Görög válság realista nézőpontból

Csőd vagy válságkezelő recept?

A fent felvázolt vélemény szerint nyilvánvaló, hogy Görögország nem lesz képes teljes egészében visszafizetni adósságát, ráadásul az államháztartás hiánya továbbra is igen magas, így az ország adósságállománya az idő előrehaladtával csak tovább nő. Éppen ezért nem szabadna újabb és újabb pénzeket pazarolni Görögország feltámasztására – amelynek adóssága hólabdaként növekszik –, hanem szembe kell nézni az eddigi veszteségekkel, és hagyni kellene, hogy Görögország csődbe menjen. A csőd következtében az ország természetesen megszabadulna eddig felhalmozott adósságállományától vagy annak egy részétől. Azonban hosszú éveken át külső hitel igénybevétele nélkül kellene működnie, vagyis gyakorlatilag nem költhetne többet bevételeinél. Ez a jelenleginél is nagyobb megszorításokat tenne szükségessé, amely minden eddiginél nagyobb recesszióhoz vezetne. Ehhez adódna még az eurózóna perifériáján elhelyezkedő országok adósságának visszafizetésével kapcsolatban megnövekvő kockázat, amely az adósságok finanszírozási költségének növekedésével járna, és így az európai országok számára további terhet jelentene.

A mielőbbi csődnél mindenképpen járhatóbb út az EU/IMF által jelenleg követett válságkezelési recept. A nemzetközi szervezetek jelenleg már csak abban az esetben folyósítanak további hitelrészleteket Görögországnak, ha az vállalja, hogy kezeli az országban fennálló egyensúlytalanságokat. Vagyis a görög államnak le kell faragnia az országban tapasztalható jelentős túlköltekezést. Ismerve a görög állami szektor működését, erre van is mozgástere a költségvetésnek. Egy országban, ahol bizonyos állami vállalatok esetében nem csak 13. vagy 14., hanem 18. havi juttatásokról is beszélhetünk, ahol külön prémium jár a pontos munkakezdésért vagy a kézmosásért, a pihenő napok az államvasutak esetében nem 24, hanem 28 órásak – és még folytathatnánk a sort –, ott egyszerűen nem lehet csodálkozni azon, hogy ezeket a realitásoktól elszakadt juttatásokat előbb-utóbb meg kell szüntetni. A pazarlóan működő állami vállalatokat magánosítani kell, működésüket az új tulajdonosnak hatékonyabbá kell tennie. Ennek az ideje most jött el. A megszorítások eredménye rövid távon minden bizonnyal recesszióhoz fog vezetni, mivel jelentős mennyiségű állami pénz tűnik el a rendszerből, ami csökkenteni fogja a belső keresletet, az elbocsátások pedig növelik a munkanélküliek számát. Hosszabb távon azonban az állam visszahúzódása leveszi a terhet a görög magángazdaságról, alacsonyabb adók, az állami szférában felszabaduló munkaerő-kínálat, hatékonyabban működő közösségi infrastruktúra és idővel jobb munkamorál kialakulása révén. Nem szabad elfeledni tehát, hogy a megszorítások célja elsősorban nem az, hogy a külföldi hitelezők hiánytalanul visszakapják a pénzüket, hanem annak a szükségszerűsége, hogy az országnak le kell építenie fenntarthatatlanul nagyra nőtt állami szektorát, és lélegzetvételhez kell juttatnia a magánszférát, hogy az ország visszanyerhesse versenyképességét. A görög tüntetők hangulatán is érződik ez, mivel ők elsősorban nem a külföldi hitelezők ellen emelik fel a szavukat, hanem saját politikusaikat hibáztatják, akik eladósították, és a jelenlegi csődhelyzetbe vezették az országot. A megoldás érdekében a jelenlegi görög politikusoknak vállalniuk kellene a felelősséget, és távozniuk. Egy új, frissen megválasztott, legitim vezetésnek kellene kivezetni az országot a válságból, amelynek van erkölcsi alapja, hogy áldozatok meghozatalára kérje a lakosságot. Ez a váltás érthetetlen okokból Görögországban máig sem történt meg.

Racionalizálni az állam működését

A jelenlegi programmal kapcsolatban ugyanakkor kockázatot jelent, hogy az első megszorító csomag nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A minap elfogadott második csomagnak mindenképpen eredményesebbnek kell lennie. Már csak ezért is szükség van az állandó külső kontrollra a megszorítások felett, mivel félő, hogy a görög kormány önmagától továbbra sem ismerné fel az ország valós helyzetét, és nem vállalná fel a népszerűtlen intézkedéseket. Az ország magára hagyása és egy ezt követő államcsőd nyomán kialakuló káosz következményei igen nehezen előre jelezhetők. A fent már felvázolt költségek mellett kétséges, hogy annak fegyelmező ereje nagyobb lenne-e, mint a hitelezők jelenlegi nyomásgyakorlása. Amennyiben a legrosszabb esetben Görögország nem is tudja a teljes egészében visszafizetni államadósságát, egy hatékonyabban, takarékosabban működő állami szférával az ország hosszabb távon biztosan nyer, és a hitelezők vesztesége is minden bizonnyal kisebb lesz. Az írás elején felvázolt hólabdaeffektus akkor jöhetne létre, ha a fennálló rendszer reformja nélkül biztosítanák a hitelezők az újabb forrásokat az egyre növekvő államadósság finanszírozására a csőd pillanatnyi elkerülése érdekében. Azonban, ha az adósságfinanszírozás az állami működés racionalizálásával jár együtt, akkor a hólabda növekedése megállítható, sőt jó esetben akár vissza is fordítható. Ennek a nehéz, de elkerülhetetlen feladatnak a véghezviteléhez Görögországnak az EU/IMF segítségére van szüksége, amit láthatóan meg is kap.

Rezessy Gergely

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem Világgazdasági Tanszékének doktorandusa