Gondolatok egy lebomlástörténetről

A párt arcai

Bár az ideologikus vita arról, hogy „párt-e az RMDSZ, avagy érdekvédelmi szövetség\" még nem csitult el teljesen, ma már világos: fogalmilag célszerûbb az RMDSZ-t olyan pártnak tekinteni, amelyet mind szavazói, mind pedig a román pártrendszerbe való beilleszkedése tekintetében sajátos helyzet jellemez. Ez a sajátosság abban ragadható meg, hogy az „egységõrzõ\" RMDSZ – karaktervonásai összetettsége folytán – tipológiailag többféle pártként is leírható, sõt az egyes típusvonások elõtérbe kerülése, illetve eltünedezése magát azt az átalakulást is nagyon jól leírja, amely a szervezeten belül, illetve környezetében végbement (a kérdést szakszerûen Szász Alpár Zoltán tekintette át a Romániai Magyar Évkönyv 2006-os kötetében).

Így az utóbbi évek RMDSZ-ének belsõ feszültségeirõl talán a szubkulturális párt – kartellpárt kettõsség mond a legtöbbet.

Az RMDSZ megalakulását követõen elsõsorban szubkulturális pártként építkezett. Szinte természetes, „magától adódó\" módon törekedett arra, hogy az erdélyi magyarság nyelvi-nemzeti közösségét politikai szubkultúraként, illetve annak intézményesült formájaként, „oszlopként\" integrálja a román társadalomba. Ebben a történelmileg kialakult mentalitás, a magyar és román nemzetépítés ellentéte, de a rendszerváltás ama kontextusa is segítségére volt, amelyben – az új politikai rendszer kialakításának kezdetén, 1990 elején – a román politikai szereplõk a nemzeti kisebbségi szervezeteknek biztosított „korporatív\" képviseleti joggal, majd a választásokon való részvételük kedvezményes biztosításával tulajdonképpen e kisebbségi csoportok választói bázisát „átengedték\" e szervezeteknek. Mindez az „oszloposodás projektje\" felé terelte az RMDSZ-t, olyan társadalomépítési lehetõséget rajzolt ki a számára, amelynek nyugati mintáit, Belgium, Hollandia vagy Ausztria szubkulturális (vallási és/vagy ideológiai) alapon szervezõdõ társadalmi szegmensei, azok létrejötte, „oszloposodásuk\" folyamatai adják. A szavazóbázis intézményes és kulturális integrációja, az oktatási intézmények, kulturális és civil szervezetek, lapok, érdekvédelmi szervezetek egyetlen „oszlopba\" szervezése – melynek csúcsán a szubkulturális párt áll – adott körülmények között a modernizáció egyik korszakának felelt meg, és sikere többek között azon múlott, hogy a szubkulturális párt részévé válhatott-e egy konszenzusos alapon mûködõ politikai rendszernek (aminek szintén elég pontosan leírható peremfeltételei vannak).

Az RMDSZ egységparadigmája tehát ilyen „oszlopépítõ\" gyakorlatokkal állítható párhuzamba, és ez csupán akkor vált kérdésessé, nagyobb belsõ feszültségek forrásává, amikor az RMDSZ-nek egy másik vonása, kartellpártjellege is elõtérbe került. Ezt a jellegét a programorientáltság kárára megerõsödõ hivatalorientáltsága, az állam által biztosított pénzügyi háttér kihasználása (itt, a sajátos helyzetbõl adódóan mind a román, mind a magyar állam szóba jön) emelte ki. Erre utal továbbá az is, hogy az RMDSZ-en belül megerõsödött a kormányzásban részt vevõ csoport (Markó Béla, Borbély László, Kelemen Hunor és több fiatal államtitkár, de speciális üzleti kapcsolatai révén ide sorolható Verestóy Attila is), és kartellpárti vonás az RMDSZ koalíciókötési természete – a „saját körön\" belüli promiszkuitás – is, amit a kartellen belüli pártok közös, a „saját kör\" fenntartására vonatkozó, immár nyilvánvaló érdeke húz alá. Ez utóbbi magyarázza, hogy a pártkartell miért nem enged újabb versenytársakat a „körön belülre\", következésképpen nagyon sok norma – így például a választási törvény diszkriminatív elõírásai – a kartellérdek kifejezõdéseként is értelmezhetõ.

