Gyarló ember is lehet zseniális író – Interjú Nyáry Krisztiánnal

– Mindössze néhány hónappal az Így szerettek ők első kötete után elkészült a folytatás is. Ekkora igény mutatkozott a magyar írók és költők szerelmes történetei iránt, vagy már az elején tudni lehetett, hogy a könyvből sorozat lesz?

– Valójában az első kötetet sem terveztem, sőt eleinte arra sem gondoltam, hogy a történetekből sorozat lesz a Facebookon. Az első írásaim után sokan kérték, folytassam ezeket a bejegyzéseket, aztán megkeresett több könyvkiadó, hogy szülessen belőlük könyv. Azt első kötet sikeres lett, úgyhogy jött a felkérés a másodikra. Tulajdonképpen az egyik esemény hozta a másikat. Harmadik kötetet viszont nem tervezek magyar írók és költők szerelmi történeteiről, ennek pedig két oka is van.

Egyrészt a két kiadásban összesen több mint nyolcvan történet szerepel, és egyik nemzeti irodalom sem rendelkezik száznál több, sokak által ismert, kanonizált íróval vagy költővel. Igaz, hogy van átfedés ezekben a történetekben, egyes szereplők többször is felbukkannak, de egy harmadik kötetben már óhatatlanul sok lenne a kevésbé ismert szerző, akiknek a neve kevesebb embernek mond valamit. A másik ok, amiért nem folytatom a sorozatot, hogy nem szeretnék a rabjává válni valaminek, amit elkezdtem. Ez azonban nem jelenti, hogy a Facebookon ne folytatnám a szerelmi történeteket; azóta is írtam, hogy megjelent a második kötet. Emellett annyi minden másról lehet még írni, és minden bizonnyal fogok is még könyvet írni, hiszen a Facebook-oldalamon is látható, hogy nemcsak szerelmi történetekkel foglalkozom, hanem általában emberi sorsokat mutatok be, amelyeknek persze fontos metszete a szerelem.

– A második kötet kapcsán számosan bírálták, amiért Kölcsey Ferenc állítólagos homoszexualitásáról írt. A könyv népszerűsítése érdekében folytatott tudatos reklámkampányról van szó, vagy a nagyközönség és a kritikusok által kiragadott, a kelleténél jobban mediatizált részletről?

– Nem a reklám volt a cél, hiszen ez valószínűleg ugyanannyi olvasót elijeszt, mint amennyien éppen ezért veszik meg a könyvet. Mindig nagyon szerettem Kölcseyt, irodalomtörténészként egyébként is a 19. század első felének, tehát a felvilágosodás, szentimentalizmus, romantika korának magyar költészetével foglalkoztam. Éppen ezért nehéz lett volna kihagyni a történetek közül, de sokáig halogattam is. Tudtam, hogy ha megírom, kicsit meg fogom bánni, de azzal is tisztában vagyok, hogy nagyon megbántam volna, ha nem írom meg. Kölcseyről nehéz írni, hiszen a himnuszunk szerzője, és ez rányomja bélyegét az értelmezésekre is.

Kölcseyt joggal olvassuk a Himnusz felől, hiszen ezt tanítják az iskolában, talán éppen ezért például a fiatalkorában írt szerelmes verseit sem egyszerű megtalálni vagy újra felfedezni. Engem mindig foglalkoztatott a költészete is, amellyel éppen egy kolozsvári származású professzorom, Rohonyi Zoltán hatására kezdtem foglalkozni. Ő írta mindmáig a legjobb Kölcsey-monográfiát a hetvenes években, később tanáromként, illetve kollégámként ő hívta fel a figyelmemet a levelekre is, amit Kölcsey barátjának, Szemere Pálnak írt.

– Kritikusai főként azzal érvelnek a homoszexualitás felvetése ellen, hogy a Kölcsey leveleiben szereplő szóhasználat, fogalmazásmód, megszólítás a 19. században természetes volt férfiak között is, és nem értelmezhető a mai kontextus szerint, így nem beszélhetünk szerelemről, szerelmi fellángolásról.

