Gáborék

Hogy tudniillik gazember egy világ ez, amelyben csak az érvényesül, aki hazudik, lop, csal, és így tovább. S hogy bezzeg, csak az tudta vinni valamire, akinek az apja, vagy valakije, vagy ő maga még az átkosban valami fennforgó volt, közel a húsosfazékhoz, mert becsületes ember az esze s a két keze munkájából még egy suszterműhely beindítására sem képes.

Aszongya. (Amíg csak beszél róla, addig tényleg nem.) S hogy a politikusok s a kormányzók s az ingyenélők. Aszongya. (A képet megfelelően árnyalva evvel nagyjából egyet lehet érteni, de legalább egy tanácsos- vagy képviselőjelöltségig bárki eljuthat.) S hogy a cigányok maholnap a fejünkre nőnek, annyi a purdéjuk, mint csillag az égen, de egy sem dolgozik, csak kereskednek, és hol ezzel, hol azzal verik át az embert. Aszongya. (Na, azért itt is van eset és eset, avagy ember és ember között különbség, s ugyan melyik sápadtarcú testvéremet akadályozza meg bárki is abban, hogy külföldi autókkal kereskedjen, pálinkafőző üstöt, vagy tetőcsatornát bádogoljon?)

De ó, ezek a soha véget nem érő sirámok!... Ezúttal is felesleges volt érvelni, vitába szállni annál is kevésbé. Minek? Amikor Manyikáék, a mi legkisebbik Manónk kíséretében éppen a Kicsi vagyok én, majd megnövök én,/Esztendőre vagy kettőre nagy lány leszek én,/ Rongyos a ruhám, sátor az én palotám,/ Nadrágomnak nincs feneke, ne szégyelld babám… – refrént fújták.
S a jelzőlámpa még mindig piros volt. Élveztük a kicsivel a zenét, a többiek hadd fújják a magukét, de egyszercsak éles dudaszó zavarta meg az etno-rockos bulit. Mi az ördög, hát a lámpa még mindig piros, mint a magyarországi vezetés, melyik az a türelmetlen, amelyik máris beletaposna?

Elöl senki, hátul senki, akkor mi a baj?... Balra, balra, ismételte meg kétszer is kórusban a saroglya népe, pillanatra félrébb tolva a gazember világról folytatott eszmefuttatást, mint háziasszony az ebédet, amikor a férje már rég kijött a munkából, de még nem ért haza, mert útközben a kocsma. Hát hogyne lenne, amikor ott van, s majd bolond lesz a kerülő úton hazamenni… Balra, balra, még kétszer. S hát hatalmas kalapok alatt hatalmas bajszok, csillogón mosolygó szemek és hófehéren villanó fogak. Gáborék ketten álldogáltak Ford Fiestájukban üldögélve a baloldali sávon, természetesen maguk is váltásra várva. Jelzőlámpailag mindenképpen.

És mosolyogva és barátságosan és kedvesen integettek, hogy szervusz dádé, adjon a devla kellemetes ünnepeket neked es, s az öregjeidnek es, s a rajkóidnak es! S emelték kalapjukat. S én viszont. Régifajta kombi Dácsia, teli néppel, s fekete kalap, ez már elég volt nekik, hogy testvérüknek nézzenek. (Márton Elek alpolgármester meg is jegyezte tavaly a szüreti bálon, hogy ilyen kocsival már csak ő s a kisbácsi cigányok járnak. S én. A kalapról nem is beszélve.) Annyi baj legyen, sőt csipetnyi móka s emberség annál is több bármikor elfér. Mert olyan egyszerű. Mint az az eset, amikor egy nyáron a mikóújfalusi letérőnél stoppolás közben utolért az alkony, s utol az öreg este, de egyetlen sápadtarcú atyámfia nem sok, annyi meg nem állt, pedig taposták és seperték

Erdővidék felé egymás után, szaporán. Egy, csak egy öreg régifajta kombi Dácsia volt, amely éjféltájt hirtelen megállt, majd visszatolatott: Főnök jön-e haza?, hajolt ki az oldalsó ablakon egy hatalmas fekete kalap. A Hatodon át elmondta, hogy milyen ez a világ, mert Tusnádfürdőn tetőcsatornát szerelnek, de nem mernek a főnök épülő villájában aludni, mert a magyar gyermekek cigányozzák őket, s ez még hagyján, de kővel bé találják hajítani az ablakot, kár lenne érte. Nagybaconban elnézést kért, amiért csak eddig, szállásukig jönnek, és fáradtak, reggel korán folytatnák a szerelést. És megsértődött, amikor az alkalmi fuvart pénzzel akartam honorálni. Mert egy kalap nyári alma s egy kézszorítás neki is többet ért.