Fórum: Lőrincz György: Ne féljetek! – válasz Benkő Leventének

Azzal kell folytatnom, hogy ismerem és tisztelem Benkő Leventét, sőt a szociográfiai  riportjai s más írásai is kivételes örömöt jelentettek, jelentenek számomra. Amiért most viszont tollat „ragadtam”, az a Ne féljetek! című cikkének az okfejtése. Meg kell mondanom, a végső következtetést – ne féljetek, álljatok elő, „tisztelt” besúgók, legalább most, az utolsó órákban, húsz évvel a rendszerváltás után – elfogadom.

Azt is mondhatom: egyértelmű, tisztességes, hogy ne mondjam, briliáns következtetés. Sőt találkozik nemcsak az én, de a társadalom elvárásaival is. Szerényen megtoldom még azzal is, hogy már kilencvenben elő kellett volna állniuk. Mondjuk mielőtt beléptek volna az RMDSZ-be. Isten ments, mielőtt parlamenti képviselőkké lettek volna. Ezek, azok. Még azt is vallom, talán sokkal tisztább, átláthatóbb lenne, lehetne az életünk! Mert ismertem olyant is, aki rögtön kilencven elején nyilvánosan beismerte, hogy „áldozatként” besúgott.

És ezt, „áldozatként” nem lehet megkérdőjelezni szerintem se. Mindenki ilyen vagy olyan úton áldozat volt, még aki besúgott is. Akik viszont húsz éven át lapultak, hallgattak, azok szerintem nem mindannyian voltak áldozatok, ahogy most utólag beállítják. Sőt! Ismertem olyant is, aki éppen attól volt fölényes, magabiztos, lekezelő modorú nyolcvankilenc előtt, mert besúgott.

Viszont ismertem olyanokat is, aki, akik inkább öngyilkosok lettek, semmint besúgjanak. Csak az én baráti és ismeretségi körömből is: Ferencz Csaba geológus mérnök és Salamon Árpád magyartanár. Isten nyugtassa, ne feledkezzünk meg róluk soha! Ismertem olyant is, aki elzüllött, vagy elváltan nyomorúságban tengődött, s a beszervezés megtagadásáért lett olyan, amilyen. Persze ezt nem lehetett elvárni senkitől. És kedves Levente, ismertem több száz embert, akik egyáltalán be sem jutottak az egyetemre, nem kellett rettegniük, hogyha nem dolgoznak együtt, kiteszik az egyetemről. Én is egy vagyok ezek közül. És el kell mondanom azt is, hogy az Amíg csak él az ember című szociográfiai riportkötetem sem az Előre vezércikkeinek a gyűjteménye volt. Enyhén szólva.

Bár azzal egyetértek, hogy egy „darabka nemzetiszínű szalag miatt” is elvitték az embert. Édesanyám és édesapám pontosan az említett kötet megjelenése után égette el az addig rejtegetett magyar zászlót, ahogy megtudtam, nyolcvankilenc után. Viszont én azért, hogy azt írjam, amit – bár három-négyszer is elmehettem volna a Ştefan Gheorghiura, csak Gellérd Lajos, a Brassói Lapok főszerkesztője kétszer hívott, nem mentem el. Kicsi fizetésért gyárban dolgoztam, éppen ezért kicsi a nyugdíjam is, hatra jártam, és kettőig dolgoztam.

S nem rejtett vagy takart munkahely volt, amit végeztem, hanem tisztességes munka. És volt még legalább másfél millió magyar, akinek az élete hasonló volt az enyémhez. Tehát azok nevében, akik meghaltak, elzüllöttek, de a hozzám hasonlók nevében is, akik nem jutottak be az egyetemre, kikérem, hogy összemossanak azokkal, akik így vagy úgy besúgtak, s a hatalom fészekmelegében élték az életüket különböző előnyökhöz jutva – mert ilyen oldala is volt a besúgásnak –, és mi, a többiek, féltünk, rettegtünk. És nekem például, miközben az ország kilencven százaléka ingyenlakást kapott, a lakást is meg kellett vennem.

Végezetül el kell mondanom, öt elbeszélést s egy regényt (Besúgó voltam, szívem) írtam a besúgásról. A kritikák többnyire elismerőek voltak, viszont  Márkus Béla a Kortársban például azért marasztalt el a következő felvezetés mellett, hogy (fejből idézem): „a legtöbbet ígérő regény L. Gy. regénye lehetett volna, de nem lett”, majd fölsorolt még néhány nálamnál kitűnőbb szerzőt. És számon kérte a katarzis hiányát a regényből.

Először már-már majdnem igazat adtam, aztán rádöbbentem, a regényt úgy kellett megírni, ahogy megírtam. Mert kérdem én, az elmúlt húsz évben hány nyilvános beismerés vagy gyónás volt? Hányan jutottak el a romániai magyar társadalomban a katarzisig? Kérdem én nyilvánosság nélkül – lehet-e katarzis vagy csak mismásolás, ahogy a regényem főhőse is tette? Vállalta valaki, hogy besúgó volt? Csak így, ilyen egyszerűen s szépen. Ahogy a csillag megy az égen… Volt valaki, aki eljutott a „katarzisig”? Talán néhányan, köztük Szilágyi Domokos juthatott el a „katarzisig”, aminek az is lett a következménye, ami! Isten nyugtassa! És nyolcvankilenc előtt! Igen! Kitűnő monodráma lehetne a sorsa. Viszont másokról nem nagyon tudunk. Ahogy nem tudtak azokról sem, akik húsz év alatt nem jutottak el bár, ha nem is tovább – a lapulásig.

Egy csendes gyónásig. A barátainak. Mert akiket behívtak, engem is, elmondtuk még akkor, rögtön egymásnak. Tudtunk egymásról. És így tovább, és így tovább. Arról már nem is beszélek, hogy nyolcvankilenc után, talán az erdélyi írók közül egyedül az én fiam került egyetem után Topraiszára. El is ment az országból. És nyolcvankilenc előtt is csak egyetlen esetről tudok: Pusztai János fia volt katona a büntető századosok közt. És ezért nem lehet elfogadni azt, hogy: „Legalább most, bő húsz esztendővel 1989 decembere után legyünk őszinték: mindenki kussolt, mert ahol zsarnokság van, ott zsarnokság volt, és aki a hálón fennakadt…” És újra idézlek: „csínján a szavakkal, és főleg az ítéletekkel”.
Ezt mondom tisztelettel, szerényen én is. Ezenkívül valóban vallom és hiszem, hogy a besúgók legtöbbje áldozat volt, de nem árt árnyalni a dolgokat.

Szerző: Lőrincz György, székelyudvarhelyi író