Forradalom Egyiptomban (1.)

A Kairóból elindult forrongás szinte azonnal átterjedt más városokra (Alexandria, Szuez, Iszmailia stb.) és milliós nagyságúra nőtte ki magát. A szűnni nem akaró tüntetéssorozatra utalva politikusok és politikai elemzők úgy vélekedtek, hogy ezek visszafordíthatatlan változáshoz vezetnek a 84 milliós arab országban. S ha az ilyen tömegmegmozdulások hatalomátadáshoz, a társadalom egészét érintő fordulathoz vezetnek – az már forradalom!

A wafdistáktól a Muzulmán Testvérekig

Ez a harmadik ilyen fordulat lenne a modern Egyiptom történelmében, amelynek kezdetét általában 1882-re teszik, amikor a Közel-Keleten kulcsszerepet betöltő ország de facto brit gyarmattá vált. Ez a brit terjeszkedés Szudánt is érintette, mivel azt Mohamed Ali, Egyiptom kormányzója 1819–1822-ben meghódította. Státusát tekintve Egyiptom még 32 évig névlegesen az Oszmán Birodalom része volt, de Nagy-Britannia katonailag jelen volt a területén, és ténylegesen uralta. 1914-ben, miután az „ifjú török” triumvirátus (Enver, Talaat és Dzsemál) döntése nyomán Isztambul a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba, a britek kikiáltották az Egyiptomi Protektorátust. Az első világháború végén, alig két nappal az Oszmán Birodalom és az antant közötti fegyverszünet megkötése után, egy Wafd (delegáció, küldöttség) nevű csoport Londonban, majd Párizsban az egymillió négyzetkilométer területű, akkor 14 millió lakosú Egyiptom függetlenségét követelte, és jogát, hogy részt vegyen a világháborút lezáró békekonferencián. Céljaik elérése érdekében megalakították a Delegáció Pártot (Wafd Párt), amelyik erősen ellenezte a brit befolyást. A wafdisták követeléseiről a britek hallani sem akartak, ami heves tiltakozást váltott ki Egyiptomban. A „védnök” 1919 márciusában elrendelte a pártvezér, Saad Zaghlul pasa és közeli harcostársainak letartóztatását és Málta szigetére történő deportálását. Válaszként hatalmas felkelés tört ki a Nílus menti országban. Sokak szerint ez volt az első egyiptomi forradalom.

Az antikolonialista felkelés brit leverése 800 emberéletet követelt. De a komoly belső és külső nehézségekkel küszködő brit kormány a kompromisszum útjára lépett: a protektorátust megszüntette, és 1922-ben egyoldalúan kikiáltotta a független Egyiptomi Királyságot. Ahmed Fuád szultán a „független” állam királya lett I. Fuád néven.  Az 1923 szeptemberében tartott választásokon nagy többséggel a Wafd Párt győzött, s Saad Zaghlul pasa lett a miniszterelnök, aki politikájában a nemzeti érdek érvényesítését követte, többek között a Szuezi-csatorna feletti egyoldalú brit ellenőrzés helyett nemzetközi ellenőrzés bevezetését javasolta. 1928-ban másik jelentős politikai szereplő is jelentkezett, az akkor 22 éves Ahmad Haszan al- Banná iszmailiai tanító alapította Muzulmán Testvérek mozgalom. Ez rövid idő alatt számottevő politikai-vallási erővé nőtte ki magát, követői, szervezetei több más országban is megjelentek. Az 1930-as években megalakult a Testvérek fegyveres szárnya, amely később – főleg a brit megszállók elleni támadásokkal, merényletekkel – 1945 és 1948 között hallatott többet magáról. I. Fuád király 1936-ban bekövetkezett halála után 16 éves fia, Faruk örökölte a trónt. 1937-ben Egyiptom a Népszövetség tagja lett, erősítve a függetlenség látszatát.
A második világháború éveiben és azt követően válsághelyzet alakult ki. A politikai pártok összeroppantak, mert nem voltak elveik, eszményeik, céljaik. Az 50-es évek elején a helyzet tarthatatlanná vált, a lakosság fél százalékának kezében összpontosult a nemzeti jövedelem fele. A korrupció és a nyomor elképesztő arányokat öltött. A Muzulmán Testvérek számos merényletet követtek el a király politikusai ellen. (Amin Oszmán pasa pénzügyminisztert, majd Nokrasi pasa miniszterelnököt is meggyilkolták.) De ellenakciók is történtek: Haszan al-Bannát 1949-ban lelőtték a rendőrök (pedig ő elítélte a merényleteket, és kijelentette, aki részt vesz azokban, „többet nem testvér”). Egy neves egyiptomi publicista írja visszaemlékezéseiben, hogy az idő tájt Egyiptomot három asszony kormányozta: a kairói brit nagykövet fiatal, olasz származású felesége, az öreg Musztafa el-Nahász pasa (aki a 30-as évek végétől kollaboráns politikája miatt önmaga árnyékává lett Wafd Párt vezére) ugyancsak fiatal felesége és Nazli királyné, az anyakirálynő.

