Forradalom Egyiptomban (2.)

| Az írás első része itt olvasható |

Vannak olyan vélemények, hogy az egyiptomi hadsereg ütőképességét negatív értelemben komolyan befolyásolta a Nasszer és Abdel Hakim Amer marsall, vezérkari főnök (meghalt 1967 szeptemberében) közötti összhang hiánya, minek következtében több, egymásnak ellentmondó haditerv is érvényben volt. A háborús vereség véget vetett Nasszer pánarab törekvéseinek és csapást mért népszerűségére mind otthon, mind külföldön. Felajánlotta lemondását, de ez – a támogatására kibontakozó tömegtüntetések nyomán – nem következett be. Sovány vigasz volt számára, hogy a „szabad tisztek” modell az 1969. május 25-én Szudánban (Gaafar Nimeiri tábornok) és ugyanazon év szeptember 1-jén Líbiában (Moammer el-Kadhafi ezredes) végrehajtott puccsokkal követőkre és kivitelezőkre talált. Országlásának utolsó éveiben visszafogottabb volt. De Gaulle tábornok író-minisztere, André Malraux így jellemezte Nasszert néhány hónappal az elnök 1970. szeptember 28-án, váratlanul, 52 éves korában szívroham miatt bekövetkezett halála után: „Figyelmen kívül hagyva mindent, figyelmen kívül hagyva sikert vagy kudarcot, győzelmet vagy vereséget, Nasszer alakja a történelemben Egyiptomot testesíti meg, miként Napóleon Franciaországot!”

Szadat feljebb lép a ranglétrán

Nasszer halála után hű támogatóját, egy másik „szabad tisztet”, a vele egyidős Anvar Szadat korábbi alelnököt választották Egyiptom elnökévé. Kettőjük életpályájában megfigyelhető néhány párhuzam, de Szadat esetében több cikcakk is. Amikor az 1936-os brit–egyiptomi szerződés megnyitotta a kairói Királyi Katonai Akadémia ajtaját a szegényebb családok fiai előtt is, akkor nyert felvételt a katonaiskolába nemcsak Gamal Abdel Nasszer, hanem Anvar Szadat is. A tettvágytól égő Szadatot a Szabad Tisztek Mozgalma maga Nasszer javaslatára fogadta be. Az 1952. július 23-i fontos nap történéseivel kapcsolatban ellentmondásosak a visszaemlékezések. Egyesek szerint a döntő roham idején Szadat moziban volt, mások arra hivatkoznak, hogy a megmozdulás belső köréhez tartozott, hiszen szóvivőként ő olvasta fel a rádióban a Forradalmi Parancsnoki Tanács első nyilatkozatát. Jelen volt a bukott Faruk király alexandriai búcsúztatásán is, miután az elindult az emigrációba, Olaszországba, majd Monacóba. (Ha már a hatalomátvételben való részvételnél és részt nem vételnél tartunk, ismeretes, hogy Sztálin „lemaradt” az 1917. november 7-i bolsevik hatalomátvételről, bár már akkor a bolsevik párt legszűkebb vezetéséhez tartozott és Szentpéterváron tartózkodott. A fordulatot Trockij vezényelte le, mert „nem volt nála jobb bolsevik azokban a napokban”,

jegyezte meg elismerően Lenin.)Az 1952-es fordulat után Szadat lassan, de biztosan emelkedett a hatalmi ranglétrán. Az 1960-as évek végén Nasszer közeli barátjává nőtte ki magát, aki 1969-ben váratlanul alelnökévé nevezte ki. A mentor váratlan halála után, 1970 szeptemberében a nála sokkal erősebbnek tűnő famulusok nem léptek fel elnöki jelölése ellen. Lényegében semlegesítették egymást és lebecsülték Szadat kétségkívül figyelemre méltó taktikai képességeit. Akkori helyzetére jellemző, hogy a CIA szakértői nem egész hat hónapot adtak neki, míg egy erősebb vezető megdönti hatalmát. Az Arab Szocialista Unió (kormányzó párt) végrehajtó bizottságában ugyan 5:3 arányban leszavazták, de az elnök addigra már kézben tartotta a hatalmi apparátust. A nasszerista jobbszárnyra támaszkodva fellépett a baloldali nasszeristák ellen. 1971 májusában 91 személyt vontak szigorúan felelősségre, köztük fő riválisát, Ali Szabri volt miniszterelnököt, továbbá Saroui Goma volt belügyminisztert, Mahmud Fawzi volt védelmi minisztert és másokat. Hármuk közül bármelyik lehetett volna Nasszer utódja. Majd – egy kis cikcakkot leírva – a nasszeri jobboldalon is semlegesítette lehetséges vetélytársait. Az elnök végül megőrizte és megerősítette hatalmát. Az 1970-ben politikailag aktív 26 „szabad tiszt” közül csupán 8 került be az új elitbe.