Az egység problémája az RMDSZ számára tulajdonképpen akkor jelent meg, amikor a szubkulturális párt és a kartellpártjelleg immár nem volt összehangolható. Ez pedig Székelyföldön következett be, itt kezdõdött meg az egységparadigma lebomlása.

A lebomlás két dimenziója

Az egységparadigma lebomlása nemcsak a múlt magyarázatát adja, fontos amiatt is, hogy folyamata további választási lehetõségeket, útelágazásokat jelöl ki. Az alábbiakban az „egység\" lebomlásának néhány ideológiai és területi konzekvenciáit vesszük számba.

Ha az RMDSZ–Tõkés párharc nyomán az ideológiai pozíciók alakulását a választók preferenciái felõl tekintjük, akkor érdemes felfigyelni arra, hogy az RMDSZ-szel való szembefordulásban Székelyföld, azon belül a városok és a magasabban képzett rétegek vezettek (ezt Kiss Tamás szociológus is aláhúzta a Transindex által december 4-én szervezett szakértõi fórumon). Vagyis: Tõkés szavazói most inkább a magasabban képzett, inkább városi, inkább fiatalabb szavazók voltak, miközben az RMDSZ szavazói inkább a vidéki, inkább az alacsonyabban képzett, kevésbé mobilis rétegek közül kerültek ki. Ez érdekes párhuzamba állítja a mostani RMDSZ-t a Szociáldemokrata Párt (PSD) elõdjével, a Nemzeti Megmentési Fronttal, amelynek a szavazóbázisa 2000-ig hasonló jellegzetességeket mutatott: inkább vidéki, alulképzettebb, idõsebb szavazókból állt. Akkor ezt néhány elemzõ egy poszttotalitárius politikai megszólítási képlettel hozta kapcsolatba: Andrei Cornea – például – a „direktokrácia\" (posztszocialista vezetõk osztálya) azon törekvésének, hogy Iliescu populizmusán keresztül a korábbi korszakból még ki nem szakadt tömegekbõl kovácsoljon magának szavazóbázist. Ennek magyarországi párhuzamát pedig Tellér Gyula az MSZP–SZDSZ-koalíció 1994-es gyõzelmével létrejött „szerkezeti problémaként\" írta le egy cikkében: olyan hatalmi építményként, amely egymásnak ellentmondó elemekbõl áll, amelynek alsó és felsõ része – szavazóbázisa és politikai-gazdasági megjelenítõje – nem tartható sokáig egyben, a szavazóbázis ugyanis a posztszocialista korszak „megalvadt struktúrájának\" elemeibõl áll, míg a hatalmi építmény másik, felsõ része a posztszocialista korszakban helyzeti elõnnyel rendelkezõ eliteket egyesítette, és a két rész közötti kapocs Horn Gyula volt. Tehát mindkét esetben olyan politikai képletekrõl van szó, amelyeknek szavazóbázisa elsõsorban a depolitizált, nagy érzületi egységként mûködõ „tömegekbõl\" állt.

Az RMDSZ most lebomló egységparadigmája, a „magyar vagyok, tehát az RMDSZ-re szavazok\"-automatizmus (Kiss Tamás) lebomlása, illetve az RMDSZ-nek az a törekvése, hogy ezt az automatizmust fenntartsa, erre a képletre emlékeztet: az RMDSZ is a rendszerváltáskor felszabaduló „tömegmagyarság\" szolidaritásigényére és félelmeire alapoz.

Mindebbõl még csupán pozicionális értelemben következik az átalakuló RMDSZ baloldalibb karaktere (mivel a posztkommunista pártokkal egyezõ módon aknázza ki a rendszerváltás tömeghangulatát), de néhány kontextuális elem (vezetõ RMDSZ-politikusok jobb személyes kapcsolatai a román és magyar baloldallal, Tõkés László és a mellette álló, rendezetlen „ellenzéki tábor\" Fidesz általi támogatottsága) is a baloldali építkezés premisszáit erõsíti. A pozicionális értelemben vett balratolódáson túl, tartalmi szempontból (a program és doktrína nézõpontjából) az RMDSZ „még\" nem baloldali párt, döntõ e tekintetben az újraszervezõdõ RMDSZ és a bejegyzés elõtt álló MPP programjainak versenye, valamint az RMDSZ és az Európai Néppárt (EPP) viszonyának alakulása lesz.

