Garaczi László: nem reméltem, hogy író lehetek

– Kolozsvári látogatásakor elmesélte, hogy fiatalkorában az ön generációjának tagjai nem igazán hittek abban, hogy írók lehetnek, ugyanakkor abban sem hittek, hogy a kommunizmusnak valaha is vége lesz, így egyfajta lázadásként belevetették magukat az éjszakai életbe. Infantilizált nemzedék volt a maguké, ahogy megfogalmazta. Nem volt ez mégis egy oda-vissza hatás? Nem ösztönözték írásra a kicsapongó életmód tapasztalatai?

– Az igaz, hogy témaként nagyon használtam ezeket az éjszakákat vagy ezeknek a motívumait. Egy ilyen éjszaka rendszerint arról szólt, hogy ülünk és ordítozunk, beszélgetünk, meg vitatkozunk, szóvicceket gyártunk egy kocsmában vagy egy klubban, egy pincében vagy lakásban, és én ezeket föl is használtam az egyes írásaimban. Másrészt pedig az ilyen bulik alkalmával találkoztam olyanokkal, akik hasonló cipőben jártak, mint én: nem látták értelmét az életnek, nem nagyon tudták, hogy akkor mihez is lehet itt kezdeni, sokan diszszidálni akartak, merthogy rockzene, meg lázadás, egyszóval bizonytalan egzisztenciák voltak. Ugyanakkor találkoztam jó néhány olyan emberrel is, akik szintén írogattak, de ami igazán fontos volt, az az, hogy jó néhány, akkor már nagy öreggel is megismerkedtem, akik az underground kultúrában, irodalomban valóságos sztárok voltak, de csak ott, a hivatalos kultúra nem is tudott róluk. Aztán találkoztam az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészhallgatói kezdeményezésére létrejött Jelenlét című folyóirat szerkesztőivel, alkotóival is – köztük olyanokkal, mint Kukorelly Endre vagy Márton László –, akik a hivatalos kultúrának a szélén voltak valahol, de ambiciózusak voltak. Rajtuk keresztül megismerkedtem olyan írókkal is, mint Esterházy, érdekes módon nagyon gyorsan ment ez az ismerkedési folyamat. Azok, akik ma nagy írók, abban az időben kezdőknek számítottak, Esterházy korai könyvei is inkább kísérleti, nagyon vad dolgok. Szóval mindez így együtt mozgott, és hatott rám. De ahogy el is mondtam, én biztosan nem reménykedtem abban, hogy ebből egy írói pálya lesz.

– Versekkel jelentkezett először folyóiratokban, az első kötete, az 1985-ös Plasztik mégis prózakötet volt, és csak egy évvel később jelent meg a verseskötete, A terület visszafoglalása a madaraktól címmel. Hogyan előzte meg a próza a verset?

– Ez úgy történt, hogy annak idején olykor elég sokat kellett várni egy kötet megjelenésére, és én azt a verseskötetet jóval korábban leadtam, mint a Plasztik anyagát, de csak öt év múlva jelenhetett meg, míg a prózakötet, bár később adtam le, korábban megjelent. Akkoriban nyílt egy olyan lehetőség, hogy a József Attila Kör, a fiatal írók köre kiadhat egy könyvsorozatot, a JAK-füzeteket, a Plasztik ebben a sorozatban jelent meg, így kevesebbet kellett rá várni, mint a verseskönyvre. Tehát nekem tulajdonképpen az első kötetem a második, és a második az első.

– A metaXa című regényét az Origó on-line irodalmi pályázatára kezdte el írni, az első szövegváltozattal megosztott első díjat is nyert a versenyen, de még évekig dolgozott a regényen, mire megjelenhetett könyv formájában is. Végül egyetlen hosszú mondatban mutatja be a főszereplő, egy brácsás lelki válságát. Hogyan jutott el ehhez a formához? Egy ilyen válságról egy szuszra lehet a legjobban mesélni?

– Hét évig küszködtem ezzel az anyaggal, mire valahogy összeállt, a végére már én is majdnem lelki válságba kerültem, és akkor egyszer csak bevillant, hogy mi lenne, ha így csinálnám, mi lenne, ha egy mondat lenne az egész. Gyakorlatilag hétévi rágódás után egyetlen délután alatt született meg ez a koncepció. A végére már sokszor azt éreztem, hogy ezt nem tudom befejezni, és tulajdonképpen dühömben hoztam meg ezt a döntést, és azt mondtam, hogy ha ez így sem fog működni, akkor sehogy, akkor ez nincs. Néhány nap alatt át is alakítottam, lerövidítettem a szöveget, és megszületett az, ami meg is jelent.

– A lemursorozatról – amelynek harmadik része, az Arc és hátraarc című regény tavaly jelent meg – a kolozsvári találkozón is elmondta, hogy sok személyes tapasztalatot is feldolgoz benne, ha nem is önéletrajzi könyvekről van szó. A metaXában mennyi a személyes tapasztalat?

– Természetesen van azért abban is. Akkoriban ismerkedtem meg a feleségemmel, aki egy zenészcsaládból származik, ő is zeneakadémiát végzett, az apja is zenész és zeneszerző, és ez sokat segített hogy megalkossam a főhőst, egy zenészfigurát, és le tudjam írni, hogy milyen egy turné, egy koncert vagy akár egy brácsa, de sok minden másban is felhasználtam személyes tapasztalatokat. Szerintem nem nagyon tud senki másból írni, mint a saját tapasztalataiból. Nyilván van, amikor az író, mondjuk, történelmi anyagot dolgoz fel egy regényben, de nagyobb áttételeken keresztül akkor is saját magáról ír. Hiába dolgoz ő fel egy bibliai történetet, ha jó a végeredmény, akkor valószínűleg el van ott rejtve a saját problémája is. Nálam ez szerintem explicitebb, de most konkrétan nem térnék ki arra, hogy voltam-e diliházban, vagy sem.