Szadat gazdasági reformjai véget vetettek a nasszeri szocializmusnak, a nyitott kapuk politikája fellazította a kormány gazdasági befolyását és segítette a magánbefektetőket. 1976-ban fogott a többpártrendszer helyreállításához, a kísérlet azonban nem a várt eredményt hozta. Az 1952-es forradalom előtti legnagyobb párt, a Wafd Párt utódjaként fellépő „Új Wafd Párt” a kívántnál erősebb hangú és nagyobb hallgatóságú alakulatnak bizonyult. 1978-ban olyan törvényt hoztak, amely működését lehetetlenné tette, s a párt végül feloszlatta önmagát. Más pártok is viszonylag gyorsan marginalizálódtak. Szadat elnök jelezte, hogy számára legrokonszenvesebb az amerikai, illetve a brit politikai élet, ahol a porondot két nagy párt uralja. De ez sehogy sem akart kibontakozni Egyiptomban.

Muzulmánok és kopt keresztények

Az egyiptomi elnök rendszere és közel-keleti politikája legveszélyesebb ellenségét az iszlám mozgalomban látta. 1981. szeptember 2-a éjjelén az ország különböző pontjain 1536 embert, döntő többségükben muzulmán szélsőségeseket tartóztattak le. A Muzulmán Testvérek szervezetet mondhatni lefejezték: őrizetbe vették Omar Telemszanit, a félig-meddig titkos szervezet legfőbb irányítóját s az ország egyetemeinek diáktanácsai felett uralkodó iszlám csoportok „emírjeit”, a „főemírrel” együtt. Az egyiptomi „hosszú kések éjszakáján” lesújtottak a kopt keresztényekre is. Kopt „szélsőségeseket”, papokat, püspököket tartóztattak le s elmozdították trónjáról III. Senuda kopt pápát. A trónfosztott pápát kitiltották Kairóból és a második fővárosból, Alexandriából, nem jelenhetett meg a nyilvánosság előtt, és „javasolták” neki, hogy térjen vissza a kolostorba kopt szerzetesek közé. Sokak szerint a „szimmetria szükségessége”, az iszlám fundamentalisták elleni intézkedések kényszerítették erre a vezetést. (A koptok, a fáraó kori egyiptomiak leszármazottai az arab hódítás, 639–642 után nem tértek át az iszlámra. Egyházuk a 4. században keletkezett egyiptomi monofizita kereszténység folytatása. A monofiziták Jézus csakis isteni természetét vallják, s ezzel szembekerültek a Krisztus kettős, isteni és emberi természetét meghatározó khalkédóni zsinattal. Az arabul beszélő egyiptomi kopt keresztények száma – amint tagjai közül többen állítják – 10 millió körül van. Az óegyiptomi nyelv utódját, a koptot már csak az egyházi liturgiában használják. Íratlan szabály egyébként, hogy az egyiptomi kormányban évtizedek óta legalább két kopt miniszter van. Napjainkban többséget csak egy országban, Etiópiában alkotnak, ahol vallásuk már a 4. századtól államvallás.) A letartóztatások igazolására Szadat elnök a fanatikus muzulmánok és kopt keresztények zavargásokba torkolló korábbi vallási villongásokat hozta fel, s az ország „iránizálódásával” vagy „libanonizálódásával” fenyegető veszélynek minősítette azokat. A leszámolás nemcsak felekezeti szempontok szerint történt, a „laikusok” feketelistáján ott volt Mohamed Hejkál, az ismert publicista neve is.