Az RMDSZ átalakulásának területi konzekvenciái azokban az eredményekben vetülnek elõre, amelyeket Tõkés László ért el Székelyföldön a szövetséggel szemben. Ez ismét aláhúzta, hogy az RMDSZ számára létezik egy „Székelyföld-probléma\", amely abból adódik, hogy politikai logikája az interetnikus környezet kérdéseibõl fakad, és hogy e logikát ebben a környezetben „szocializálódott politikai elit hozta létre olyan problémák megoldására, amit elsõsorban a román–magyar együttélés okoz\" (Székely István, Transindex-fórum, 2007.12.04).

Az „interetnikus környezet\" fogalma természetesen etnodemográfiai értelemben nagyon változatos körülményekre vonatkozik, olyan helyzetekre, amelyekben a román–magyar együttélés többféle intézményi és informális kontaktusforma mindennapi együttesét jelenti. Interetnikus környezetben „magyarnak lenni\" tehát valamiféleképpen rutinszerû „napi tevékenységet\" jelent – nem föltétlenül konfliktusosat –, és az RMDSZ politikai logikája erre a napi tapasztalatra próbált ráépülni azzal a probléma-átfogalmazó kreativitással, amely minden sikeres politikai aktor tevékenységét jellemzi.

Vagyis az RMDSZ-nek sikerült ebben a környezetben minden politikai lépése megindoklását ebbõl a tapasztalatvilágból levezetnie, illetve erre visszavezetnie, mégpedig oly módon, ahogy az a fennebb említett „oszloposodott\" társadalmakban történik. A szubkulturális pártként mûködõ RMDSZ sok kérdést helyi román–magyar kérdésként, „feszültségként\" exponált, ezzel egyben tartotta, integrálta a magyar kisebbségi társadalom helyi szervezõdéseit, azaz szavazóbázisát, ugyanakkor oldotta is a feszültséget azzal, hogy sikerült e szervezõdések kijáró képviselõjévé válnia a helyi hatalmaknál, illetve kormányszerveknél. Ez a modell folytathatónak tûnik, hiszen az RMDSZ egyszerre lehet a „magyar közösség\" kerete, leválasztója a társadalom egészérõl, de ugyanakkor problémamegoldó „beépülése\" is a politikai-közigazgatási rendszerbe.

Székelyföldön viszont ugyanez már nem volt megvalósítható. Míg az „interetnikus környezet\" magyarjai számára az állami intézményekkel való napi kapcsolat minden problematikussága áthelyezhetõ volt román-magyar dimenzióba, és az RMDSZ ennek a problematikusságnak a menedzsereként tudott megjelenni, itt az RMDSZ kartellpárti vonása került az elõtérbe: az RMDSZ maga volt az adminisztratív hatalom, úgy ahogy másutt a többi „román párt\" belemosódott a hatalomba, hiszen használta az állam, a kormányzat közszolgálati erõforrásait (még ha azon osztoznia is kell a kartell többi pártjával), pénzügyi hátteret teremtve belõle magának, sõt, kismértékben még konfigurálta is az állam intézményi adottságait. Az érdekeknek ez a kartellszerû egyesítése és az állami erõforrások közös kihasználása egyébként az a közös kép a politikai elitrõl, amit Traian Bãsescu olyan jól kiaknázott, és a székelyföldi politikában az RMDSZ-nek ez az oldala vált meghatározóvá a közfelfogásban. Itt a székelyföldi civil társadalom ezzel az állami és önkormányzati struktúrákba beszippantott párttal szemben jelent meg.

Verseny és identitás

Az egységparadigma lebomlásának lehetséges forgatókönyveihez két fontos fejlemény tartandó szem elõtt:

1. Egyrészt meghatározó körülmény az, hogy megváltozik-e a román pártok álláspontja a magyar szavazókkal (tehát nem közvetlenül a „magyar kérdéssel\") szemben, azaz: felmondják-e azt az 1990-es rendszeralapozó (a mából visszatekintve: kartellalapozó) hallgatólagos egyezséget, amely szerint a magyar szavazók az RMDSZ-re „tartoznak\", nem érdemes e szavazatokért versenyezni, inkább a magyar képviselet „integrálását\" kell elérni. Hogy e fordulat egy cseppet sem kizárt, az kiolvasható például Traian Bãsescu államfõ kezdeményezéseibõl: terve, hogy felszámolja az RMDSZ-t mint a magyarság parlamenti képviseletét, sikere esetén a versenypályát szélesíti a román pártok számára, megnyitja az utat olyan – egymással versenyzõ – tematizációk elõtt, amelyekkel e pártok a magyar szavazatok egy részét is megszerezhetik.

