Fórum - Kedei Mózes: Húsz év után

Csalódnom kellett, mert kiderült, hogy a biztatás nem a megfigyelt, üldözött áldozatoknak szólt, egyáltalán nem. Örvendtem, hogy Lőrincz György szóvá tette a fent említett vezércikket a fórumban (Válasz Benkő Leventének, Szempont, október 1–3).

Egyetértek vele abban, hogy a kollaboránsoknak „már kilencvenben elő kellett volna állniuk (...), sokkal tisztább, átláthatóbb lehetne ma az életünk... Akik viszont húsz éven át lapultak, hallgattak, azok szerintem nem mindannyian voltak áldozatok, ahogy most utólag beállítják.” Engedje meg nekem Benkő Levente szerkesztő, hogy kimondjam: válaszcikkében nem ugyanarról beszél, mint Lőrincz György. Mert most is ilyeneket ír: „próbáljuk egy kicsit megérteni azokat a rettenetes időket...” Igen rettenetes idők voltak, melyet az emberek gerincük, tartásuk szerint éltek meg, ki így, ki úgy. Aztán tovább ilyent olvashatunk:

„Legalább most, bő húsz esztendővel 1989 decembere után legyünk őszinték: mindenki kussolt...”
Ez az általánosítás nem igaz. Lelkésztársamnak: Balázsi Lászlónak – aki ma a Magyarországi Unitárius Egyház megbízott püspöke – azért kellett elmenni három gyermekével, mert élt az alkotmányban adott jogával és nem ment el szavazni „în unanimitate”. Mi is lehettünk volna besúgók, ha a felmutatott mézesmadzag megejtett volna.

És még sokan vállalták a háttérbe szorítást, a kilátástalannak tűnő küzdelmet. Íróasztalom fölé a Hunyadi László készítette Márton Áron-plakettet tettem. Őt tartom az erdélyi magyarság legnagyobb polgárjogi harcosának a huszadik században. Ha kellett, krumplit hámozott a börtön konyháján súlyos vaslánccal és vasgolyóval a karján-lábán, de nem engedett. A maga törékenységében acélkeményen állott, rendületlenül. Az ő szájából hitelesen hangzott:

„Ne féljetek!” De Márton Áron nem volt egyedül. Olyan társai voltak, mint dr. Venczel József, aki az aláírt memorandumért elveszítette egyetemi katedráját, kockára tette négy kisgyermeke egzisztenciáját, s vállalta, hogy kottamásolásból és alkalmi szellemi munkából éljen mélyen tehetsége és képzettsége alatt. Venczel József 12 évet töltött a börtönben. Lakatos István, aki a vallatáson bátran jelentette ki: „én nemcsak szocialista, de magyar is vagyok.”

Dr. Szász Pál, aki éhen halt az Ocnele Mari-i (Vâlcea megye) börtönben, de velük voltak: Korparich Ede, Teleki Ádám és Bodor Bertalan is, akik mindenüket elveszítették. Ők a mérce, akikhez a nemzetünket pusztító kommunizmus után mérnünk kell magunkat.

Igaza van Herta Müller Nobel-díjas írónőnek, amikor kijelenti: „Olyan személyek, akik a diktatúra kiszolgálói voltak, kapcsolataik révén behálózzák az országot, és olyan pozíciókat foglalnak el a romániai társadalomban, amelyeket egyenes gerincű, demokratikusan gondolkodó embereknek kéne elfoglalniuk, akik többre lennének képesek.” Húsz év után sajnos itt tartunk, de így is: az idők változtak, az idők megváltoztak. Húsz év után nem a szekus besúgókat kell bátorítani, hogy ne féljenek, sokkal inkább a megfigyelteket, üldözötteket, áldozatokat. Ne féljetek! Mondjátok ki az igazat félelem nélkül. Igen, félelem nélkül kell beszélni és élni. Ez az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljunk a visszajáró kísértetektől.

Szerző: Kedei Mózes, székelyudvarhelyi unitárius espereslelkész