Fórum: Gondolatok Bartha Csaba esetének kapcsán

Amit tettem, azt meggyőződésem és lelkiismeretem diktálta, majd jutalmazta. Azért tartom szükségesnek ezt a megjegyzést, hogy az olvasó fogalmat alkosson arról, rendelkezem a szekuritátés módszerek tág ismeretével.

Erről már abban a korai korban cikkeztem, amikor a szekuritátés irattárakat még hétpecsétes titok födte, és rávilágítottam a szervezet jól kitervelt, gonosz és aljas praktikáira. Mindet felsorolni természetesen nem lehet, csupán néhányat, amit Bartha Csaba temesvári újságíró, a budapesti Román Kulturális Intézet lemondott igazgatóhelyettesének esete megkíván.

Az egyik alapmódszer bizonyos fokig hasonlított a piramisjátékra. Az áldozatot becserkészték, beidézték, megdolgozták, megpuhították. Hadd ne térjünk ki ezekre az eljárásokra részletesen, mert akkor nem volna elég egy egész lap terjedelme. Puhítás után az áldozat vagy jelentett másokat, vagy megígérte, hogy jelent, de a garast mindenképpen le kellett tennie. A feljelentés után újraindult az ördögi kör. Nevezetesen: becserkészés, beidézés, megdolgozás, megpuhítás. Tíz feljelentett áldozatból ha csak hét lett feljelentő, akkor a továbbiakban a Szekuritáténak már hétszer hét informátora volt.

Azokról se feledkezzünk meg, akik ígéreteket tettek, de utóbb nem mutattak hajlandóságot a kollaboráláshoz. Mindenre megvoltak az eszközök, nyers erőszakot csak a legvégső esetben használtak. Nem voltak buta emberek, és ez tette veszélyessé őket, a kegyetlenség párosult az intelligenciával. Pszichológusként dolgoztak, tudták, ha szétzúzzák a lelket, összeomlik a test is. Ezért buldogkitartással használták a zaklatást, a zsarolást, a megfélemlítést. Akár együttműködött, akár nem, az áldozat (és ezt nagyon meg kell jegyezni) bekerült a rendszer nyilvántartásába mint kollaboráns. Ebből lett aztán a kétélű kard, mert az osztályellenségre a kommunizmus és a Szekuritáté halála után is lehetett és lehet a mai nap is ezzel csapást mérni.

„Tartozom neked egy vallomással” – fordult hozzám évekkel később egyik régi barátom és munkatársam, félig ittasan, könnyeivel küszködve gyónva meg a történteket. „Vétettem ellened, bocsásd meg nekem. Feljelentést írtam, pedig tudtam, hogy ártok neked. Megfélemlítettek, azt mondták, elrendezik, hogy ne sikerüljön a sofőrvizsgám. Azt is tudták, hogy a lányom egyetemre készült, azt mondták, a pártból is kidobnak, a munkahelyem is veszélybe kerül. Azt se bánom, ha szembeköpsz, csak bocsáss meg nekem” – hangzott a vallomás. „Nem volt más választásod, barátom” – nyugtattam meg, és kezet nyújtottam neki. Majd hozzátettem: erről több szó ne essék!
A tíz közül neki legalább volt lelkiismerete, ezért nagyot nőtt a szememben.

Bartha Csabát ne furdalja a lelkiismeret azért, mert nem mert szembeszegülni a Szekuritátéval annak idején. Én sem mertem, pedig érett férfi voltam, nem egyetemista gyerek. Sok ezren vagy százezren nem mertek még, hiszen nem születtünk Rambónak, és ez nem szégyen, de talán jobb is így, mert ha mindenki az volna, kiirtanánk egymást. Nem az erőszakra és emberölésre voltunk kiképezve, mint ők. Jó keresztény módon „szerettük felebarátunkat, mint önmagunkat”, békét és örömet kerestünk a világban. Még rettenetesebb volt, hogy a terroristabrigád háta mögött egy egész államapparátus állt, minden támogatást megadva nekik. Azt gondolja Bartha Csaba, hogy nagyszájú kollégái nyíltan szembehelyezkedtek volna a pribékekkel? Ugyan már, meg se forduljon ilyen a fejében. Tehénlepény típusú emberek sajnos sokan vannak, amikor veszély van, lapulnak a fűben, de ha jön az ár, pökhendi terebélyességgel fitogtatják magukat a víz felszínén. Honnan veszik azt az erkölcsi jogot, hogy ön fölött ítélkezzenek, ha nem kóstoltak bele az ön által elszenvedett tortúrába?

Az említett kétélű fegyverhez sajnos nem mindenki önzetlenségből, közösségi érdekből nyúl. Sokan kihasználják saját rosszindulatú céljaikra. Jó példát szolgáltatnak erre az ’56-os magyarországi történések. Előfordult olyan is, hogy gátlástalan emberek nyilvános helyen rákiáltottak haragosukra: „te piszkos ávós!”, és mire a szerencsétlen tisztázhatta volna magát, a tömeg meglincselte. Sajnálatos módon létezik a hamarább támadó előnye. Ha valaki rosszindulatúan felröppent egy álhírt, miszerint X. Y. a Szekuritáté besúgója volt, az nagyon megmarad az egyszerű ember emlékezetében. Hiába tisztázza magát a nagyvilág előtt, mert a becsületén esett foltot már lemosni nem tudja. A halott szervezet vezetői – akikről mellesleg információt fellelni nem lehet – már el is érték céljukat. A métely, mit közénk dobtak, él és virágzik.

Mi pedig gyöngeségünknek köszönhetően ebek módjára egymást mardossuk.

Szerző: Sebők Mihály