2. Másrészt fontos, determináló erejû körülmény lesz a Székelyföld–„interetnikus környezet\" közötti, a fentebbiekben vázolt különbség markánsabbá válása. Azaz, az alternatívákat most már az határozza meg, hogy a pártverseny két dimenziója, a versenydimenzió és az identitásdimenzió milyen viszonyba kerül a két, mostantól kezdve politikai karakterében egyértelmûbben elkülönülõ övezetben. Az szinte magától értetõdõ, hogy a versenydimenzió erõteljesebb lesz a Székelyföldön, míg „interetnikus környezetben\" az identitásdimenzió, vagyis a már megszerzett szavazók megtartása lesz a meghatározóbb az RMDSZ nézõpontjából. Leegyszerûsítve, ez körülbelül azt jelenti, hogy „interetnikus környezetben\" az RMDSZ továbbra is az identitásra (annak veszélyeztetettségére) hivatkozva próbálja meg kivédeni esetleges kihívói szavazatszerzõ támadásait, míg Székelyföldön új témákkal próbál csatába szállni, hogy visszaszerezze elvesztett szavazóit.

Az RMDSZ-re vonatkozó konszenzus megbomlásának bevezetõ lépése – a magyarság parlamenti képviseletének felszámolása – egyébként nem újdonság a román pártrendszer tematizációs palettáján. Mindig volt egy-két román párt, amely megfogalmazta ezt; az elmúlt tíz év során a Nagy-Románia Párt (PRM) volt e cél következetes megjelenítõje. Csakhogy a Nagy-Románia Párt „rendszeren kívüli\" párt volt a Románia csatlakozását elõkészítõ szakaszban, nem fogadta el azt hallgatólagosan, hogy az RMDSZ-re „szükség van\" a csatlakozáshoz. Most viszont többpárti konszenzus körvonalazódik e hallgatólagos rendszerkonstituáló egyezség felmondására nézve, és felteendõ a kérdés: mit tesznek e pártok, ha a román parlamentben nem lesz a magyarságnak „alanyi jogú\" képviselõje, illetve ha marad is „magyar képviselet\", de az nem rendelkezik a teljes magyar szavazótábor támogatásával.

Erre a helyzetre a „román\" pártok válasza nyilván egy tanulási folyamat eredménye lesz majd. Számos válasz születik a „próbák és hibák\" módszerével, és ezek a válaszok elvileg egy meglehetõsen széles palettát alkothatnak, kezdve egyes, RMDSZ-bõl kiszorult politikusok megnyerésével el egészen a „kisebbségi tagozatok\" belsõ szervezeti létrehozásával.

Kérdés, hogy e folyamat erdélyi vonatkozásban összekapcsolódik-e valamilyen regionális párt létrehozásának kísérletével. A lehetséges forgatókönyvek egyik csoportja ugyanis a pártkartell oly mérvû összeomlásához kapcsolódik, amelynek nyomán megszûnik az a – rendkívül korlátozó tartalmú – egyetértés is, amely a pártok bejegyzésének megnehezítésére vonatkozott. Ha ez lehetségessé válik, akkor – regionális dimenzióban – újabb változatokkal is bõvülhet a „közös\", román-magyar pártokba felszippantott magyar képviselet kérdése, és itt ismét aktualitássá válnak a Provincia-kör és -lap által 2000 és 2002 között feszegetett kérdések.

A Székelyföld–\"interetnikus környezet\" kettõsségben újrafogalmazódó magyar pluralizmus tekintetében is több változattal lehet számolni. A lehetõségek palettája itt a „megtûrt pluralizmustól\" – amely az RMDSZ-hegemónia fennmaradását jelenti egy-két kisebb szatellitpárt megjelenése mellett – egy kétpólusú új politikai szerkezet kialakulásáig terjed.