Presztízsháborútól Camp Davidig

Szadat nemcsak bel-, hanem külpolitikájában is jelentősen eltért Nasszertől, elődje nyíltan Izrael-ellenes politikájától. De külpolitikai vonalvezetése nem volt éppen nyílegyenes, néhány cikcakk itt is kimutatható. 1971-ben ő maga kezdeményezte a 12. cikkelyből álló, szovjet–egyiptomi szerződés megkötését, amelynek 8. pontja a katonai együttműködést részletezi. Alig múlt el egy év, és 1972 nyarán Szadat a 20 ezer fős szovjet katonai személyzet visszavonását kéri, ami meg is történt. 1973-ban a Nasszertől örökölt Mahmud Riad külügyminisztert Iszmáil Fahmi váltotta fel az egyiptomi diplomácia élén. Az Egyesült Államokkal ezzel szemben kezdettől fogva igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni. Ezzel párhuzamosan azonban nem adta fel korábbi közel-keleti hatalmi törekvéseit. 1973 októberében elindította a jom kippuri presztízsháborút Izrael ellen (negyedik arab–izraeli háború), ahol az egyiptomi hadsereg kezdeti sikereket ért el, csaknem teljesen bevette a Szuezi-csatorna keleti partján kiépített izraeli Bar Lev-erődítményrendszert. De az izraeli páncélosok, Ariel Saron tábornok vezénylete alatt, a Keserű-tavak térségében átkeltek a csatornán, és a nyugati parton déli irányban előrenyomulva elérték a Szuezi-öblöt. Patthelyzet alakult ki, a háború döntetlennel zárult. A harctéren és a diplomáciában Egyiptom messzemenően élvezte a Szovjetunió támogatását. A 70-es évek derekán az egyiptomi elnök elfogadta az Egyesült Államok javasolta külön utat, mely Camp Davidbe vezetett. 1976-ban felmondta a szovjet–egyiptomi barátsági szerződést. A külön út eredményeként 1978. szeptember 17-én megszületett az egyiptomi–izraeli előzetes békeszerződés, a híres Camp David-i egyezmény, majd 1979. március 26-án a békekötés is. Egyiptom – az arab államok közül elsőként – elismerte Izraelt. A Sínai-félsziget 1982 májusában újra egyiptomi kézbe került.
A békefolyamat során Szadat egyre népszerűbb lett a nyugati közvélemény szemében, de az izraeli békére való hajlandósága miatt az arab világ mindinkább elhatárolódott tőle. Az Arab Liga székhelyét Kairóból áthelyezték Tuniszba, Egyiptom tagságát felfüggesztették. Egyiptomban jelentős iszlamista ellenzéke akadt. „Egyiptom nem lesz második Irán” – mondotta utolsó sajtóértekezletén Szadat. A nyugati minta átvételére tett lépéseivel és az Izraellel történt kiegyezéssel túlfeszítette a húrt, ezzel váltotta ki leginkább az iszlám fundamentalisták haragját. 1981. október 6-án a kairói díszszemle tribünjére irányított lövedékek kioltották életét.

A „Fáraó” megauralkodása

Az Egyiptomi Iszlám Dzsihád nevű iszlamista szervezethez tartozó merénylők és a biztonsági erők között kialakult tűzharcban 7-en meghaltak és 28-an megsebesültek, köztük Hoszni Mubarak alelnök és a kopt keresztény Butrosz Butrosz-Gáli külügyminiszter, későbbi ENSZ-főtitkár. Az 1973-as háború légvédelmi parancsnoka, az alelnöki posztot 1975 óta betöltő Mubarak automatikusan lépett az állam élére még abban a hónapban. Közben négy alkalommal választották újra, igaz, a legutóbbiakon ő volt az egyetlen jelölt. Mohamed Ali pasa (1806–1849) óta ő a leghosszabb ideig regnáló egyiptomi államfő. Úgy állította vissza országa vezető szerepét az arab világban, hogy fenntartotta Egyiptom elkötelezettségét a Camp David-i békefolyamatban, 1982 májusában a Sínai-félsziget teljes egészében egyiptomi kormányzás alá került. 1989-ben Egyiptom újra felvételt nyert az Arab Ligába. Belpolitikai téren nem sok fejlődés mutatkozott. A Fáraónak gúnyolt Mubaraknak szinte korlátlan hatalma volt az országban. A 2000. novemberi választás után 34 hely jutott az ellenzéknek a 454 fős népgyűlésben (parlament). A túlzottan kényelmes abszolút többséget a hatalmon levő Nemzeti Demokrata Párthoz (NDP) kötődő személyek teszik ki. Más pártok gyengék, szervezetlenek, lehet, nem véletlenül. A Muzulmán Testvérek mozgalom a mai napig illegalitásban van. (Az egyiptomi törvények értelmében tilos vallási alapokon álló pártot alapítani.) Több tagját függetlenként választották be a népgyűlésbe és helyhatóságokba.