– Írásomban nem azt állítom, hogy Kölcsey Ferenc homoszexuális lett volna, ezt nem tudhatom. Azt fogalmaztam meg, hogy valamikor az 1810-es évek első felében ez a fiatalember Pestre érkezett, része lett a szerveződő irodalmi közéletnek, amelynek fő hangadója Szemere Pál volt. A fiatalember iránt Kölcsey rendkívül intenzív érzelmeket táplált, de szinte biztosak lehetünk benne, hogy ez nem egy beteljesült szerelem, sokkal inkább rajongás, a fiatal, félszeg, külsőleg sem vonzó Kölcsey fellángolása. Hogy utána volt-e neki bármilyen beteljesült szerelmi viszonya – akár nővel, akár férfival –, nem tudjuk, de valószínűleg soha nem volt.

Nyáry Krisztián 1972-ben született Budapesten. Néhány évig irodalomtörténetet tanított a pécsi egyetemen, 1996 óta pedig kommunikációs tanácsadóként dolgozik. Vezetett PR-ügynökséget, közvélemény-kutató intézetet és volt a fővárosi önkormányzat kommunikációs igazgatója is. 2012 elején kezdte publikálni a Facebookon magyar írók és költők szerelemi életéről szóló képes sorozatát, a történetek alkotta, Így szerettek ők – Magyar irodalmi szerelmeskönyv című kötet első része ez év elején, a második kiadás pedig néhány hónapja jelent meg. A  Facebookon szinte napi rendszerességgel közölt szövegeit már több mint 32 ezren követik.

Nem is az a kérdés, hogy Kölcsey szerelmes volt-e Szemere Pálba, hiszen ezt ő maga mondta, hanem hogy ez a fajta szerelem összevethető-e azzal, amit modern korunkban szerelemnek nevezünk, volt-e ennek erotikus tartalma, többet jelentett-e a modern értelemben vett barátságnál. Az én hipotézisem szerint igen, nemcsak a megfogalmazás miatt, hiszen önmagában a retorika fontos, de nem perdöntő. Kölcsey viselkedése és tépelődései is árulkodóak, foglalkoztatta például az antik férfibarátság, az androfília fogalma, amely a saját korában sem volt mentes a homoerotikus töltetektől. Az sem igaz, hogy ebben a korban ez lett volna a természetes nyelv férfiak között, hiszen Kölcsey kitüntetett hangon szólítja meg Szemerét mással folytatott levelezéseihez viszonyítva. A fellángolás ráadásul rövid ideig tart, utána ugyanúgy „Kedves barátom” megszólítással ír neki, mint bárki másnak.

De az irodalomtörténet más hipotéziseket is felállított a magánéletével kapcsolatban. Szerintem nem indokoltabb például az, hogy Kölcsey aszexuális volt, vagyis nem volt tárgya a szerelmének, hiszen a versei alapján nagyon nehéz elképzelni, hogy ez papírköltészet lett volna. Én azért írtam le a történetet, mert szerintem ez a legvalószínűbb feltevés. Érdemes erről vitatkozni, ha a vita szakmai érvek mentén zajlik. Van azonban a vitának egy olyan szintje, amely már nem az irodalomtörténet felől közelíti meg a kérdést, hanem sokszor politikai alapon vagy indulatból. Ebben nekem nem kell részt vennem, és nem is teszem.

– A történetek kapcsán joggal merül fel a kérdés, hogy a költők, írók életéből mi tartozik a nagyközönségre?

– Szerintem abszolút tisztességes és végiggondolt álláspont, miszerint semmi nem tartozik ránk, amit a szerző nem a nagyközönségnek szánt, nem ő juttatott el a nyomdáig. Így lennénk leginkább tekintettel a magánszféra védelmére, viszont ha ezt elfogadjuk, annak nagyon nagy ára van. Nem olvashatjuk József Attilától a Szabad ötletek jegyzékét vagy Móricz Zsigmond most megjelent naplóit. Nem lenne közünk Ady Endre leveleihez, elveszítünk akár teljes életműveket, mondjuk a Kazinczy Ferencét, aki lényegében levelezés révén szervezte az irodalmat, és nagyon nehéz elválasztani ezekben a levelekben a magánszférát az irodalomtól. Elveszítenénk kész műveket, amit a szerző nem a közönségnek írt, például a szerelmes verseket. Egyébként amikor rendhagyó irodalomórákat tartok, mindig ezekről kérdezem a gyerekeket, és nagyon érdekes viták alakulnak ki. A kolozsvári rendhagyó irodalomóra szintén arról szólt, hogy három történetet jelenetszerűen feldolgozva, vetítéssel egybekötve meséltünk el, mutattunk be a gyerekeknek, és ezekről beszélgettünk.