Ha ez az utóbbi valósul meg, és olyan önkorlátozó „magyar kétpártrendszer\" alakul ki, amely egyben válasz is az elõbbiekben elemzett kettõsségekre, akkor hosszabb távra is érvényes politikai szerkezet alakulhat ki, sõt azt lehetne mondani: ez váltja fel az RMDSZ jó másfél évtizedes egységparadigmáját.

Ehhez azonban a most körvonalazódó két pólusnak jelentõs mértékben át kell alakulnia. Egyrészt az RMDSZ-nek olyan újfajta pártszervezeti struktúrát kell kialakítania, amely megfelel kettõs helyzetének, annak, hogy „interetnikus környezetben\" – egyfelõl – továbbra is meg tudjon maradni a civil társadalmat fürtszerûen összefogó, számára forrásközvetítõ, „oszlopszervezõ\" szerepben, másfelõl pedig hogy Székelyföldön, ahol már nem rendelkezik egyeduralommal, kiépítse a régió önkormányzati feladataihoz illeszkedõ tematikában mozgó versenypártot. Különös nehézsége e feladatnak, hogy e két feladatkör nagyon eltérõ karakterû, ezért összekapcsolásuk egyetlen párt döntéshozatali struktúrájába nagyfokú politikai kreativitást igényel.

Másrészt a Tõkés László eredményei nyomán körvonalazódó másik pólusnak szintén ugyanilyen politikai kreativitásról kell tanúbizonyságot tennie. Az intézményesítés kérdése itt még összetettebb: egyrészt sikerülnie kell a Magyar Polgári Párt bejegyzésének, amely egyértelmûen Székelyföld-centrikus marad, másrészt meg kell találni azt az integráló-terjeszkedõ megoldást, amellyel e párt ki is tud lépni Székelyföldrõl. Nem utolsósorban: meg kell oldani azt a kérdést, amely Tõkés nem székelyföldi szerepébõl és sajátosan antipolitikus habitusából következik, miközben az európai parlamenti választások eredményei mégis az õ kezébe tették le a jobboldali pólus kialakításának az esélyeit (és ezzel a „kétpártrendszer\"-forgatókönyv esélyeit is). Hogy a belsõ integrációs dilemmákat meg tudja-e oldani, és hogyan oldja meg e pólus, abban döntõ szerepe lehet a Fidesznek, amely forrásokat tud biztosítani ehhez az építkezéshez. (Bognár Zoltán a Transindex által szervezett szakértõi vitán még azt is felvetette, hogy Traian Bãsescu szerepe hasonlóképpen fontos, mert „védõhatalmi státust\" tölthet be az MPP mellett, az RMDSZ-szel szemben.)

Csakis a két pólus itt vázolt (legalább részleges) letisztázódása után jöhet létre az a konszenzusos demokráciára emlékeztetõ politikai szerkezet, amely e két pólust összekapcsolja. E tekintetben igaza van Markó Bélának, hogy addig nem tud tárgyalni a jobboldallal, amíg ki nem alakul annak világos, legitim (pártszerû) és egyértelmû képviselete. Másrészt a Tõkés-tábornak is hasznosabb lenne megvárnia, amíg az RMDSZ belsõ átalakulása legalábbis részben végbemegy. Az identitásdimenzió és a versenydimenzió új viszonyának kialakítása az RMDSZ-en belül szintén személyi konzekvenciákkal járó feladat. Ennek paradox vonása, hogy jelen pillanatban egyedül Markó rendelkezik azzal az autoritástartalékkal, amellyel gyorsan elindítható lehetne az a belsõ átalakítási folyamat, amelynek végpontját épp a Markó-doktrína leváltása, az egységparadigma felszámolása jelenti.

Tehát a két szemben álló tábor stabil párttá válása szavatolhatja azt a hoszszabb távra szóló megegyezést, amely pontosan rögzítené, melyek azok a területek, ahol a szemben álló felek egymás versenytársai (például az önkormányzati választások), és melyek azok, amelyeken konszenzussal hoznak döntéseket (parlamenti helyek kérdése, EP-jelöltlista összeállítása, a támogatási prioritások kijelölése, források elosztása).

