Gyermekkor különböző kultúrákban

Az azóta eltelt viszonylag rövid idõszakban is hatalmas átalakulásokat érzékelek a gyerekek életét illetõen, és abban a tekintetben is, hogy miként gondolkodik a társadalom róluk, illetve hogyan kezeli õket: óriási a különbség a gyermekkor mai és történelmi megítélése között.

A gyermekkor mint társadalmi konstrukció

Manapság a gyerekekre kevés felelõsséget rónak a nyugati társadalmakban, az életvitelüket fõként a játék jellemzi a munka helyett. A mai gyermek életében az iskolába járás töltötte be a pénzkeresés, a közösségi élet és a fogyasztás, a termelés helyét – és mindez viszonylag új dolog. Száz évvel ezelõtt tökéletesen elfogadott gyakorlat volt, hogy egy tizenkét éves gyerek dolgozzon, manapság pedig szociális szempontból megengedhetetlen: ha megtörténne, perbe fognák a szülõket és a munkáltatót is. A gyermekekkel szemben támasztott elvárások történelmi változásait többek között két amerikai író, Barbara Ehrenreich és Deirdre English összegezte. A gyermekkorról alkotott mai és koloniális korszakbeli (1600– 1775) amerikai felfogás összehasonlításakor írják, hogy ha ma a négyéves gyerek meg tudja kötni segítség nélkül a cipõfûzõjét, lenyûgözi a környezetét. Ezzel szemben a koloniális korszakban a négyéves kislányok harisnyát, egyujjas kesztyût kötöttek, komplikált hímzéseket készítettek, hatéves korukban pedig gyapjút fontak. Az iparkodó kislányt „Mrs.”-nek (asszonyomnak) szólították „Miss” (kisasszony) helyett, ezzel jelezve: méltányolják, hogy hozzájárul a családi gazdaság  gyarapításához, és tulajdonképpen nem is tekintették gyereknek.  A gyermekrõl alkotott felfogás változásai sok társadalomtudóst arra sarkallnak, hogy kijelentse: a gyermekkor voltaképpen társadalmi konstrukció. Ez a kifejezés arra utal, hogy a gyerekrõl alkotott felfogás a világ különbözõ helyein más-másféle, és míg minden társadalom elismeri, hogy a gyerekek különböznek a felnõttektõl, társadalmanként változó, hogy a felnõtt és a gyermek közt milyen különbségeket vesz tekintetbe, és milyen elvárásokat támaszt a kicsikkel szemben az adott közösség.

„Ihuma”: az ítélkezés képességének elsajátítása

A szociálantropológia kutatásai szerint a gyermekrõl alkotott felfogás a világ különbözõ részein nagyon sok tekintetben eltér a nyugati civilizációban uralkodó nézetektõl. Jean Briggs a kanadai sarkvidéken élõ inuitok (eszkimók) körében kutatott, és leírta, hogy az inuit közösségekben a felnõtté válást fõként a gondolkodás, ítélkezés és megértés képességének elsajátításaként kezelik (inuit nyelven ihumának hívják).  Mivel a kisgyerekek még mindezt nem sajátították el, könnyen dühbe gurulnak, gyakran sírnak, és képtelenek megérteni a kívülrõl jövõ nehézségeket, amikkel a közösségnek meg kell küzdenie – például az élelemhiányt. Mivel nem lehet velük vitatkozni, az inuit szülõk jórészt toleranciával, elnézéssel kezelik a gyermekeket, és csak akkor próbálják õket tanítani és nevelni, amikor nagyobbak lesznek, és elkezdenek ismereteket szerezni.

A csendes-óceáni szigeten õrültnek tartják a gyermeket

Ezzel ellentétben a csendes-óceáni Tonga szigetén – az itteni szokásokat Helen Morton kutatta – a gyerekeket rendszeresen verik a szüleik vagy nagyobb testvéreik. Inkább bolondnak, õrültnek tekintik õket, semmint felnõttnek, mivel még nem sajátították el a közösség által nagyra becsült szociális alkalmazkodás képességét (a potót, ahogyan õk nevezik ezt a fogalmat). Rendszeresen ujjal mutogatnak rájuk, csúfolják tapasztalatlanságuk és ügyetlenségük miatt, és azt a gyereket, aki hasra esik,  kinevetik vagy megverik. A kiskorúakat gonosznak és ártalmasnak tekinti ez a társadalom, úgy gondolják, hogy pusztán rakoncátlanságból sírnak és követelnek élelmet. A legszigorúbban 3 és 5 éves koruk között büntetik a kicsiket, mert úgy vélik, ekkor különösen önfejûek és akaratosak. A szülõk úgy tartják, hogy a szociális alkalmazkodóképességre csak fizikai fenyítéssel idomíthatják a gyerekeket, akiket a kívülállók szemszögébõl nézve igencsak durva eszközökkel nevelnek. 

Nyugat-Afrika: a gyermek minden nyelven ért

Máshol a gyerekrõl alkotott felfogás gyökeresen különbözik az elõbb említettõl. Példának okáért a bengek, egy kis nyugat-afrikai népcsoport azt feltételezi, hogy a nagyon kis gyerekek tudnak és megértenek mindent, amit nekik mondanak, bármilyen nyelven is próbáljanak velük kommunikálni. A beng népcsoport – amelyet Alma Gottleib antropológus tanulmányozott –  abban hisz, hogy a gyerekek születésük elõtt egy szellemi világban éltek, ahol minden emberi nyelvet és kultúrát értettek. Ezen a spirituális helyen a beng hitvilág szerint az élet kellemes, a gyereknek sok barátja van, és gyakran vonakodik elhagyni a szellemi világot a földi életért. Felfogásuk szerint a gyerek születése után még pár évig kapcsolatban áll a másik világgal, ahonnan érkezett, és eldöntheti, visszatérjen-e oda, ha nem gondoskodnak róla itt kellõképpen. Így a szülõk nagy odafigyeléssel gondozzák kicsi gyermekeiket, hogy ne kísérthesse meg azokat a másik világba való viszszatérés gondolata, sõt tiszteletet tanúsítanak irántuk, mert világképük szerint a csecsemõk kapcsolatban állnak azzal a világgal, amivel a felnõttek már nem. 