Színre lépnek a szabad tisztek

Látva a könnyelmű Faruk király döntésképtelenségét, alkalmatlanságát, ingatag kormányait, fiatal tisztek egy csoportja Gamal Abdel Nasszer alezredes vezetésével, a hagyomány szerint a dél-egyiptomi Mankabádban, már 1948-ban megalakította a Szabad Tisztek Mozgalma nevű titkos forradalmi szervezetet, amely a brit uralom és a királyság megdöntését tűzte zászlajára. Rövid ideig a Muzulmán Testvérek mozgalommal is kapcsolatban álltak. A „szabad tisztek” számára Egyiptomban mi sem lehetett sértőbb, mint azt látni, hogy ez a három nő irányítja az ország ügyeit. 1952. július 23-ra virradó éjszaka magukhoz ragadták a hatalmat. Vértelen pucscsuk már a második egyiptomi forradalom nyitánya. Faruk királyt lemondásra és az ország elhagyására kényszerítették. Őt tették felelőssé Egyiptomnak az 1948–1949-es, első arab–izraeli háborúban való gyenge szerepléséért. Korrupt elöljárókat, pasákat, magas rangú katonatiszteket távolítottak el, tartóztattak le. A hatalmat a mozgalom vezetőiből álló Forradalmi Parancsnoki Tanács vette át. Nasszer akkor még nem került az élre. Az ismert és köztiszteletben álló Nagíb tábornokot ő mutatta be a tömegeknek mint a forradalom vezérét. Maga egyelőre háttérben maradt mint belügyminiszter, majd mint miniszterelnök-helyettes is. Faruk kilenchónapos gyermekét kiáltották ki királynak II. Fuád néven, de a monarchia ténylegesen akkor már nem létezett. 1953. június 18-án kikiáltották az Egyiptomi Köztársaságot, véget vetettek a török eredetű Mohamed Ali-dinasztia uralkodásának (1805–1953) Egyiptomban és Szudánban. Első elnöke Mohamed Nagíb tábornok lett. Itt megemlíthető, hogy az angolok elleni 6-3 és 7-1 között a svájci világbajnokságra készülő Aranycsapat Egyiptomba látogatott, és 1954. február 12-én Kairóban Puskás (kettő) és Hidegkuti góljaival 3-0-ra legyőzte Egyiptom csapatát. A magyar labdarúgókat bemutatták Nagíb tábornok-államfőnek is. Az egyiptomi útról akkor az írott sajtó, a rádióállomások és a filmhíradók Kanadától Ausztráliáig beszámoltak. Mivel az Aranycsapat „globalizációja” – legkésőbb – a londoni Évszázad Mérkőzésével már megtörtént, a nagy publicitás igazi haszonélvezője ezúttal az új egyiptomi rezsim volt, amelyhez Moszkva, a kommunista tábor közeledni akart. Így feltételezhető, hogy a politika is közrejátszott abban, hogy Grosicsék akkor éppen a piramisok országában léptek pályára.