Új Székelyföld-paradigma

A székelyföldi, elsõsorban önkormányzati szinten kibontakozó politikát az elkövetkezendõkben tehát a politika identitásdimenziójának és versenydimenziójának új viszonya határozza meg. Errõl, az eddigiek diagnózisaképpen legalább két dolog állapítható meg.

Egyrészt bizonyosnak tekinthetjük, a székelyföldi régió sokat veszített az elmúlt másfél évtizedben amiatt, hogy a helyi politika versenydimenziója itt erõtlen volt. Csutak István megállapítása a székelyföldi elit projektekre és összefogásra való képtelenségérõl (Székek földje – Székelyföld? Krónika, jan. 11–13.) valójában egy tünetegyüttes, az ok azonban nem az „elit felelõtlensége\", hanem a székelyföldi pluralizmus hiánya. Többpárti politikai viták nélkül nem születnek helyi, közpolitikailag is kidolgozható jövõképek, és fõleg nem számon kérhetõ együttmûködések (pontosabban: a plurális viták ennek szükséges, de nem elégséges feltételeit jelentik).

Másrészt az identitásdimenzió túlsúlya csak tetézte azt a problémát, amelynek eredményeképp mind a mai napig nincs meg az a politikai nyelv, amelyen a Székelyföld-problematika színvonalasan összegzõdhetne: azaz elmondható lenne Nyugaton a demokrácia alapkérdéseként, mozgósító maradna itthon (nemcsak szimbolizmusával, hanem a fejlõdés ígéretével is), végül pedig kommunikálhatóvá tenné az egész kérdéskört a román politika újítási kísérletei irányába is.

Hogy a versenydimenzió erõteljesebb lesz, az már most egyértelmûen megállapítható. Épp a Csutak-vita és az, hogy már nem csupán újságírókat, értelmiségieket szólított meg, hanem politikusokat is, jelzi, hogy ez a kérdéskör már a közeljövõben központibb szerepet kap, élénk újítási verseny tárgya lesz.

A politikai tét nem kevés, akár azt is mondhatnók, hogy egy új Székelyföld-paradigma megalkotásáról van szó a politikai gondolkodás számára. A hagyományos Székelyföld-kép latens módon ugyanis azt tartalmazta, hogy egy elmaradott régió, melynek „mintegy\" hivatása, hogy a fejlettebb vidékek és városok magyar etnikai hinterlandja legyen, hogy biztosítsa az erdélyi nagyvárosok (Brassó, Kolozsvár, Temesvár) számára a modernizációs folyamatokban fenntartható magyar jelenlétet. Ezt a paradigmát, amelynek gyökerei elég mélyre, a 18–19. századig nyúlnak vissza, számos kulturális klisé is támogatta, most azonban egy új politikai polarizáció „keretein\" belül el lehetne kezdeni lassú leváltását. A Székelyföldért folyó politikai verseny, mely – teljesen elõzmény nélküli módon a történelemben – összekapcsolhatná a regionális közösséget a térségfejlesztési víziók vitáival, nagyon régi, megrögzött folyamatot fordíthatna meg tehát (persze, nem egyik napról a másikra), és Székelyföldet állítaná az erdélyi magyar politika középpontjába.

Ennek intuitív, de inkább a hagyományos nyelvet idézõ megfogalmazása létezik – „Székelyföld mint belsõ anyaország\" –, azonban a fordulat lényege épp az, hogy egyben új nyelvet és – elkoptatott kifejezéssel – új modernizációs mintát is jelent.

A váltás nyelvi lényege az, hogy míg korábban az RMDSZ politikai beszédmódját a „jogokért folytatott harc\" uralta, ma ez kiegészülhet az igények térszerkezeti, térségalakítási fogalmakban való megjelenítésével (a regionalizmus nyelvének elõtérbe állítása csupán egyik vonatkozása ennek). És kiderülhet, hogy ez többet tud elmondani Székelyföldrõl, mint a hagyományos revindikatív nyelv.

Természetesen, az új paradigma azt is jelenti, hogy Székelyföld és az erdélyi magyarság többi része politikai értelemben eltávolodik egymástól, az elkülönbözõdés és a feszültség fokozódása azonban nem megtakarítható és nem elhárítható konzekvenciája annak a folyamatnak, amelynek eredményeképp Székelyföld saját politikai közösséggel rendelkezõ autonóm régióvá válik.

A szerzõ politológus, egyetemi oktató