Határon innen vagy túl?!

Velem szemben jól kivehető a Tatros folyó, a mellette húzódó sínpár és a Magyar Királyi Állami Vasutak legkeletibb, múzeummá alakított 30-as számú őrháza, innen a Rákóczi-várhoz felvezető lépcsősor és a határgerinc vonulata. Ezen túl már Moldva van.

Nincs még a Kárpátokban egy ilyen jól körülhatárolt természetes határvonal. Ezer éven át itt húzódott Magyarország és a moldvai fejedelemség, később Románia határa. Bár Erdély Romániához csatolása után az adminisztratív határ megszűnt, a két régió, Erdély és Moldva közti határszerepét továbbra is megtartotta. 1950-ben a Tatros völgyében fekvő, etnikai és történelmi vonatkozásban egymással szorosan összefüggő három székely csángó település közül Gyimesbükköt a moldvai Bákó tartományhoz, később megyéhez csatolták. A közigazgatási határ a Hidegség-patakig eltolódott, de a „határ” továbbra is itt húzódik, mivel ez nemcsak Erdély és Moldva, hanem egyben Kelet-Közép-Európa határa is. Persze az eltelt 62 év meghozta a határtologatók elvárásait, a Székelyföldtől való elcsatolás következményeként ma már a lakosság csak alig fele vallja magát magyarnak, bár a faluban szinte mindenki beszéli a magyar nyelvet. Így állt elő az a sajátos helyzet, hogy egyházi értelemben a gyulafehérvári érsekséghez, tehát Erdélyhez, közigazgatásilag pedig Bákó megyéhez, azaz Moldvához tartozik. Ilyen értelemben Moldvának van egy közép-európai része is.

A határ túloldalán, a szoros végénél, a Sáncpatak bejáratától balra egy kis dombon nyugszik az I. világháborúban kivégzett Emil Rebreanu sírja, aki az osztrák–magyar hadseregben volt katonatiszt. A síremléken az alábbi szöveg olvasható: „Itt nyugszik a magyarok által felakasztott Emil Rebreanu”. A megtörtént eseménynek a kivégzett tiszt fivére, Liviu Rebreanu, a nagy román író állít emléket Akasztottak erdeje (Pădurea Spânzuraţilor) című regényében. A regény története röviden a következő: főhőse, Apostol Bologa – akinek kezdeti vallásos nevelése és hite elszáll – a tudományt választja hitnek, rengeteget tanul, élete remekül alakul, megkéri egy ügyvéd lányának kezét, majd beköszönt a háború. Nem a meggyőződése hajszolja bele a háborúba, inkább a becsvágy, hogy menyasszonyát büszkévé tegye. A körülmények sodorják a háborúba, kénytelen különféle álarcot felölteni, hogy hazafias hűségét bizonyítsa. Törekvő, gyorsan kapaszkodik fel a ranglétrán, főhadnagy lesz, különféle kitüntetésekkel büszkélkedhet, és a háborút egyenesen „energiaserkentőnek” kezdi találni. Később részt vesz egy akasztáson, többedmagával ő ítél halálra egy cseh árulót, így találkozik először Klapkával. Aki – mint később kiderül – szintén cseh, és feletesse lesz, mindenáron túl akarja élni a háborút, és bizalmával üldözi, veszélyes gondolatokkal fertőzi.

Apostol Bologa kitűnik társai közül, de a sors csúfot űz belőle. Megtudja, hogy csapatát átvezénylik, és a saját népe ellen kell harcolnia, kétségbeesik. Bárki ellen és bárhol harcolna, csak ne kelljen az övéire lőnie. Megdöbben, szinte eszét vesztve közli Klapkával, hogy meg fog szökni, átszökik az oroszokhoz, ám a szökés éjszakáján súlyosan megsebesül. Hónapokat tölt különféle korházakban. Rengeteget olvas, „magyarázatot és igazolást” keres. Hazaküldik lábadozni, itt éri a meglepetés, hogy menyasszonya, Márta az ő távollétében egy magyar honvédtiszttel üti el az időt. Felbontja az eljegyzést, és otthon újra rátalál Istenre. Eltökéltté és kegyetlenül őszintévé válik, nem akar bűntettet elkövetni saját lelkiismerete ellen, még akkor sem, ha esküje köti. Visszatérve a frontra eljegyzi szállásadója lányát. Vagyis az igen labilis Bologa elhagyta a román lányt, mert magyarul beszélt vele, később pedig eljegyzi a magyar parasztlányt. Boldog, de boldogságát hamar sötét fellegek árnyékolják be. Több parasztot is elfognak, akiket árulással vádolnak, a szigorú példamutatás végett gyors eljárás alá vetik, majd ennek eredményeképpen felakasztják őket. A foglyok száma egyre gyarapodik, és Bologát kinevezik a haditörvényszék tagjává. Nem gondolkodik többé, nem latolgatja lehetőségeit: megszökik, elfogják, haditörvényszék elé állítják és felakasztják. Így ér véget egy hatalmas vívódás története.
Íme egy történet, amit másképpen értelmez egy moldvai román és megint másképpen egy erdélyi magyar ember. Az egyik árulásnak, a másik hőstettnek fogja fel, elitélendőnek, illetve dicsérendőnek tartja. Ezt tükrözi a síron lévő fejfa felirata is, amely egy egész népet tesz felelőssé Emil Rebreanu haláláért. Hasonló helyzetben hasonló módon cselekedne minden nép fia. És nincs olyan hadserege a világnak – legalább is akkor nem volt –, ahol ne halálbüntetés követné az árulást. Talán a románok kitüntették volna a dezertáló tisztet?!

