Helyi autonómia: mettől meddig terjed, s miért nem élünk vele? (1.)

A második nagygyűlést követő sajtótájékoztatón a SZÖN Házbizottságának tagjai elmondták a határozatok további sorsa iránt érdeklődő, meglehetősen szkeptikus újságíróknak, hogy okulva a 2009 szeptemberben elfogadott határozatok végrehajtásának esetlegességéből, ezúttal az önkormányzatok segítségére lesznek azzal, hogy konkrét határozattervezet-mintákat készítenek, melyekbe az egyes önkormányzatok csak be kell írják a település, illetve a kezdeményező nevét, s máris napirendre lehet tűzni, s el lehet fogadni azokat.

Ez implicit módon ugyebár azt jelenti, hogy a Házbizottság álláspontja szerint a SZÖN-határozatok olyan területekre és olyan témákra vonatkoznak, amelyek az önkormányzatok hatáskörébe tartoznak. Ezzel szemben magukat felelősnek nevező politikusok szájából is hangzott el olyan vélemény, hogy a SZÖN határozatainak a gyakorlatban semmi jelentőségük nincs, hisz azok gyakorlatba ültetése nem az önkormányzatok hatásköre, ezek lényegében valamiféle vágyálmok, amelyekre a parlament törvényt kellene hozzon, de arra egyelőre remény sincs.

A két álláspont szöges ellentétben áll egymással, s félő, hogy a tájékozatlanabb állampolgár a másodikat fogja elhinni, jó szándékú álmodozóknak nézvén a SZÖN szervezőit, s a törvényes kereteket jól ismerő szakembereknek a másik álláspont képviselőit. Már csak ezért is érdemes ezt a kérdést  kicsit általánosabban is megvizsgálni.

Induljunk ki onnan, hogy Romániában a demokráciának – sajnos – nincsenek különösebb hagyományai. Ez alól kivétel Erdély, s nem véletlen az, hogy az idősebb erdélyi románok is egyfajta nosztalgiával gondolnak viszsza az 1918 előtti, illetve az 1940–44 közötti időkre. A lakosság döntő többsége azonban az 1944 utáni években szocializálódott, s a vérében az van, hogy Bukarestből mondanak meg mindent, a helyieknek csak a végrehajtás szerepe jut.

Ezt jól példázza az is, hogy számos törvény ad különféle jogokat a helyi önkormányzatok kezébe, de a jog gyakorlásának a konkrét módját (különböző testületek vagy tevékenységek működési szabályzatát) is kidolgozzák Bukarestben, s habár ezek minden esetben csak minták, az adott jogot gyakorolni hivatottak szentírásként kezelik őket, s csak ritkán és kismértékben mernek eltérni tőlük. A bukaresti döntéshozók abból indulnak ki, hogy a helyi közösségek képtelenek megszervezni magukat, illetve a tevékenységüket, s ennél már csak az a sajnálatosabb, hogy ebben nagyon sok esetben igazuk is van.

Nézzük meg ugyanakkor, mit mond a híres 2001/215-ös számú, a helyi közigazgatásra vonatkozó törvény. A lényeg az első néhány cikkelyben van, azokban, amelyeket sokan talán el sem olvasnak, hisz sejtésem szerint a törvény alapján működő hatóságok, illetve a törvény betartatásáért felelős személyek nagy része a 23. cikkelynél kezdi az olvasást, onnan kezdve vannak ugyanis leírva a helyi hatóságok megválasztására és működésére vonatkozó szabályok. Tegyünk most egy kivételt, s koncentráljunk a második, harmadik és negyedik cikkelyre.

Itt vannak ugyanis leírva a helyi autonómia mibenlétére és korlátaira vonatkozó szabályok. A második cikkely kimondja, hogy a helyi közigazgatás a decentralizáció, a helyi autonómia, a közszolgálatok helyi alárendelése, a helyi hatalmat gyakorlók választhatósága, illetve a helyi szinten fontos kérdésekben megrendezendő népszavazás elvei alapján működik.

A harmadik cikkely azt mondja ki, hogy a helyi autonómia azt jelenti: a helyi közigazgatás vezetőinek effektív joga és lehetősége van a helyi ügyek intézésére. A negyedik cikkely már bizonyos értelemben korlátoz, amikor azt mondja ki, hogy a helyi autonómia csak közigazgatási és pénzügyi, de bátran kijelenthető, hogy amenynyiben ezt az állam valóban tiszteletben tartaná, azáltal tág lehetőségek nyílnának a helyi közösségek előtt. (Az más kérdés, hogy vajon mire gondoltak a törvényhozók, mikor ezt a korlátozást megfogalmazták,  azaz hogy szerintük milyen nem lehet a helyi autonómia.)

Szép, hangzatos elvek, ellenben a parlament, a kormány, illetve az állam különböző funkcionáriusai nagy gyakorisággal szegik meg őket. A példákat hosszan lehetne sorolni, most csak néhányat említek, mutatóban. Székelyföldön számos önkormányzat írt ki népszavazást arról, hogy az adott település lakói egyetértenek-e azzal, hogy településük az SZNT által kidolgozott autonómiastatútumban leírt Székelyföld része legyen. A népszavazás témája tehát nem az volt, hogy legyen-e Székelyföld, s ha igen, akkor milyen, hanem mindössze az, hogy amennyiben lesz, az adott település tartozzon-e oda. Erre lehet azt mondani, hogy egy elméleti kérdés, semmi gyakorlati jelentősége, tehát kár pénzt áldozni rá, de azt semmiképp, hogy törvénytelen volna a megválaszolására népszavazást kiírni.

Szerző: Árus Zsolt, Hargita megyei MPP-s tanácsos