Gyereket gyártani

Könyve roppantul személyes, noha szigorú áttétekkel igyekszik távolodni a tárgytól. Regénye kemény tétet tart: olvashatóság és komoly szólás. Ficsku regénye vicces, de nem vicc. Parodisztikus, de nem paródia. Komoly, de nem komolykodó. Vérbeli novellista írta, mégis vérbeli regény. Témája az életapasztó vágy a gyermek után, a születés és a halál szoros összefonódása, bizarr, helyenként abszurd mesécskékkel – de végig szentigazakkal. Lendületes fantáziája ezúttal sem a történetet, hanem az elbeszélés nyelvét hatja át. Így jöhet létre egy ilyen könyv: az ember elolvassa pár óra alatt, nagyokat nevetve – aztán napokig elő-elődöbben egy-egy mozzanat, amely nem hagyja nyugodni.

Aki látta Almási Tamás Sejtjeink című, döbbenetes erejű dokumentumfilmjét, már megsejthetett valamit a legmélyebb vágy természetéről, amelyet érezhet az ember. Ficsku szövege e látlelet poétikai párdarabja, ezért is mondom, fontos megjegyezni: miközben (irodalmi berkekben) divatos sikerkönyvekben a posztmodern próza olykor túlretorizált alakzatai történet helyett a történet helyét futják körbe – nos, Ficsku könyve minden tekintetben kibújik az irodalmi divatok hatálya alól: nem azért talál ki történetet, hogy írjon, hanem azért ír, mert van egy története. Regényét nem szégyelli a nagyközönségnek írni, azonban a lektűrök teatralitása, túldramatizáltsága és hatásvadász légköre messze-messze áll tőle. Egyszerű, őszinte könyv ez, nem foglalkozik azzal, hogy ezek nem kanonizált esztétikai kategóriák. Kit érdekel ma már az igazság? Kit érdekelnek az ember igazi nagy történetei? Már-már azt hittük, nincsenek is. Aztán jön egy ilyen kis könyv, mint a Gyerekgyár, és kiderül, hogy vannak.

Bulvár Kund, az álhírgyáros sajtóügynök egy nap arra eszmél, hogy gyereket akar. Hogy gyereket akar, és nem lehet neki. Különben csak ingázik a különös nevű Emmy falucska és Budapest között, s miközben a rádió híradásait hallgatja, bődületes marhaságokat talál ki, amelyek aztán a lapok pletykarovataiban jelennek meg, ebből él. A hamisság, amely nem is akar igaznak mutatkozni, sajtóbetétek formájában épül be a könyvbe, elbizonytalanítva a határokat való és hamis, történet és hír között, ráadásul állandóan kontrasztot képezve a cselekménnyel. Például a gyermekét megölő anya esetében, amelyről nem is lehet tudni, hogy álhír-e, avagy valós. Mindeközben az áthallásos nevű főszereplő azon töpreng, hogy ugyan minek is valakinek gyerek? Ha pedig már megvan, ugyan hogy képes valaki elrekkenteni? Ficsku szereplőinek élete valamennyire ugyanilyen „valódi álhír”, amelyből hirtelen, maguk számára is visszakereshetetlenül bukkannak felszínre, és bár többé már nem lesz belőlük hír, de valódiakká válnak. És ez mindennél fontosabb lesz.

A gyerekgyár egy nagy kórház a maga mikroklímájával, rituáléival, környező kocsmáival, a gyerekgyártás pedig a lombikbébiprogram, amely olykor balul üt ki, és mérhetetlen keserűséget okoz, máskor meg beválik, és akkor kezdődik aztán az igazi nemulass! Ficsku könyve az oda bevezető és az onnan kihozó útról szól. Nem igyekszik divatos – de férfi szerzőktől, hiába, sokszor izzadságszagú – feminin nézőpontot érvényesíteni: a történet végig a reménybeli apa, a férfi szemszögéből olvasódik, ráadásul helyenként szemtelenül macsó módon. A férfi gyötrődéseit és tépelődéseit követhetjük végig, de hogy az valóban az (mármint hogy gyötrődés és tépelődés), amit olvasunk, csak utólag állhat össze. Valójában a nagy ivászatok (a Hajnóczy-túra), a nagy evészetek, az emmybeli rituális napi gyakorlatok nem feltétlenül mutatnak ebbe az irányba – annyira reflektálatlanok. De hát hogy is lehetne megértetni ezt a fajta keserűséget? A nő pedig ezekben az időkben magára marad. Az ő kínjaira sem a próza, sem a férfi nem kíváncsi. Valaki más regénye lehetne az.