Évszázadokon keresztül a Gyimesi-szoroson (is) jöttek át az eurázsiai sztyeppék vándornépei, a szkíták, hunok, avarok, majd a honfoglaló magyarok, ezt követően besenyők, uzok, kunok, majd a tatárok zúdultak Erdélyre, később a Moldvából elüldözött örmények kértek bebocsátást Apaffi Mihály fejedelemtől, évszázadokkal később az oroszokkal szövetkezett románok támadtak ránk. Itt védték halált megvető bátorsággal a magyar hazát az I. és II. világháború idején a székely és magyar katonák. A diktatúra éveiben még hátizsákosan sem volt tanácsos az ezeréves határ környékén őgyelegni. A kommunizmus bukása után aztán divatba jött ide is eljönni, napjainkban pedig egész évben, de különösen a csíksomlyói búcsú idején Magyarországról ideérkező nosztalgiavonatok, autóbuszok és kisautók százai hozzák a több ezerre tehető nosztalgiázók tömegét. Könnyes szemmel fogadják és üdvözlik egymást vendégek és helybeliek, virágcsokrok, ünnepi beszédek, magyar és székely himnusz, gyalogséta és szentmise, majd a helyi vendéglők kínálata teszi emlékezetesé az itt-tartózkodást. Az utóbbi évtizedben valóságos búcsújáró hellyé nőtte ki magát az ezeréves határ és tartozékai, ami ösztönzően hatott az emlékhelyek felújítására és a szükséges vendéglátó-ipari létesítmények létrehozására. A román hatalom messzemenő türelemmel veszi tudomásul a történteket, és szabad teret enged az indulatoknak. Talán a II. Fülöp spanyol királynak tulajdonított mondáshoz tartja magát, mely így hangzik: „Én kiegyeztem népemmel: ők azt mondanak, amit akarnak, és én azt csinálok, amit akarok”. Ez valóban így van. Olyanformán, mint ahogy a Magyar Autonóm Tartományt értékelték a székelyek: „Magyar az autó, de román a sofőr.”

A mi értékrendszerünkben a hajdan volt Etelköz és az ott élő negyedmillió csángó révén – akiknek egynegyede még beszéli a magyar nyelvet – fontosabb helyet foglal el Moldva, mint Munténia (Havaselve), Olténia vagy Dobrudzsa. De összehasonlíthatatlanul jobban érezzük magunkat a határ innenső, erdélyi oldalán.

Ezt az érzést talán legkifejezőbben egy pottyondi (Hargita megye) székely atyafi fejtette ki úgy negyven évvel ezelőtt. Egy makói tanulókból álló csoportot vittem el Csíkménaságra, majd Pottyondra, és arra kértem a helybeli székely embert, közeli ismerősömet, mondja már el nekünk, milyen hegyek, tájak láthatók be a település feletti magaslatról. Sorra nevezte meg a látható és kevésbé látható táj elemeit, fontos megjegyzéseket fűzve mindenikhez, majd amikor a keleti részhez ért, azt mondta, hogy ott nincs semmi. Mármint olyan, ami hozzánk közel állna.

Nem állt messze az igazságtól, amikor ezt kijelentette. Ugyanis a határon túli rész már a kelet-európai régióhoz tartozik, más táj, más hitű, vallású és nyelvű közösség otthona. A közel 100 éves együttlét sem volt elég arra, hogy eltűnjenek a különbözőségek. A román álláspont szerint ez csak a teljes asszimilációval válik valóra. Ezért is kezdődik az alkotmány a következő kijelentéssel: „Románia egységes nemzetállam”. Még nem az, de azzá kell tenni. Ez a politikai indítéka a velünk szembeni magatartásnak. Pedig a másság elismerése mindkét részről felszabadítaná a lelkeket, és a kölcsönös tisztelet igen jó barátokká tenne bennünket.

Mi, erdélyi székelyek mindig a határ innenső részén éltünk, és élünk ma is, és velünk együtt ott él minden magyar, bárhol is lakjon a történelmi Magyarország területén. Mi úgy tudjuk, hogy a határon túli megnevezés azokra vonatkozik, akik a túloldalról jönnek ide. Ezért nem illik ránk és egyetlen magyarra sem a határon túli jelző.

Beder Tibor