– Miként válhatnak az irodalomoktatás részévé az Így szerettek ők történetei?

– Sehogy, de nem is ez a célom. Legfeljebb a kedvcsinálásban lehet némi szerepük. Az iskolában irodalomórán két dolgot tanítanak: egyrészt műveket, ezek értelmezését, különböző olvasatait, másrészt írói életrajzokat. Az iskolai életrajzokra általában az jellemző, hogy semmilyenek, nagyon rövid, telefonkönyvszerű adathalmazt jelentenek. Régebben a „szentek életrajzaszerű” megközelítés volt jellemző, amely a költőket és írókat nálunk kiválóbb emberekként mutatta be, akik erkölcsös életet éltek, és kissé szoborszerű figurák voltak. Szerintem ezeket az embereket nyugodtan meg lehet ismertetni olyannak, amilyenek voltak – hibáikkal, gyarlóságaikkal, tépelődéseikkel, vívódásaikkal együtt.

Tapasztalatom szerint a középiskolások egyáltalán nem csalódnak a szerzőkben, nem is ítélik el őket, amikor emberi történetekkel találkoznak, hanem épp ellenkezőleg: kíváncsiak lesznek, jobban megértik őket, közelebb kerülnek hozzájuk. Bár én nem valamiféle oktatási célzattal írom a történeteket, de az izgalmas életrajzi sztoriknak, amelyek felvillantják egy szerző emberi arcélét, mindenképpen helyük van a középiskolások körében. A tanárnak meg kell találnia azt a horgot, amivel behúzza a gyermekeket, akiknek a figyelme ötszáz másik dologra van kihegyezve, és nagyon nehéz megszerettetni velük az irodalmat. Főleg, ha azt szoborszerű figurák alkotják.

– Milyen visszajelzéseket kapott a történetekkel kapcsolatban pedagógusoktól, más szakemberektől?

– Jelezték már, hogy a szövegek valóban közelebb hozzák magukat a műveket is a fiatalokhoz. A legelső ilyen típusú visszajelzést éppen Erdélyből kaptam, Székelyudvarhelyről írt egy könyvtáros, aki szerint egyértelmű hatása volt a Facebook-bejegyzéseimnek, mert az olvasók a könyvtárban rendszeresen azt a szerzőt keresték, akiről előző nap írtam. Egy olvasóm arról írt, hogy nálam találkozott először Tersánszky Józsi Jenő nevével, és annyira kíváncsi lett, hogy elkezdte olvasni a regényeit, és azóta ő a kedvenc írója. De pozitívan vélekednek más könyvtárosok is: az első kötet éppen az olvasást ösztönző hatása miatt nyerte meg a könyvtárosok díját, és ugyanígy a magyartanárok díját is. Kritikusaim ezzel szemben azt szokták a szememre vetni, hogy a szerelmi történetek természetesen mindenkit érdekelnek, de ha valaki elolvas egy történetet mondjuk Ady Endréről, nem biztos, hogy utána fellapozza A magunk szerelme című verseskötetét is. Elképzelhető, hogy van olyan olvasó, aki szerint ez maga az irodalom, de én inkább az ellenkező példával találkoztam.

– Hogyan születnek a történetek, milyen forrásokból dolgozik?

– Feldolgozott forrásai vannak az általam leírt történeteknek, ezeket többnyire már valaki megírta. Lehet, hogy harminc-negyven éve egy folyóiratban, nagymonográfiában vagy esetleg lábjegyzetben, mindenesetre nem én végzem a levéltári feltáró munkát. Emellett vannak primér szövegek – naplók, levelek –, amelyek hozzáférhetőek bárki számára: vagy megjelentek már, vagy a Petőfi Irodalmi Múzeumban hozzáférhetőek. A szövegek nem ismeretlenek az irodalomtudomány számára, csak a nagyközönség nem szokott ezekről tudni. A munkafolyamat egyszerű: ha kíváncsi vagyok egy szerzőre, interneten utánanézek, hogy mi az, ami elérhető róla, mit érdemes elolvasni tőle, majd pedig irány a könyvtár.

– Mennyire érintik személyesen ezek a történetek?