1991 után Mubarak számos privatizációs reformot hajtott végre a magánszektor erősítése érdekében. Gazdasági reformintézkedéseinek támogatottsága jelentősen csökkent, miután nagyobbik fia, Alaa Mubarak 2000-ben, majd kisebbik fia, Gamal, aki egyes hírek szerint az elnöki tisztség várományosa volt, korrupciógyanús ügyekbe keveredett. Eközben a társadalmi feszültségek mindinkább kiszélesedtek, az elmúlt évek során a Fáraónak az olaj és élelmiszerek drágulása miatt még éhséglázadásokkal is szembesülnie kellett. Mubarak és családja közben folyamatosan gyarapította vagyonát, amelyet 40 milliárd dollárra becsülnek. 2011 rossz előjelekkel kezdődött a Mubarak-rezsim számára: január 1-jén már a reggeli órákban bomba robbant Alexandriában, közvetlenül egy templom előtt. A robbanás következtében 23 kopt keresztény életét vesztette. Állítólag fanatikus muzulmánok álltak a merénylet mögött. A bombatámadás után a keresztények, majd a muzulmánok is az utcán tiltakoztak az erőszak ellen. Már akkor Mubarak hatalmát megkérdőjelező szlogeneket skandáltak. A feszültség január végén–február elején elérte csúcspontját. A 18 napig tartó tüntetéssorozat nyomán február 11-én lemondott tisztéről Hoszni Mubarak és a hatalmat a hadsereg vezérkarának adta át. Az ország vezetését a Hadsereg Legfelsőbb Tanácsa vette át, élén a 75 éves Mohamed Husszein Tantávi tábornok védelmi miniszterrel, aki tisztként már az 1956-os, az 1967-es és az 1973-as háborúban is szolgált. Az új hatóságok feloszlatták a parlamentet és felfüggesztették az alkotmányt. Jelezték, augusztusban szabad választásokat tartanak, és módosítják, átdolgozzák az alkotmányt. A piramisok országa újabb fordulóponthoz érkezett, győzött a harmadik egyiptomi forradalom. Politikusok, elemzők már a tömegtüntetések napjaiban azt latolgatták, hogy milyen lesz Egyiptom távlati fejlődése, milyen politikai rendszer ver ott gyökeret, s ez miként sugárzik ki a Közel-Kelet egészére. A könnyebb áttekintés kedvéért számoljunk három lehetőséggel: 1. marad a tekintélyelvű kormányzás, esetleg kozmetizált formában, háttérben a hadsereggel mint „szürke eminenciással”; 2. nyugati típusú demokrácia; 3. egyfajta iszlám állam, amelyben ismét összefonódik a vallási és világi szféra, a forrásokhoz (a Korán és a hagyományok, a szunna) való visszatérés szellemében.

Az első változatnak nagy hagyományai vannak a köztársasági Egyiptomban: a katonaság kulcsszerepet töltött be a politikai életben, a négy elnök (Nagíb, Nasszer, Szadat, Mubarak) hivatásos katona volt. De az egyiptomiak változást akarnak, azért csináltak forradalmat. Ami a második lehetőséget illeti, sokan kételkednek, hogy a nyugati típusú demokrácia termékeny talajra talál a Nílus völgyében és egy az egyben meg is tud ott gyökerezni. Egyiptom ugyanis nem Európa. Marad hát a harmadik lehetőség. S itt két változatot említenek, állítanak szembe egymással: az „iráni” és a „török modellt”. Mindkettőnek a jelenben valóságtartalma van (Iránban és Törökországban), de nem érdektelen az a múlt, amelyből mindkettő táplálkozik.

Folytatás a jövő heti Szempontban

Németh Csaba

A szerző kézdivásárhelyi filozófiatanár, az RMDSZ volt szenátora