Gondolatok a Tismãneanu-jelentés kapcsán

Ellenzők és támogatók
Az 1989-es forradalom 17. évfordulójára meg is született a jelentés, a parlament együttes ülésén Traian Bãsescu államelnök pedig felolvasta a kommunista rendszert elítélő következtetéseit, amely a jelentés alapján fogalmazódott meg. Ahogy a jelentés ismertté vált (még a parlamenti beszéd előtt) a sajtó tette a dolgát, kiragadott neveket, eseményeket, különös tekintettel a még ma is aktív vagy még életben levő politikusokra vonatkozókat. (A sajtó másik része is tette a dolgát, védte gazdáit, illetve becsmérelte a jelentést, annak összeállítóit, az elnököt, annak köreit stb. Így szép ez egy pluralista demokráciában…) Az érintett politikusok természetesen cáfolták a rájuk vonatkozó dolgokat, illetve támadták a jelentést, az összeállítóit, akárcsak az elnököt.
Érthető volt a szociáldemokraták elutasító magatartása mind Ion Iliescu, mind pedig a szolgálatos csahosok részéről, mert valójában Iliescu a párt alapítója, és meghatározó egyénisége. Õ ugyanis jelentős szerepet töltött be az ötvenes évek végétől gyakorlatilag az 1980-as évekig, amikor ugyan mellékvágányra helyezték, de nem esett ki teljesen a kommunista rendszer vezető köreiből. Az sem elhanyagolható tényező, hogy a Szociáldemokrata Párt lényegében a Román Kommunista Párt örökösének tekinthető.
A Nagy-Románia Párt és főleg vezetője, Corneliu Vadim Tudor reagálása a Jelentésre, támadása az államelnök személye, illetve a jelentés összeállítói ellen természetes – mi mást lehet várni tőle. Õk előre jelezték, hogy botrányt keltenek a parlamentben, s éppen ezért érthetetlen (pontosabban: jól érthető) az ülést vezető szociáldemokrata Nicolae Vãcãroiu bűnös cinkossága, amint engedte az elnöki beszédet folyamatosan zavarni, nem intézkedett a házszabályoknak és a törvényeknek megfelelően a rend helyreállítása érdekében.
A jelentés üzenete mindenesetre eljutott a közvéleményhez, s nemcsak az elnöki hivatal honlapján, hanem máshol is olvasható. Az is eljutott a hallgatósághoz, ahogy az elnök személyesen felvállalta a jelentés tartalmát, és elítélte a kommunizmust: „Államfői minőségemben nyíltan és kategorikusan elítélem a romániai kommunista rendszer egészét… A romániai kommunista rendszer törvénytelen és gyilkos rezsim volt.” Ezek a szavak és jelzők önmagukban is jelentenek valamit, hiszen nem az antikommunista ellenzék, vagy az egykori ellenálló részéről jönnek, hanem a legfőbb hazai közméltóságtól származnak.
A továbbiakban néhány dolgot emelnék ki a jelentés következtetéseiből: „…A kommunista rendszer Romániában totalitárius rezsim volt, létrehozásától bukásáig, amely az emberi jogok folyamatos semmibevételére épült, a nyitott társadalommal szemben ellenséges ideológia mindenhatóságára, s egy szűk csoport monopolizálta a hatalom gyakorlását, a megtorlásra, megfélemlítésre és korrupcióra alapozva…”  
Több helyen is megjelenik a szövegben, hogy a rendszernek voltak haszonélvezői, akik a hatalomgyakorlás során bármilyen eszközt felhasználtak a lakosság féken tartására, elnyomására, a rendszer és saját kiváltságaik védelmére. A jelentés azt a mítoszt is igyekszik lerombolni, hogy jelentős különbség lett volna a hazai kommunizmus első időszaka (1945/1947-1965, a Gheorghe Gheorghiu-Dej korszak) és a Nicolae Ceauºescu nevével fémjelzett második szakasz (1965-1989) között:  
„A totalitárius állam valamennyi intézményét a Dej-korszakban hozták létre. Nicolae Ceauºescu és az őt támogató apparatcsikok csak tökéletesítették, a legszörnyűbb végletekig juttatva azokat. Ellentétben a különféle revizionista irányzatokkal és a Ceauºescu-korszak mítoszaival, az elnöki bizottság támogatja azt a véleményt, hogy folytonosság van a Dej-korszak és Ceauºescu-időszak között.” A két korszak között azt a különbséget látják, hogy a második szakaszban a vezér személyi kultusza sokkal nagyobb méreteket öltött, s a pártpropaganda révén elözönlötte az emberek életét, a sajtót és a társadalmi valóság egészét. Sőt, egy idő után már nem csupán az istenített Vezért kellett imádni, hanem a feleségét is:
„A viszonylag szerény értelmi képességekkel rendelkező Elena Ceauºescu, akiben viszont mérhetetlen becsvágy volt, maga is e rettenetes kultusz tárgyává vált. Ebben vetélkedtek a ceauºizmus hivatásos dalnokai, Adrian Pãunescu és Corneliu Vadim Tudor udvari költők”. Ha csak ezen az egyetlen helyen szerepelne Vadim, már akkor is érthető lenne a tiltakozása, de a jelentés további helyeken is elmarasztalja őt, mint a kommunista rendszer haszonélvezőjét és kiszolgálóját.