– A regénynek egyébként sokféle munkacíme volt a hét év során, volt Foglyul ejtett ragyogás, Metabázis, Ikerhold. Miért tért vissza a legelső változathoz?

– Hát ez a bizonyos délután... Akkor én azt mondtam, hogy egy óra alatt mindent eldöntök, azt megcsinálom, és kész. Vagy az lesz, vagy abbahagyom. Azt, hogy visszatérek az eredeti címhez, gyakorlatilag egy másodperc alatt döntöttem el. De hét évig gondolkodtam rajta. Régebben egyébként nagyon könnyen adtam címet egy-egy írásnak, és általában be is vált, az maradt, de most az Arc és hátraarcnál is sokat kínoztam magam, volt vagy tíz címe, és végül ott is visszatértem a legelsőhöz. Úgyhogy mostantól a régi módszeremmel dolgozom: megtartom az első címeket.

– Mennyire fontos az alkotói folyamat szempontjából, hogy meglegyen a cím?

– Szerintem fontos. Legalábbis fontosabb, mint ahogy elsőre gondolná az ember. Ha nincs meg a cím, akkor az bizonytalanságot eredményez, rosszul érzed magad a bőrödben, hogy nem tudod mi akar lenni ez a könyv vagy ez a novella. Pontosan emiatt a metaXa-példa miatt törekszem rá, hogy minél előbb legyen meg a cím, és ahhoz megpróbálok ragaszkodni, és inkább a cím felé megyek, tehát a címet töltöm fel a szöveggel, mert így sokkal jobb, mint közben címet adni, és az a cím esetleg megint más felé indítja el a szöveget. Persze van, aki a végén ad címet, és az is oké, de nekem úgy tűnt, legalábbis ebben az utolsó periódusban, hogy jobb, ha megvan a cím.

– Ebben a hónapban lesz 55 éves, de még 10 évvel ezelőtt is előfordult olykor, hogy fiatal íróként emlegették, részben, mert valóban fiatalnak néz ki a korához képest, részben pedig, mert a szövegei is elég fiatalosak. Miből adódik ez a fiatalosság?

– Ez karakter kérdése, és ez nem is tűnt fel addig, amíg a korosztályomból mindenki bulizott, de amikor harminc körül elkezdtek megállapodni, családot alapítani, és komoly írói attitűdöt vettek fel sokan, akkor már nagyon feltűnő volt. Tőlem ez borzasztóan idegen, nem érzem jól magam benne. Most ezt, ugye, leírtam pozitívan. Negatívan közelítve a dologhoz, nyilván van bennem egy adag infantilizmus, és ez nem tudom, mitől van. Én ilyen idióta vagyok, nem tudok normálisan viselkedni sok helyzetben még most sem. És ugye, ezt ráfoghatom a kommunizmusra: azt szokták mondani, hogy abban a rendszerben nem lehetett felnőni, mert nem volt miért felnőni, nem volt felelősség, mert mindig megmondták, hogy mit kell csinálni, és ez a rendszer kitermelt egy-két infantilis generációt. Persze nagyon sokan a rendszerváltás után megkomolyodtak, és azért én is sokkal komolyabb vagy polgáribb vagyok, mint 20 éve vagy 10 éve, de mégsem tudok egy ilyen komoly írói attitűdöt sugározni, és nem is kívánom. Másrészt pedig a társaságom főként fiatalokból áll, ugyanis egy-két kivételtől eltekintve eléggé unom a saját generációmat, és itt nem az írásaikról beszélek. Számomra izgalmasabb az, hogy egy fiatal, kezdő író hogy látja a világot, vagy hogyan akar írni róla. Sokkal inspirálóbb számomra ez a közeg. De hát ma már szerencsére nem fordul elő az, hogy túl fiatalnak néznek, mert azért olyan 10 éve észrevették, hogy már lassan nyugdíjba fogok menni.

– A színház hogyan lépett be az életébe, és jelenleg foglalkozik-e színdarabokkal?

– Viszonylag korán megírtam az első színdarabot, akkor még két vagy három kötetem volt. Nem is akartam igazából darabot írni, csak elkezdtek ilyen dramaturgnők a nyakamra járni, akik nagyon kedvesen arra ösztönöztek, hogy írjak. Nem értettem, hogy milyen fantáziát látnak bennem, mert akkoriban még kísérleti, vadabb dolgokat írtam, amiben se dialógus nem volt, se komolyabb szerkezet, szóval nem épültek fel világok, amiből egy színdarabot meg lehetne írni. Mégis rábeszéltek, igaz, sokat tanultam előtte, sok könyvet olvastam a témában, beszéltem ismerősökkel, akik már írtak színdarabot, így 1990-ben megszületett az Imoga. Még mindig tanulófázisban vagyok ezzel a műfajjal, viszont az utóbbi négy-öt évben eléggé fontos lett, sokat írtam, azért is mert voltak sikeresebb dolgok is, amelyek már pozitívabb kritikát kaptak. Az első pár darabnál ugyanis a kritika eléggé fanyar volt, némiképp joggal, most viszont elkezdtem érezni ezt a formát, a színház pedig amúgy is érdekel, más írói létforma ez. Az utóbbi időben írtam több darabot is, amiket még nem is küldtem el színházakhoz.