Azért persze Ficsku-novellák is építik a regényt – olykor előmozdítva a cselekményt, olykor megállítva azt. Hosszú-hosszú betétként szerepel Bulvár Kund gyermekének szánt legelső írása – a nyelvrablókról szóló, a történet menetében funkciótlannak ható szövegrész. Már sokkal erősebb a méhben lebegő ikerpár dialógusa, az áttetsző váltások a jelen és az elképzelt jövő között, a gyerek(ek)kel és a szülőkkel. De itt van végre teljesen kiírva az itatóvályú szeretkezésjelenete is, amely eddig minden könyvében szerepelt – hát most megtudhatjuk, miért.

A Gyerekgyár letisztultságához hozzátartozik, hogy erős témaválasztása mellett nem akar továbblépni: sem világképet, sem filozofikusságot nem akar lihegni, noha lehetősége volna rá. Előbbire az emmybeli jelenetekkel, utóbbira a Gyulai nevű bérfilozófussal való beszélgetések során. A falukép azonban inkább hangulati alapozást jelent, éppen olyat, mint Grecsó Krisztián vagy Kiss Ottó könyveiben: burleszkszerű, komikumra építő, nem éppen világnézeti jellegű építmény, amely jellegzetes előítélet és elvárás roppant káros módon tapad a falut valamennyire is tematizáló szövegek köré. Másrészt a fővároson kívüli világ felnagyított képe: az álhírekben tudósított események leggyakoribb helyszíne is Emmy. Gyulai szerepeltetése pedig még egy érdekes kérdést felvet, már amennyiben tudjuk, tudni véljük a Ficsku Pál nevű irodalmi jelenség anyakönyvezett nevét, hogy ugyanis valójában Gyulai Csabának hívják. Szerepkettőzése, önmaga beépítése mindenképp ügyes húzás. A főszereplő mellé támasznak önmagát helyezi be, tanácsokat ad saját figurájának, mintegy belülről igazgatva a cselekmény menetét. Egyéb összetevők is mutatnak a kulcsregény irányába, de szerencsére szükségtelen minderről tudnia az egyszeri olvasónak.

Az utolsó oldal, az utóirat aztán megállít. Lekerül a lepel Bulvár Kundról, lekerül Gyulairól is. „Mindkettő én vagyok” – mondja a rövid oldal. Aláírás azonban nincsen, ki is az az én? Azt hiszem, nem bűvészmutatvány ez, hanem az, aminek látszik. Az ember a végére egy kicsit elérzékenyül. De azt gondolja, nem baj. Megérdemli ez a könyv.

Ficsku könyve szórakoztató, jó prózát tartalmaz, története izgalmas, fordulatos, kiszámíthatatlan. Hogy úgy mondjam, a szónak nem pusztán esztétikai értelmében jó. Mégis, Ficsku látványosan elhagyja a moralizálást: nem papol a gyermekvállalás szükségessége mellett, nem akar mások életére hatni, irányt mutatni – magasztos témájától a nagy ivászatok, a profán testiség megnyilvánulásai, a majdnem-halálra-zabálás eseménysora minduntalan eltávolítja –, megmarad az érzelmekre hatásnál. Lehetne nagyon divatos ez a kis könyv, talán ha hangosabb, tolakodóbb lenne. De így jobb. Minden jól van így. Kellett már ez a könyv nagyon, Ficsku Pálnak is, meg az olvasóknak is.

Antal Balázs

Ficsku Pál: Gyerekgyár. Ulpius-ház, Budapest, 2006