Az „új ember” kinevelése
A kommunizmusnak – főleg a Ceauºescu-korszakban – szándékában állt a rendszert feltétlenül kiszolgáló alattvalók seregét kinevelni: „A hivatalos propaganda által dicsőített »új ember« valójában egy gyurmaként formálható emberfajta megteremtése volt, gerincesség és felelősségérzet nélkül. A kommunizmus egyik legsúlyosabb örökségét éppen ez a nagymértékben elterjedt cinikus és konformista pszichológia jelenti”. Ez az örökség tényleg súlyos kolonc a nosztalgiázók és ma is könnyen manipulálható tömeg nagysága miatt.
A kommunista propagandagépezet eszközei a sajtótól az erre szakosodott intézményekig mind-mind szerepet játszottak a rezsim dicsőítésében, s a lakosság agymosásában. E gépezet vezéralakjai természetesen ismertek, közülük többen átmentették magukat a ’89 utáni sajtóba és/vagy politikai, kulturális és művelődési életbe. Ezért nem árt az illetők nevének közzététele sem. Mint ahogy az sem, ha feledékeny kortársaink, vagy a ’89 után felnőtt nemzedékek ismerik a rendszer lényegét, a véleményszabadság, a szólásszabadság korlátozását, majd teljes tiltását, a másképp gondolkodókkal szembeni megtorlást vagy azokat a szenvedéseket, amelyeket a lakosság nagy részének el kellett viselnie a rendszer dilettáns irányítása-vezetése, a helytelen gazdaságpolitika következtében.
„Az úgynevezett »racionális táplálkozás« ürügyén bevezetett aberráns előírások, a lakosság kiéheztetése, az elégtelen fűtés, a nyomor és reménytelenség, amelyre az egész lakosságot ítélték, már veszélyeztették a lakosság egészségi állapotát. Megjegyezzük, hogy az RKP vezetésének egyetlen tagja sem emelte fel szavát az ellen, hogy a lakosságot éhhalálra és fagyhalálra ítélték.” Ez is azt támasztja alá, hogy a hatalom részeseinek megvoltak a kiváltságai, s ezért cserében hűen szolgáltak, s nem érdekelte őket az, hogy a lakosság nagyobb része esetleg éhezik vagy fagyoskodik. S mindezt akkor, amikor humanizmusról (igaz, szocialista humanizmusról) szónokoltak a hivatalos propagandában. (Ehhez hasonlatos az is, hogy minél erősebb volt a diktatúra és a hatalom centralizációja, annál többet szajkózták a szocialista demokrácia eszméjét, aminek valójában semmi köze nem volt a demokráciához, néphez, de még a törvényességhez sem). Jó az összehasonlítás az orwelli világgal, amelyben a mindenható hatalom teljesen átgyúrja és alárendeli a lakosságot, s ha a műszaki feltételek adottak lettek volna, akár a Gondolatrendőrséget is felállították volna Ceauºescu Romániájában. Működött viszont a rezsim elnyomó gépezetének legerőszakosabb szerve, a hírhedt Szekuritáté, de az egykori Milícia, a hadsereg és egyéb intézmények (erőszakszervezetek) is hűen szolgálták a rendszert, elnyomták saját népüket, s gondolkodás és lelkiismeret furdalás nélkül végrehajtották a legelnyomóbb és legszörnyűbb utasításokat is, egészen 1989. decemberéig. A Szekuritáté témájánál maradva: ahogy az kiépítette elnyomó rendszerét, besúgói hálózatát, illetve korábban, ahogy még az 1950-es években a megsemmisítő táborokat, börtönöket felállították és működtették, ahogy a kitelepítéseket végrehajtották, ahogy a politikai, gazdasági és értelmiségi elitet megsemmisítették – mindez megjelenik a jelentésben, mert ezek az elemek az elnyomó rendszer lényegéhez tartoztak.