Gyerek nem vigyázhat gyerekre?

A felnõttek társadalma az Egyesült Királyságban és általában a nyugati világban hajlamos cselekvésképtelennek és a felnõttek társadalmának függvényeként tekinteni a gyermeket. Sok nem nyugati társadalomban azonban másként van: a gyerekek dolgoznak, hozzájárulnak a család fenntartásához már nagyon kicsi kortól kezdve. Jó példa erre a gyerekekre való felügyelet kérdése. Az Egyesült Királyságban például tizennégy év alatti gyerekek esetében illegálisnak számít, ha felügyelet nélkül magukra maradnak kisebb gyerekekkel, hogy utóbbiakra vigyázzanak, mert erre alkalmatlannak és felelõtlennek tartja õket a társadalom. Michelle Johnson tanulmányt írt a nyugat-afrikai fulani népcsoportról, és tõle tudjuk, hogy a fulani társadalomban a 4 éves kislányoktól már elvárják, hogy felügyeljenek kisebb testvéreikre, vizet és tûzifát hordjanak, hatéves korukban pedig gabonát õröljenek. Ezek a gyerekek óvodás korukban megfejik az állatokat, vajat készítenek, és az anyjukkal együtt árulják a terményeket a piacon. 

Amazónia gyermekei: tizenkét éves anyák

A világ másik végén, az amazóniai õserdõkben élõ népcsoport társadalmát egy másik antropológus, Napoleon Chagnon kutatta. Õ mutatta ki a nyugati világ társadalmai és a yanamamõk közti, a gyermekkorról alkotott felfogásbeli különbségeket. Ebben a társadalomban egészen másképpen kezelik a különbözõ nemû gyermekeket. A lánygyermeknek egész kis korától segítenie kell az anyjának, és tízéves korában már vezeti a háztartást. Tizenkét vagy tizenhárom évesen nagy valószínûséggel férjhez megy, és gyerekeket szül. Az amazóniai õserdõ yanamamö népcsoportjának társadalmában a fiúknak jóval kevesebb felelõsség jut: késõbb házasodnak meg, mint a lányok, és tizenéves korukban is engedik õket játszani. A nyugati civilizáció gyerekkorról alkotott felfogása nem illik bele a fent említett példákba – a felsorolt társadalmakban a gyermekek képességeit és felelõsségét nagyon változóan értelmezik.

A szociálantropológia nem ítélkezik

A szociálantropológia arra a kérdésre keresi a választ, hogy a gyermekkort, a gyermeknek a közösségben betöltött szerepét miként értelmezi az adott társadalom, nem pedig arra, hogy mindez miként viszonyul a nyugati civilizáció gyermekrõl, gyermekkorról alkotott felfogásához. A szociálantropológusok kerülik, hogy kívülrõl jövõ eszméket, fogalmakat, elképzeléseket társítsanak a világról más-másféleképpen gondolkozó népekhez, valamint azt is, hogy értékítéletet alkossanak más társadalmak gyermeknevelési szokásairól. Míg a nyugati civilizáció kifogásolhatja, hogy a nyolcéves gyerek dolgozik, vagy a tizenkét éves kislányt férjhez adják, az illetõ társadalmakban ezt normálisnak tekintik, a gyermekkor tényleges részének. És megfordítva: egy nem nyugati ember optikáján keresztül nézve sok, általunk elfogadott gyermeknevelési gyakorlat szerfelett bizarrnak, különösnek, esetleg a gyermek számára éppenséggel károsnak tûnhet. Azt, hogy a gyereknek külön szobája van, hogy nem kizárólag akkor adnak neki enni, amikor kéri, vagy hogy a szülõ inkább hagyja a csecsemõt sírni, semmint, hogy azonnal megszüntesse a nyugtalanság okát, sok nem nyugati társadalomban károsnak tekintik, és úgy ítélik meg: a nyugatiak nem tudják megfelelõképpen nevelni a gyerekeket. A gyermekkor változó társadalmi jelenség, ami állandóan lenyûgöz, ugyanakkor aggodalommal tölt el bennünket. Kultúrák közötti perspektívából nézve a világon fellelhetõ gyermekkorfelfogások széles skálájával találkozhat a kutató, és meggyõzõdhet arról, nem tanácsos beavatkozni, közbelépni vagy kritikával közeledni azoknak a társadalmaknak az életéhez, amelyek távol állnak a nyugati civilizáció által kialakított világképtõl. Minden társadalom elismeri, hogy a gyermekek különböznek a felnõttektõl, sajátos tulajdonságokkal és szükségletekkel rendelkeznek. Ami az antropológust és más társadalomtudósokat érdekli, az az, hogy minden egyes társadalom különféleképpen vélekedik a gyermekkor természetérõl,  valamint, hogy az adott közösség gyermekkorról alkotott felfogása miként hat a gyermek életére. 

A szerzõ a Cambridge-i Egyetemen szerzett doktori fokozatot szociálantropológiából. Jelenleg a nagy-britanniai Open University gyermekkorral kapcsolatos tanulmányok (childhood studies) tanszékének adjunktusa.

Heather Montgomery

Fordította: K. J.