Gyávaságunk árát fizetjük

Az 1980-as években reménykedett abban, hogy egyszer majd Romániában is változik valami?

Én 1968-ban éreztem elõször halvány reményt arra, hogy a kommunista rendszer javulni fog. Nicolae Ceauºescu hatalomra jutása után mintha enyhült volna a korábbi terror. Büszke voltam Ceauºescu magatartására, amikor 1968-ban bejelentette: Románia csapatai nem vesznek részt a csehszlovákiai reformtörekvések leverésében. Ekkor éreztem, hogy magánemberként is visszakapom a méltóságomat, mert Ceauºescunak ez a bejelentése méltó magatartásról tanúskodott. Végigjárta az országot, hogy felmérje: a lakosság milyen mértékben ért egyet az õ álláspontjával. Természetes, hogy az elsöprõ többség vele értett egyet, és valóságos megújhodást érzett. Azelõtt Romániában nem volt más, mint hazugság, parancsszóra tettünk mindent, mert megmondták nekünk, hogy mit kell tennünk, és tettük… utálattal, gyûlölettel, undorral. Én úgy éreztem magam akkoriban, mint – nincs rá találóbb szó – egy hernyó. És 1968-ban éreztem elõször, hogy mégsem vagyunk hernyók. Emlékszem Ceauºescunak egy beszédére, ami engem valósággal meghódított. Összehívtak bennünket, az egyetemi oktatókat az Egyetemiek Házának nagytermébe, és ott tartotta a beszédét. Azt mondta: Ettõl kezdve ne féljetek. Ne féljetek, és az elõadásaitokon mondjátok meg mindig az igazságot, mert semmilyen bántódásotok nem esik…

Azért meglehetõsen hamar kiderült, hogy egy a beszéd, más a gyakorlat…

Valóban. Lassan visszatértünk a lazulás elõtti állapotokhoz. És az írók óriási hibát követtek el, amikor 1968-ban nem használták ki a pillanatnyi szabadságot. Egymás között bírálták a rendszert, a nyilvánosság elõtt már nem...

Néhány kivételtõl eltekintve a romániai írók a kommunizmus idején nem mertek kiállni, soha nem bírálták a nyilvánosság elõtt a rendszert. Ön miért nem hallgatott?

Azért, mert éppen az írók, az értelmiség magatartását akartam ostorozni. Ana Blandiana, Gabriel Andreescu, Dan Deºliu, Mircea Dinescu – maréknyi emberen kívül mindenki hallgatott. A Szabad Európa Rádión keresztül nyilvánosságra hozott leveleimben a romániai értelmiség passzív magatartását bíráltam, a tanártársaimhoz szóltam, hogy tanítsák meg gondolkodni a diákokat, az emberekhez szóltam, hogy olvassanak, gyõzzék le magukban a félelmet és a kishitûséget... Carl Gustav Jung szavaiból indultam ki, miszerint a történelmünk mi magunk vagyunk. Tehát olyan a társadalmunk, az országunk, a politikánk, amilyenek mi vagyunk, ahogy élünk, ahogy gondolkodunk. A mi magatartásunk hû tükre az ország állapota. S ez ma is érvényes.

Valószínûleg az 1989-es forradalmat sem az értelmiség magatartása idézte elõ. De akkor mi? Vagy kik?

Ez a nagy kérdés! Szerintem a Szekuritáté egy része és a hadsereg belsõ hírszerzõ szolgálatai készítették elõ. És Gorbacsov is, mert meg akart már szabadulni Ceauºescutól. A Szekuritáté kihasználta a Papp László volt református püspök és Tõkés László akkori temesvári lelkész közötti, számomra zavaros konfliktust. Temesvár elõtt Iaºi-ban volt egy sikertelen próbálkozás, és itt, Kolozsváron mi, néhány asszony is megpróbáltuk „megdönteni\" a diktatúrát. Elhatároztam, hogy gyertyás tüntetést szervezek, és ha ettõl nem is bukik meg Ceauºescu, a figyelmet legalább felkeltjük valamivel. Ebbõl a gyertyás felvonulásból sem lett semmi. Ezután jött Temesvár, 1989. december 15-e.

Amikor a Tõkés László védelmében tüntetõkrõl értesült, sejtette, hogy ez lehet a forradalom szikrája?

Nem gondoltam sem rendszerváltásra, sem forradalomra. Nem tudtam, hogy pontosan mi történik Temesváron. Arra gondoltam, hogy a magyarok fellázadnak a románok ellen, s hogy a Szekuritáté közbelép.

S amikor egyre több román és szerb nemzetiségû ember is kiállt Tõkés mellett, és a néma tüntetés rendszerellenes lázadásba csapott át?