– Az a szerencsém, hogy mivel ez nem valamiféle tankönyv, nem irodalomtudomány, megengedhetem magamnak, hogy csak azokról a szerzőkről írjak, akiket szeretek, vagy valamiért fontosak számomra. Előfordult, hogy valakiről furcsa, nem éppen szép dolgokat olvastam, de ezt el tudom választani a műveitől, hiszen gyarló ember is lehet zseniális író, és a zseni is írhat néha rossz műveket. Óriási meglepetés azért nem szokott érni.

– Kikből áll a célközönsége, milyen olvasókkal találkozik a könyvbemutatókon?

– Kezdetben a célközönség a barátaimból állt, nekik szántam a történeteket a Facebookon. Azóta is úgy próbálok írni, mintha nekik írnám, jóllehet tisztában vagyok vele, hogy már sokkal több ember kíváncsi a szövegekre, de soha nem próbáltam kijelölni valamiféle célcsoportot. A könyvbemutatók szempontjából nagyon érdekes, hogy mennyire eltér az erdélyi és a magyarországi közönség. Amikor elkezdtem a könyvbemutatókat, beszélgetéseket tartani Budapesten vagy Magyarország más nagyvárosaiban, mindig azt láttam, hogy a közönség soraiban 70–80 százalékban hölgyek ülnek, és ha a dedikáláson nagy ritkán odatévedt egy férfi, zavartan mondta, hogy valamelyik hölgyismerősének lesz a kötet.

Akkor természetesnek vettem, hogy a szerelmi történetek a nőket érdeklik jobban, de most már Kolozsvártól Székelyudvarhelyig elég sok helyen voltam ahhoz, hogy rájöjjek: Erdélyben ez nem így működik, a közönségben ugyanis rendszerint fele-fele arányban vannak jelen nők és férfiak. Erdélyben kevésbé gátló tényező, míg Magyarországon inkább ciki egy férfinak ilyen témákkal foglalkozni. Egyszer mondta is egy férfi ismerősöm, hogy rendszeresen olvassa a történeteimet, én pedig nagyon meglepődtem, hiszen soha nem osztotta meg bejegyzésemet, nem jelezte, hogy ezek tetszenek neki. A reakciója erre az volt, hogy ha ezt megtenné, rögtön jönnének a kínos megjegyzések. Érdekes az is, hogy a Facebookon a bejegyzéseimet követők között nagyon sok középiskolás diák van, jelentősen képviselteti magát a 14–20 év közötti generáció, ehhez képest a 20 és 30 közöttiek kevesebben csatlakoztak a csoporthoz, a 30 év fölöttiek közül pedig megint nagyon sokan olvassák a szövegeket. Olvasóim közül egyébként a legfiatalabb, aki levelet írt nekem, 12 éves volt, a legidősebb pedig 83.

– A Magyar Nemzeti Arcvonal nevű náci szervezet november közepén nyilvános könyvégetést tartott Magyarországon, az akció során pedig többek között egy Radnóti Miklós-kötetet is megsemmisítettek. Ön szerint az ilyen eseményekre oda kell figyelnie a nagyközönségnek, vagy az akció inkább csak megmosolyogtatja a többséget?

– Az ilyen jelenségeket mindaddig komolyan kell venni, amíg vannak olyan emberek, akiket ez nemcsak felháborít, hanem félelmet is kelt bennük. Egyébként nevetni is lehetne azon, hogy néhány félbolond suhanc ilyesmivel foglalkozik, ha nem tudnánk, hogy sokakból ez félelmet vált ki. Radnóti Miklós magyarsága és hazaszeretete alapvető motívuma a költészetének. A könyveit kizárólag azért égetik, mert zsidónak született. Ez primér nácizmus, és semmivel nem lehet mentegetni. Az ilyen helyzetek sok mindenkinek feladatot adnak: egyrészt a hatóságoknak, de a tanároknak is, akiknek beszélniük kell erről. Egy kamasz gyereknek ugyanis nem kell nácinak lennie ahhoz, hogy azt gondolja: könyvet égetni merész, polgárpukkasztó cselekedet. Ezért nem szabad félvállról venni az ilyen történéseket akkor sem, ha szerintem a legjobb fegyver nevetségessé tenni azokat, akik ilyet tesznek, és nem megijedni tőlük.