Hej, óvoda, óvoda...

Például nem szabad lekésnie a beíratás salto mortaléjának szakrális pillanatát. Bizony, ugrás ez a javából, át a kívülrekesztettség és az áldott akolbeli lét között tátongó és, hogy nehezebb legyen, alattomosan szélesedő szakadék fölött. Tudod, nyájas olvasó, ha rosszul időzít a Denevérember, toccs, és kész a palacsinta, gumikörítéssel. Többévi kísérletezést követően sikerült meghatároznom e szezámi momentumot: melegen ajánlom, hogy a leendő szülő gyermekének világrajötte előtt tíz évvel írassa be majdani magzatát, már ha Istent ismer, akkor is, ha nőt nemhogy érintett, de még látni se látott. Egy igen nagy hírű Gotham City-beli óvodába betérve megkérdeztem egy kedvesen doromboló, bennfentes külsejű hölgyet, ugyan mondja már meg, merre találom a beiratkozási ügyekben utazókat. A hölgy kecses, macskanős fejmozdulat kíséretében megkérdezte, meg van-e beszélve VALAKIvel. Intettem – szememben villant a szent naivitás lézerkardja –, hogy nincs. Akkor viszontlátásra, jelezte a hölgy, átharapta torkom, majd egy ugrással fent termett a kacsalábon forgó óvoda tetején.

Végül, megjárván a pokol és a bushido bugyrait, miként Bruce Wayne is annak idején, sikerrel jártam. Bekerült a csemete, ajtóstól. Megvolt mindenek előtt az ünnepélyes megnyitó, szamothrakéi misztériumok, szószék, lángoló szakáll, bizony Isten, a Joker is (na nem ez a morózus, a régi, nevetős) megirigyelte volna. Aztán elzarándokoltunk a reformer Zeusz parapatetikus templomába, ahol a legtöbb szó a pénzről esett, merthogy Isten ide, nevelés oda, a lojvé beszél, sőt ugat, mi több, mar is, ha kell. A beavatási szertartásokon átesvén, elkezdődött az óvoda, ami, adjuk meg a császárnak, ami az övé, valóban vackoros volt: „de fényes az ablaka, de tágas az ajtaja, de szép tiszta minden terme, zsibong a sok gyerek benne”, satöbbi. Mi meg, kedves szülők, havonta vittük az áldozatot, mint a katonatiszt. És most jön a konfliktus. Néhányszor előfordult, hogy nem áldoztam a kellő időben. Bavallom, elfajzott, kurafi pogány vagyok, de úgyis tudja ezt egész Gotham City. A szentély papnője leteremtett, hogy hej, rám száll az egyházi, a turáni, meg minden egyéb átok, ja, és napi X százalék büntetést is kell áldoznom. Hamarjában fejemre szórtam a közeli gyárak összes hamuját, leborultam, megtéptem ruhám-hajam, és ígértem, nem kések többet a tejeléssel. Persze nem tartottam be, a fene a pofámat. És újra jött a papnő, dörgött az ég, sistergett a zeuszi villám. Csakhogy ekkor éppen rossz napom volt. Na ja, van ilyen. Tudjuk, előre lép a bal láb, és vége. Persze, ördögi dolog ez is, nem mennyei törvény szerint való.

Egy szó mint száz, elkövettem a főbűnt, fütyöltem a templomban. Engem ugyan ne baszogasson, mondtam a Püthiának. Ha kell, fizetem az X-et, csak ne halljam az égiháborút. Csönd lett, persze, de csak amolyan vihar előtti. Nyári vihar lett belőle, amikor is jeleztem, hogy második csemetémet is be szeretném íratni az oviba. Ekkor maga Zeusz ereszkedett le hozzám az Olümposzról, gólyatöcs alakjában, mondván, hogy nem lehet, tele van a tál. Érdekesnek találtam, hiszen egy évvel korábban is tele volt, oszt mégis fért bele még csemete. (Na ja, sok jó magyar kis helyen is elfér. Vagy lehet, hogy mégis az nyomott többet a latban,  egy áldozóval több került az eklézsiába?) Igaz, azok a szülők nem törték el a szentséget. Később Zeusz beszélőre hívatta nőmet (velem többé nem volt hajlandó szóba állni), leteremtette, hogy miféle sehonnai bitang az embere, így beszélni egy halhatatlannal, aztán kegyesen kijelentette, hogy jöhet a második csemete, ha két évre előre leáldozzuk a foglalót (amely az eredeti megállapodásban egyévnyi tej, méz, lé, miegymás volt). Ekkor döbbentem rá: teljesen összekavartam a filmeket. Nem Gotham City ez, feleim, dehogy! Ez maga a nagy francos New York. És Zeusz sem Batman, naná, hogy nem. A Don Corleone nevet kapta a keresztségben. És hogy én ki vagyok? A fent említett jedermann, akit ebben a filmben nemes egyszerűséggel lúzernek neveznek. Kivettem a csemetét a „Famíliá”-ból. Most máshova járunk. Itt olyan, mint a Dallas, J.R. nélkül. Persze áldozni itt is kell, de a lényeg, hogy minden olyan mindennapi. Jedermannak való. Egyelőre.