Hahó, kolozsvári itt még valaki?

Az utcát alkotó épületsort nem söpörték ugyan le (legalábbis egyelőre) – közel másfél évszázad polgári építkezési stílusainak műemlékértékű gyűjteménye ez az utcasor, átgondolt városrendezési elvek (mert akkoriban még létezett ilyen) szerint egymás mellé illesztve, különösen, ha eltekintünk attól a betonszürke templomépítészeti förmedvénytől, amelyet néhány éve ékeltek közé. S azt hiszem, nem sokat tévedek, ha azt mondom, hogy ezen épületszörnyeteg mintegy jogaiba helyezésének, igazolásának szándéka vezérelte az utcakép átalakításának tervezőit is. Az biztos, hogy e terv készítői soha nem ismerték, és még kevésbé szerették e várost és egyáltalán Erdély történelmi városainak hangulatát, semmibe vették hagyományait.

Rég nem jártam a városközpontban. Őszintén szólva, ha csak tehettem, elkerültem a sarkaiból régóta kiforgatott főteret, a sok hónapja fakalodába zárt Mátyás király szobor látványát – a farácsok mögül csak egy bús lófej lóg ki egyre roskatagabb állapotban –, s az egykor virággruppokkal, sétányokkal pásztázott, galambokat etető öregekkel és fiatalokkal benépesülő üde teret, amelyet manapság mindegyre sörsátrak, könyvsátrak vagy giccssátrak, esetleg egyszerűen csak mozgó városi közvizeldék paravánja mögé rejtenek.

Ezúttal nem kerülhettem el a Főteret s a frissen átrendezett Deák Ferenc utcát. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fogalmam sem volt az előkészületekről. A várost átszelő napi utazásaim közben a Bocskai téren áthaladva, az autóbusz utasteréről akarva-akaratlanul végigpillanthattam a széles utcán. A mindkét oldalon végigfutó évszázados hársfák összeboruló lombjainak hűs alagútját mintegy másfél évtizede még a rossz emlékű Funar polgármester tüntette el a föld színéről.

De úgy tűnik, a funáriáda polgárpukkasztó, magyarságheccelő, trikolormázolmányos ténykedését is felülmúlja az a szisztematikus arculatrombolás, amit Boc mester vett tervbe, és sajnos kétség nem fér hozzá, hogy követője a polgármesteri székben, Kárpátokon túli ízlésének megfelelően folytatni fog.

Nos, az őszi-téli hónapokban nyomon követhettem, mint dúlják szét a középen végigfutó virágágyásos, padsoros, kényelmes-kellemes járdaszigetet (nem vigasz, hogy kivágták a Funar emlékét őrző, tájba nem illő, csenevész tujafákat is), és rondítják el az utca hajdani szabályos képét. Olybá tűnt az egész, mint poros úton félretaposott szalmakalap, s a látvány az elkészült „alkotásra” is érvényes.

Az út két oldalán végigfutó, jobbára felújított ódon házsorhoz sehogyan sem illik az a szürke, lélektelen betonmeder, amellyel alátapétázták. A megemelt utcaszintről az esővíz, hólé befolyik az ide torkolló utcácskákba (Bolyai, Bethlen, Minorita utca), kloákává degradálva a kolozsváriak számára oly kedves, hangulatos sikátorokat. S a szürke sivatagba hiába próbál oázist varázsolni a túlcsorduló vízszintű betonlavór, akárcsak a beduinpalástos sörsátrak sora vagy a vidéki vasútállomások várótermeire emlékeztető, máris megkopott ülőalkalmatosságok. A sétányt végigpásztázó vízelvezető csatorna vasrácsa pedig egyenesen vágóhídi hangulatot idéz.

Romulus és Remus anyafarkasának is mintha földbe gyökerezett volna a lába a látványra, valahol az utca közepe táján. Vagy csak a térbútorszállítók pottyantották oda és feledték ott, mintegy véletlenül? Az ordasmama talán még emlékszik az árnyas, szép utcára, amelynek főtéri bejáratánál posztolt egykoron, míg fel nem váltották a memorandisták guillotine-jával.

Az utca túlsó felén még egy valamivel kisebb betonkáva éktelenkedik, egyelőre üresen. Szemetesnek szánták vagy köpőcsészének. Legszívesebben én is belesercinteném keserű szájízemet, de erőt veszek magamon, igyekszem elkerülni bármilyen azonosulást e miliővel.
Legszívesebben tölcsért csinálnék a kezemből és beleüvölteném az utcazajba: Hahó, van itt még valaki kolozsvári, aki látva látja. Látva látja… és hagyja mindezt…?!