Halálra ítélt istenházák

Az elhatározást Márton Áron püspök táplálta belém, amikor tanítványa voltam, később kézzelfoghatóan akkor, amikor vegyészmérnöki hallgatóként befogadott vakációzni a püspöki palotába. A püspök közelségében élni kínos és fájdalmas volt, hisz mindennap rám telepedett a fájdalom a ki nem használt emberi értékek miatt. A tanulmányokat és megvalósításokat, melyek a tömeg szemében nagy eredmények, a püspök által szított lelkiismeret tüze ébresztette és tette lángolóvá bennem.

Így 1990 első hónapjaiban nem a meggazdagodásomon és a négy gyermekem jövőjének biztosításán munkálkodtam, hanem minden törekvésemmel azon voltam, hogy Kolozsváron két katolikus templomot fogunk felépíteni, amelyhez minden anyagi alapot megszereztem. Tudom, hogy ez az ügy a kolozsvári magyarság egyik szomorú története, hogy mindenki ujjal mutogat a Donát úti templomra, amely ott díszeleg szeméttel tele, használhatatlanul már 1993 óta a mögötte lévő nagy építménnyel, ahol sunyin meghúzódnak kétes életű és tevékenységű személyek, jóllehet a Szent Mihály Egyházközség vezetőségének hatáskörébe tartozik.

Lelki és anyagi adózás

A templom a hívő népet, az építmény a templomot szolgálná, de a halára ítélt Donát úti istenháza a pusztulás martalékává lett már 1993-tól. A Hajnal negyedi templom már megalapozatlanságától halálra ítéltetett úgy, hogy a felépítéséhez szükséges és biztosított anyagi alap elillant a „biztos kezek” között. A biztosított földterületet eladták, elherdálták, illetve a korrupció áldozatává vált. Mindkét templom földterületét a nagylelkű Ranga főispán biztosította alulírott és Ion Aurel Stoica miniszterelnök-helyettes közbenjárására.

A Hajnal negyedi templom javára meghatározott hatalmas terület – a rehabilitációs korház szomszédságában – a szövevényes adásvételek, törvénytelen lefoglalások, illetve a korrupció minden útját megjárván kicsúszott az egyház kezéből, mivel alapjait sem rakták le és remény sincs a templom felépítésére. A Donát úti és a Hajnal negyedi templomok építésére biztosított anyagi alap rekviemje, temetője a Római Katolikus Plébánia körül kiépített kávézók, üzletek, kocsmák, éjjeli bárok, amelyekhez társultak a statikailag tönkretett Szentegyház utcai tükörpalota díszes vendéglői és csillagos szállói.

A tükörpalota lett a kolozsvári magyarság lelki sérelmének gyűjtőhelye, ahová vissza-visszajárnak a kiebrudalt lakók, élők és holtak lelkei. A Szentegyház utcai kilakoltatás olyan fájdalmak forrása lett az ott lakók számára, mint a kommunizmus által feldúlt hóstáti és monostori életek. A két templom építésére megszerzett pénz és más anyagi alap olyan sokrétű szenvedést és fájdalmat okozott a népnek, akár az erőszakosan útjáról eltérített repülőgép az utasoknak.

Különösen azoknak ajánlom ennek az ügynek a dokumentált történetét, akik tizenöt éven át tehetségük és lelkiismeretük szerint anyagilag és lelkileg adóztak a két templom felépítéséért. Minden érdeklődőnek tudnia kell, hogy az elhintett hír már alapjában hazugság, miszerint a Főegyházmegye vezetősége akadályozta volna meg a két templom felépítését azáltal, hogy zárolta és elvette a kiutalt és segélyekből összegyűjtött pénzt. Hazugság az is, hogy a kolozsvári Szent Mihály-plébániára olyan nagy anyagi terhet rótt ki a gyulafehérvári érsekség, ami megakadályozta a két templom felépítését.

A hatalmas anyagi bázist és pénzt közvetlenül a Szent Mihály- plébánia egykori plébánosa, Czirják Árpád kapta, akinek megadták a banki pénzátutalásra az aláírási jogot, kifejezetten és félreérthetetlenül a Donát úti és a Hajnal negyedi templomok felépítésére. Tehát két templom építésére kaptunk támogatást.

Minden, dokumentumon alapuló ellenvélemény kinyilvánítását elfogadom, amely a törvényszéki vagy ügyészségi megmérettetést felvállalja. Szubjektív és alaptalan sopánkodásra nem vagyok kíváncsi, sem hazugságon alapuló tömegmozgatásra vagy aláírásgyűjtésre, aminek tanúi voltunk már a közelmúltban, ami szintén megtévesztésre és hazugságra épült. Ha a megszerzett anyagi alapokat nem tüntették volna el, akkor Kolozsvár magyarsága építette volna fel a fenti két templomot, megelőzve a rendszerváltás után mindenkit az országban.

Sokan már nem élnek ama kolozsvári és erdélyi polgárok közül, akik több mint 15 éven át adakoztak a célra, az élők pedig hiába várták és várják templomukat. A pénz és más anyagi alap a reménnyel elillant. Csak ezrek keserű szájíze maradt, meg a gyalázkodás azok fejére, akik vétkesek. A vétkesek pedig az aranyozott sokcsillagos szórakozóhelyeken évekig vezényelték a cigányzene kirakatdallamait, dőzsöltek és tivornyáztak az általuk halálra ítélt istenházak felett. 2008 nyarán Theodor Stolojan – aki pénzügyminiszterként kiutalta a tetemes összeget – látni akarta az ébredés templomait.

A Donát úti Szent István-templom udvarán szeméttelepet találtunk, a Hajnal negyedi betonkerítések mögött pedig minden más épült, csak templom nem. A Donát úti templomot és területét ismeretlen tettes bérbe adta egy építkezési vállalkozásnak, amely szeméttel és gépekkel árasztotta el, jóllehet a Szent Mihály-plébánia vezetőségéhez tartozik. Szomorú bizonyítvány ez népünkre nézve, viszont a vétkesek felelőssége nem évült el. A volt pénzügyminiszter kivizsgálást és bűnügyi eljárást helyezett kilátásba, hisz a jóváhagyott összeget a két templom építésére szánta Románia költségvetéséből.

A Petre Roman vezette kormány által 1990. június 19-én jóváhagyott összeg öt-öt millió lejt (akkori árfolyamon egymillió dollárt) jelentett, ami összesen 142 darab Dacia személygépkocsi értéke volt. Ehhez hozzáadódik az ugyancsak a két templom felépítésére kiutalt hatalmas mennyiségű faanyag (49 vagon, azaz mintegy 1300 köbméter), fehér márvány (8 vagon, 3000 négyzetméter), 17 darab ezüstkristály csillár, szállítóeszközök, valamint a tizenöt évig tartó gyűjtésekből származó összegek.

Nem történt elszámolás

A megoldás immár nyilvánvaló: vissza kell fizetni a pénzt az államkasszába, és hasonlóképpen vissza kell fizetni minden garast az adakozóknak. Mindezt azoknak kell megtenniük, akik aláírásukkal átvették és eltékozolták a pénzalapot. Hiszen a mai napig nem történt meg az anyagi elszámolás sem a költségvetés, sem adakozók irányában. A meg sem kezdett Hajnal negyedi templomra szánt ötmillió lej eltűnt, de nem fejeződött be a Donát úti templom megépítése sem. Sőt nem született meg soha a templomokról az átadás-átvételi jegyzőkönyv sem.
A történet így indult, de folytatása következik.

Szerző: Szőcs István tanár, közgazdász, a román kormány egykori tudományos referense