Kommunista folytonosság
A jelentés kimondja azt is, amit sokan éreznek, hogy valójában az 1989 előtti és utáni rendszerek között nincs végleges szakítás, sokkal inkább folytonosság van:
„Csupán hivatalosan bukott meg a kommunizmus 1989. december 22-én. Nem hivatalosan a struktúrák (az intézmények), de főleg a módszerek és a gondolkodásmód szintjén a kommunizmus tovább élt különféle formákban. Ezek közül egyesek felettébb súlyosak, amelyeket kötelességünk bemutatni, éppen azért, mert a régi rendszer átlényegült megnyilvánulási formái, de nem változtak meg alapvetően”. A régi rendszer megtorló reflexeire emlékeztető 1989. utáni események közé sorolja a jelentés a bányászjárásokat, az Egyetem téri antikommunista tüntetés szétverését, de még az 1990-es marosvásárhelyi „etnikai diverziót” is.
A jelentés készítői javasolják, hogy az ország törvényhozása határozatban ítélje el a kommunizmus rémségeit és fejezze ki együttérzését a kommunizmus áldozataival. (Erre jó alkalom lett volna december 18., de ez sajnos meghiúsult éppen a vadimos-vãcãroius diverzió és cirkusz miatt. De az is lehet, hogy a dolgot jobban elő kellett volna készíteni, még azt is megkockáztatom, hogy a nyilatkozat elmaradása akár feltétele is lehetett annak, hogy a parlament megszavazza a 2007-es költségvetést.) Talán a jelenlegi összetételű parlament, sőt, a mostani politikai osztály sem képes ezt még felvállalni. (Annak idején a Temesvári Kiáltvány 8. pontját nem vették komolyan, ez is jele lehet annak, hogy a folytonosság igencsak erős.)
Még ennél is fontosabbnak tartják a jelentés összeállítói, hogy törvényben mondják ki: a kommunizmus idején elkövetett bűnök és szörnyűséges tettek emberiség elleni bűncselekménynek számítanak, s ezért nem évülnek el. Hasonlóan a holokauszthoz, a kommunizmus szörnyűségeinek tagadása, a kommunista diktátorok és csatlósaik bűnös tetteinek minimalizálása legyen büntetendő cselekedet. Nem beszélve a kommunizmus és vezéreinek idealizálásáról. Az oktatás terén is nagyobb szerepet kell szánni a kommunizmus bűnei és következményei tanításának.
Ugyanakkor javasolják: biztosítsanak a kutatók számára korlátlan hozzáférési lehetőséget a kommunizmus levéltári anyagaihoz, illetve ezen anyagokat az interneten is tegyék elérhetővé a közönség számára. Sőt, legyen büntetendő az említett levéltári anyagok megsemmisítése, elrejtése, manipulálása, megcsonkítása is – az illető intézmények hivatalnokai vagy bárki más részéről. Természetesen sürgetik a lusztrációs törvény elfogadását is, ami nélkül nemcsak a hazai társadalom megtisztulása – és ezen belül a politikai elit reformja is – késik, hanem a kommunista hagyományokkal való végleges szakítás is.
Remélem, a Vladimir Tismãneanu és csapata által elkészített, Traian Bãsescu által is támogatott, sőt felvállalt jelentésnek sikerül beindítani azt a többször is elakadt folyamatot, amely nyomán Románia társadalma véglegesen szakít a kommunizmus örökségével. Minél előbb érünk az eléggé megkésett folyamat végére, annál jobb a lakosság nagy része számára, mert nem csak 1989 előtt, de a posztkommunista korban is igen nagy árat fizettettek velünk. Ha lesz hozzá elég erőnk és lesz hozzá elég politikai akarat, akkor ez belátható időn belül megtörténhet.


László László
A szerző történész