Azt mondtam magamban: bravó, temesváriak! De bennem december 17-én sem volt semmi remény. December 21-én sem. Engem 1987-tõl kezdõdõen a bukaresti francia követség vett oltalmába, ami annyit jelentett, hogy minden csütörtökön fel kellett hívnom õket telefonon: élek. 1989. december 21-e csütörtökre esett. Kolozsvár tele volt katonákkal, milicistákkal, szekusokkal. A Bolyai utcában két raj kiskatona jött szembe velem. Mindeniknek megérintettem a vállát, és mondtam: Éljen a Bánság! Nem mertem kiejteni a Temesvár szót. Felcsillant a szemük, és mosolyogtak. A telefonközpont készülékei hirtelen meghibásodtak, amikor beértem, de hangosan mondtam: Ez azért van, mert én, Doina Cornea, itt vagyok. Akkor a várakozó emberekhez fordultam: Itt álltok, nem teszünk semmit, nem állunk ki Temesvár mellett!... Szegény Cãlin Nemeº egész délelõtt küszködött, hogy a fõtéren levõket mozgósítsa... Elkeseredve mentem haza. Délután három óra felé fegyverropogást hallottam... Aztán berohant a fiam, Leontin Iuhas: Édesanyám, mészárlás van! Taºcu irodalomkritikustól késõbb tudtam meg, hogy Viºan, a Nemzeti Megmentési Front majdani megyei elnöke szólt neki: délben tizenkettõkor a Tribuna ablakából kiáltoznod kéne: Gyõztünk! December 21-én volt ez, hát nem gyanús? Nos, délután hallottam, amint a házunk elõtt a tömeg a nevemet skandálja. Kimentem hozzájuk, de nagyon féltem. Mert félõs, gyáva vagyok...

Akkor mit mondjon más?...

Szégyelltem azt mondani nekik, hogy félek, ezért elindultam velük a fõtér felé. Amikor kiléptem a kapun, gondoltam, én ide élve nem jövök vissza. Néhány fiatal saját testével fedezett, de én úgy remegtem, mint a nyárfalevél, és vacogtak a fogaim... A járdákon páncélosok álltak, felénk irányított fegyverekkel. A román operánál elmondtuk a Miatyánkot, és egy tizenkét éves körüli kislány megfogta a kezem: Asszonyom, ne féljen. Na, ekkor múlt el a félelmem. A Sora üzletnél páncélosok állták el az utat. Valami fényes pontocskák röpködtek, mindenki hasra vágódott, én álldogáltam, hogy jé, tûzijáték, ti meg mit csináltok a földön, megsérültetek? Valaki lerántott a földre: világítógolyók azok, asszonyom! Azzal váltunk el, hogy mindenki hazamegy, másnap reggel 9-kor a Mihai Viteazul téren találkozunk. 22-én reggel 8-kor egy fekete esõköpenyes fiatalember kopogott be hozzánk: Asszonyom, legyen szíves déli 12-kor az ortodox katedrális elõtti térre jönni, mert nagygyûlés lesz. Én elõbb a Mihai Viteazul térre mentem, de ott is voltak ilyen fekete esõköpenyes fiatalemberek, és lökdösték félre az embereket. Hát miért taszigálják õket olyan durván? Azt mondták, nehogy engem meglincseljenek. Engem? Miért? Hát maguk úgy viselkednek, mint valami szekusok...

És tévedett?

Nem tudom. De az tény, hogy Ceauºescu megfutamodása után az ortodox katedrálisban megint találkoztam azzal a fekete köpenyes fiatalemberrel, aki reggel otthon felkeresett. És amikor a katedrálisban létrehozott ideiglenes bizottságban arról beszéltem, hogy a jövõ államformájára is gondolnunk kellene, hiszen van királyunk... ez a fekete köpenyes, szúrós szemû férfi közbeszólt: Mit akar, nem zsákmányolt ki eleget minket a király? Azt a szöveget szajkózta, amit a kommunista könyvekbõl és talán a szekus akadémián is tanult...

Mikor érezte elõször, hogy a kommunista párt és a szeku emberei megkaparintották a hatalmat, gyakorlatilag ellopták a forradalmat?

22-én délután értesültem arról, hogy a Nemzeti Megmentési Front (FSN) listáján az elsõ vagyok, Ana Blandiana a második, Mircea Dinescu a harmadik, Ion Iliescu az utolsó. Közleményt adtak ki demokratikus elveket, magántulajdont, politikai pluralizmust hirdetõ programról, minden szép és jó volt. De amikor késõbb újra közölték a programot, már szó sem volt benne ezekrõl az elvekrõl. Ez volt számomra az elsõ jelzés. És akkor villant át az agyamban: Ion Iliescu a megkérdezésem nélkül talán azért írt fel a FSN élére engem, Ana Blandianát, Mircea Dinescut, Tõkés Lászlót, hogy velünk népszerûsítse és legitimálja hatalmát. Amikor a televízióban arról akartam szólni, hogy Ceauºescut embertelen módon ölték meg, ráadásul karácsonykor, Dumitru Mazilu úr lebeszélt. Engedtem és hibáztam, mert ha szólok, talán kijózanítom az embereket a mámorból. Akkor is tévedtem, amikor szintén a televízión keresztül lebeszéltem a bukaresti fiatalokat a további tüntetésekrõl. Mert azt hazudták a mûsor közben nekem, hogy terroristák leselkednek rájuk, tehát azt mondtam: Édes gyermekeim, ne kockáztassátok az életeteket, menjetek haza, a FSN programja demokratikus, amelyet ha nem tart be, én leszek az elsõ, aki ellenzékbe vonul. Ön mit mondott volna? Félrevezettek. A hiszékenységünk és a gyávaságunk árát fizetjük ma.

Doina Cornea

1929. március 30-án született Brassóban. A Babeº–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának francia szakos tanársegéde volt, fordító, publicista, kommunistaellenes disszidens. 1980-ban írta meg elsõ szamizdatkönyvét (Încercarea labirintului), majd négy, szintén szamizdatfordítást készített. 1982 és 1989 között 31 levelet tett közzé a Szabad Európa Rádió révén Ceauºescu Romániájáról. Állásából eltávolították, 1989. december 22-éig megfigyelés alatt tartották.