Havlickuv Brod

A fülke lehangoló képet mutatott. Ahhoz képest, hogy csak a mi kis hármas csapatunk lakta be, úgy nézett ki a táj, mint ezredmosoda bombatámadás után. A ruhák szétszórtságának okát még csak-csak felidéztem – ronggyá áztunk indulás előtt, Drezdában zúdult hatalmas felhőszakadás a nyakunkba –, de ennyi kajamaradékra, üres sörösdobozra, ekkora kupac hátizsákra azonban nem emlékeztem. Rövid ideig azon is elcsodálkoztam, ahogyan Csaba és Meli egyszerre foglalja el a két szemben lévő üléssort, de nem külön-külön, hanem kézzel-lábbal átnyúlva egymás fekhelyére. Ebből a kibogozhatatlan hálóból kievickélni sem volt könnyű, cipőt találni meg végképp reménytelen, fel is adtam hamar, s csak úgy, zokniban vonszoltam ki magam a folyosóra.

A lehúzott ablakon át nyárillat, vonatszag és torlódó mássalhangzókból, valamint hosszú, éneklős magánhangzókból építkező beszédfoszlányok áradtak be. Elsőre mindössze annyi tűnt biztosnak, hogy nem német szavakat hallok, s az csak fokozatosan tudatosult bennem, hogy akkor ez nem lehet más, mint cseh szöveg. Innen már csak percek kérdése volt, hogy megfogalmazódjon bennem a szörnyű sejtés: ez itt Prága lehet. Ahová igyekeztünk. Ahol le akartunk szállni. Az éppen arra járó vasutashoz intézett német nyelvű kérdésre érkező válasz cellaajtóként csattant: Praha. A szerelvény pedig apró rándulással indult tovább.

Odabenn mocorgás jelezte, hogy a többiekben is visszatérőben az élet. Újra áthámoztam magam a kéz- és lábszövevényen, és titokzatosnak szánt mosollyal telepedtem az ablak mellé. Jött is a gyanakvó kérdés: min vigyorogsz? Tudjátok, melyik állomásról kattogunk kifele éppen, kérdeztem vissza. Majd folytattam: Prágából. A beszélgetés folytatásának szöveghű visszaadása tizennyolcas karikát igényelne, hagyjuk hát ezt, ugorjunk odáig, hogy kicsit később már szolid bazmegezés közepette próbáltuk kitalálni a hogyan továbbot. Agyunk csökkentett üzemmódjához képest aránylag hamar megszületett a konszenzusos döntés: bárhol, ahol legközelebb megáll a vonat. Ezzel a borotvaéles jövőképpel zuhantam vissza az alvás és ébrenlét közti kómás állapotba, de csak néhány másodpercre, mert máris arra eszméltem, hogy áll a vonat.

A riadó hatékonynak bizonyult, egy percen belül a folyosón tolongtunk. A lépcsőn álló kalauz elemlámpájával éppen jelt adott a gépésznek, hogy indulhat, ám megjelenésemre előzékeny mosollyal visszacsinálta az egészet. Leugrott, és előzékenyen segített nekem leszállni, megelőzendő, hogy többdimenziós hátizsákom a peron betonjába préseljen. Aztán egy baletttáncos könnyedségével röppent vissza a lépcsőre, esküszöm, még merevítette is a bal spiccét, úgy jelzett lámpájával újra a masiniszta felé.

Amikor is kibontakozott a folyosói homályból Meli nyúlánk alakja. Átlagost meghaladó magassága fölé „két fejjel” tornyosuló hátizsákja széltében-hosszában akadt bele plafonba, ajtóba, kilincsbe, de ő vitézül harcolt, hogy még időben elérje a lassan mozgásba lendülő kocsi ajtaját. A kalauzban kényszeredett mosoly kíséretében ébredt fel a női nem iránti udvariasság kötelező érzése, lelépett a peronra, s lassú oldalazó futólépésben igyekezett segíteni leráncigálni Melinek a mindenáron vonaton maradni akaró zsákját. Majd megkönnyebbülve ugrott volna fel a gyorsuló szerelvény lépcsőjére, ám kiderült, hogy időközben Csaba is sikeresen vívta meg harcát a lámpatestek által erősen marasztalt hátizsákjával. Száznyolcvanötös magasságával, ötvenkilós hátizsákjával és lefelé igyekvő lendületével amúgy sem hagyott volna helyet és esélyt a felszálló forgalomnak, így aztán mindhárman szilárd talajjal a lábunk alatt figyeltük, miként igyekszik kalauzunk erős hajrával elérni a lendületbe jött szerelvény utolsó lépcsőjét.

A vonat vörös zárófényeit már négyen kísértük szemmel hosszasan. Majd perceken át röhögéstől fulladozva hallgattuk a vasút alkalmazottjának torlódó mássalhangzókból és hosszú, éneklős magánhangzókból építkező, de mindenképpen indulatosnak tűnő monológját.
A néhány sínpárral arrébb lévő állomásépület oromzatán a hozzávetőleges megvilágítás ellenére is tisztán látszott a hajnali fényben a felirat: Havlickuv Brod.

Csinta Samu