Funkcionális autonómia: egy lehetséges út

Az első és legelengedhetetlenebb feltétel minden kétséget kizáróan a már jelenleg is meglévő nyelvi jogok teljesülése lenne, hiszen ismeretes, hogy sem a román–magyar alapszerződésben, sem a 2001/215-ös közigazgatási törvényben foglalt nyelvi jogok – hogy óvatosan fogalmazzunk – nem váltak „maradéktalanul” valóra. És persze lényeges lenne a nyelvi jogok kiszélesítése is, hiszen nemcsak a közigazgatásban, hanem az állami hivatalokban, az egészségügyben és az igazságügyben is szüksége van a magyar közösségnek arra, hogy használhassa anyanyelvét. Mindezek megvalósulása érdekében egy lehetséges és praktikus megoldás lehetne az úgynevezett funkcionális autonómia.

A funkcionális autonómia tulajdonképpen nem más, mint a kulturális autonómia egyfajta bővített változata. Lényege, hogy a kisebbség nemcsak iskolákkal, színházakkal, könyvtárakkal és más kulturális intézményekkel rendelkezik, hanem további intézményekkel is.

Ismeretes, hogy a finnországi svédek széles körű nyelvhasználati jogokkal rendelkeznek, helyzetüket világszerte példaértékűnek tartják. Kevéssé ismert azonban, hogy ezek a nyelvhasználati jogok részben azáltal valósulnak meg, hogy a svéd kisebbség komoly funkcionális autonómiával rendelkezik.

A finnországi Borgaiban például van svéd egyházmegye, Dragsvikban pedig svéd laktanya működik, ide sorozzák be a finnországi svéd fiatalokat. Vannak svéd bíróságok, ahol a teljes ügyvitel svéd nyelven folyik – az egyik ilyen bíróság székhelye Pargasban van –, vannak svéd nyelvű rendőrőrsök, de még svéd nyelvű drogambulancia és alkoholelvonó-központ is.

A funkcionális autonómia lényege, hogy a kisebbség tudja használni anyanyelvét, a többség pedig energiát spóroljon meg. Ha ugyanis van egy svéd bíróság, amelyen százszázalékosan biztosított a svéd nyelvű ügyintézés, akkor nem kell minden egyes finnországi bíróságon minden egyes alkalmazottnak magas szinten ismernie a svéd nyelvet. Helsinkiben például azért, hogy ne kelljen minden egyes finn ápolónőnek megtanulnia svédül, három rendelőintézetben úgynevezett „svéd egységeket” hoztak létre, ahol minden ott dolgozó orvos, asszisztens és ápoló svéd anyanyelvű, s az ellátás, valamint az adminisztráció teljes egészében svéd nyelven folyik. Ezáltal a svéd betegek is élhetnek anyanyelvi jogaikkal, és a finneknek sem kell többlet-erőfeszítéseket tenniük. A kisebbség és a többség is jól jár. Csupán szervezés kérdése az egész.

Funkcionális autonómia persze nemcsak Finnországban működik. Hanem például Kanadában is. Ontario államban, ahol a lakosságnak mindössze 4%-a francia, sokáig gondot okozott, hogy a francia ajkú betegek nem tudják használni anyanyelvüket az egészségügyi intézményekben. Az áldatlan állapotok rendezése érdekében a katolikus egyház Ottawában, Ontario állam fővárosában 1953-ban megalapította a Montfort kórházat, melyben az egészségügyi ellátás teljes egészében francia nyelven folyik.

Erdély Székelyföldön kívüli részei számára a funkcionális autonómia igazán jó megoldás lehetne. Egy-egy magyar rendelőintézet, illetve kórház – például Kolozsváron és Nagyváradon – sokat segítene az egészségügyi rendszerben jelenleg előforduló nyelvi problémákon. Az egészségügyre egyébként is különösen nagy figyelmet kellene fordítani, hiszen azon területek közé tartozik, ahol a legkisebb félreértésnek is komoly következményei lehetnek. A beteg ember számára az anyanyelv semmivel nem pótolható biztonságot ad. Különösen, ha súlyos betegséggel kezelik. S az anyanyelvű kommunikáció természetesen a gyógyulási folyamatra is kihat, ahogy azt már számtalan tanulmány bebizonyította a világ különböző pontjain. Finnországi tapasztalatok szerint például a svéd betegek nehezebben jegyzik meg és emlékeznek vissza az orvos utasításaira, javallataira, ha azokat nem anyanyelvükön hallották tőle. Nem véletlen tehát, hogy Ottawában és Helsinkiben a funkcionális autonómia egyik fő területe éppen az egészségügy lett.

Az erdélyi magyarok elnyomott, kiszolgáltatott nyelvi helyzetének rendezéséhez természetesen egy magyar munkanyelvű bíróság és más egynyelvű magyar intézmények is elengedhetetlenek volnának.

A kérdés csak az, elfogadható célkitűzés-e a funkcionális autonómia az erdélyi magyarság számára, s ha az, melyik magyar érdekvédelmi szervezet képes zászlajára tűzni?

Vincze László

A szerző újságíró