románia ellen, ehhez képest a szóban forgó határozat csak arról szól, hogy küldjön ki az ETPK egy jelentéstevőt, aki itt a helyszínen megvizsgálja, hogy Románia teljesíti-e a vállalt kötelezettségeit, valóban példaértékűen bánik-e a kisebbségekkel. A kérést megfogalmazhatnánk egyenként, román állampolgárságú székelyekként, de ugyanennek más súlya van akkor, ha a székelység legitim képviselői, a választott önkormányzatok emelik fel a szavukat. Egy ilyen esetben reális lehetőség van arra, hogy valóban kiküldjék azt a jelentéstevőt, s onnan kezdve már félig nyert ügyünk van, már csak arról kell gondoskodnunk, hogy a jelentéstevő lássa is az itteni valóságot, ne hagyjuk, hogy bukaresti megbízottak bekötött szemmel vezessék végig teszem azt Olténián, ahol a megkérdezettek mindegyike azt mondja, hogy jól érzi magát, semmi gondja.

Az aggodalmaskodók persze azt fogják mondani, hogy felesleges ilyen határozatokat meghozni, mert ugyanaz lesz a sorsuk, mint a népszavazási határozatoknak: a prefektusok megtámadják, a bíróságok meg érvénytelenítik őket. Észre kell venni azonban, hogy a két eset között van egy igen lényeges eltérés. A népszavazási határozatokat ugyanis bírósági úton valóban meg lehetett akadályozni, ugyanis egyik polgármester sem kockáztatta azt, hogy egy érvénytelenített határozat alapján népszavazást szervezzen, s annak a költségeit a helyi költségvetésből fedezze. A most napirenden levő határozat végrehajtása ezzel szemben anynyiból áll, hogy kinyomtatják, lepecsételik, aláírják, majd egy borítékban elküldik Strasbourgba. Ezt a meghozatal másnapján meg lehet tenni, utána már a prefektus meg a bíróság felszólíthat meg ítélhet, nem ér vele semmit. Ha pedig bárkit retorzió érne azért, mert legitim módon (a helyi közösség képviselőjeként) egy európai fórumhoz fordult, az csak még indokoltabbá tenné a jelentéstevő kiküldését, s már indulásból egy nagy fekete pontot jelentene Romániának abban a jelentésben.

Egy szó mint száz, a helyi önkormányzatok kezében nagy, s máig kihasználatlan hatalom van. Erre akart rámutatni a Székely Nemzeti Tanács, amikor javasolta a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlés összehívását, illetve intézményesítését (ami magyarul annyit jelent, hogy ez váljon egyfajta intézménnyé, rendszeresen ülésezzen és hozzon határozatokat). A folyamat elindult, illetve némi eredménye is van már, de minden jel szerint a polgármesterek és helyi képviselők jelentős részében még nem tudatosodott ez a hatalom, ezért újra és újra beszélni kell a témáról, illetve ami ennél is fontosabb, példákat kell felmutatni, olyan határozatokat kell meghozni, amelyek a mostani gyakorlat felállította határokat áttörik, s megmutatják, hogy az igazi határok sokkal tágasabbak, bebizonyítják, hogy már a mostani törvényes keretek betartásával sokkal nagyobb önállóságra tehetnek szert a Székelyföld települései, s általuk az egész Székelyföld.

Ilyen téren nagyon nagy az önkormányzati vezetők felelőssége. Fel kell hagyniuk azzal, hogy az állam meghosszabbított kezeként mechanikusan intézik a helyi ügyeket, néha kerülgetve, de át nem lépve és fel nem rúgva a Bukarestből felállított akadályokat és határokat. El kell olvasniuk a 215-ös törvény első cikkelyeit, s hozzá kell látniuk azok szellemében tevékenykedni. Ez természetesen kockázatokkal jár, számolniuk kell a központi ejnye-bejnyékkel, nyílt vagy bújtatott retorziókkal. Tudomásul kell azonban venni, hogy soha semmilyen harc nem volt fáklyásmenet.

Szerző: Árus Zsolt, Hargita megyei MPP-s tanácsos