Nagíb tábornok köztársasági elnöksége mondhatni pünkösdi királyságnak bizonyult, csak 17 hónapig tartott. Nasszer már 1954-ben bonyolult intrikák sorozatával, rövid hatalmi harc után megbuktatta, majd 1956-ban elfoglalta az államfői tisztséget. (Nagíb tábornok házi őrizetben, kényszerlakhelyen, majd szabadon túlélte mindkét államfőutódját. 1984-ben halt meg. Katonai tiszteletadással helyezték örök nyugalomra, temetésén Mubarak elnök is megjelent.) A Nagíb-kitérő ellenére vitathatatlan, hogy hatalma és befolyása révén már a forradalom napjaiban Nasszer volt Egyiptom „erős embere”. Ő mentette meg Faruk királyt a meglincseléstől, majd a kivégzéstől. Mohamed Hejkál szerint – az „erős ember” bizalmasa és szócsöve, aki hosszú éveken át volt a kairói Al-Ahram című napilap főszerkesztője – Nasszer akkor lett igazán ismert és népszerű, amikor egy alexandriai beszéde közben hat lövést adtak le rá. A golyók elsüvítettek mellette, de ő meg sem rezzent, folytatta beszédét: „Testvérek, maradjatok csak a helyeteken. Nem haltam meg, élek. De ha meghalnék is, mind Gamal Abdel Nasszerek lennétek… A lobogó nem hull a porba!” Az arab egység, az araboknak közös államban (pánarab unió) való egyesítésének gondolata Nasszerrel indult el útjára. Az is igaz, hogy a karizmatikus Nasszer Egyiptomot a Közel-Kelet és az arab világ vezető országává tette, hogy Joszip Broz Tito jugoszláv elnökkel és Dzsavaharlal Nehru indiai miniszterelnökkel megalapította az akkor világpolitikai szerepet betöltő el nem kötelezett országok mozgalmát, de pánarab törekvési nem hoztak tartós eredményeket. Visszalépést jelentett e téren, hogy Szudán a 135 éves együvé tartozás után a külön utat választotta, 1956-ban független köztársaság lett. Nem bizonyult időállónak Egyiptomnak a Szíriával és Jemennel kötött államszövetsége (1958–1961) sem. A Líbiával és Szudánnal történt 1969-es egyesülés is gellert kapott. Mindezek ellenére Nasszer az egész arab világban nagy népszerűségnek és tekintélynek örvendett, mert szembe mert szállni a Nyugattal és Izraellel.

A szuezi válság

Nasszer elnök nagyszabású társadalmi-gazdasági átalakításba fogott. Nagy álma az asszuáni gát és vízi erőmű megépítése volt. Öntözés és villamos energia, a fellahok megművelhetik földjeiket, a villany fényt és kultúrát hoz nekik. A Nílus mentén több víztározót szándékoztak építeni, közülük legnagyobb az asszuáni, 5 és fél milliárd köbméter tárolókapacitással. Az asszuáni nagy gát megvalósításához temérdek pénz kellett. A gazdasági és műszaki szakértők akkor kiszámították, hogy legkevesebb egymilliárd dollárba kerülne. Hosszú huzavona után az USA és a Világbank megtagadta az asszuáni beruházás pénzbeli támogatását. Kairóban ezt sértésnek minősítették. Nasszer annál is kevésbé viselhette el, mivel növekvő tekintélye újra csúcsra ért. Elérte, hogy 1956. június 18-án az utolsó angol egységek is elhagyták a Szuezi-csatorna övezetét, lezárva a 74 éves brit katonai jelenlétet. Bejelentette, hogy Egyiptom egyedül is kifizeti az asszuáni gát költségét. Erre megoldást is talált: 1956. július 26-án Egyiptom államosította az addig magánkézben (túlnyomórészt angol és francia részvényesek) levő Szuezi-csatornát, hogy annak bevételeiből építse fel Asszuánt.
Az államosítás az egész világot meglepte. A brit kormány nem akart lemondani a Szuezi-csatorna jelentette hosszú távú haszonról és stratégiai ellenőrzéséről. A történelem furcsa fintora, hogy a 19. század közepén éppen annak a hatalomnak a vezető politikusai ellenezték a leghevesebben a csatorna megépítését, amely 1956 nyarán-őszén körömszakadtáig ragaszkodott a Szuezi-csatorna ellenőrzésének jogához. Benjamin Disraeli, a konzervatívok vezéralakja, Anglia későbbi miniszterelnöke 1857-ben kijelentette, hogy a Szuezi- csatorna megépítése „teljesen haszontalan és mindenképp megvalósíthatatlan próbálkozás”. (Igaz, hogy később, 1875-ben már másképpen vélekedett és cselekedett.) Henry John Palmerston, a liberálisok vezére, az akkori brit miniszterelnök ugyanabban az évben „a század legnagyobb csalásának” nevezte a csatornaépítés tervét. A Times azt írta: „Egyetlen viharos éjszakán mindent betemet a homok…” Persze az angolokat nem a homok nyugtalanította, hanem az a perspektíva, hogy Ferdinand de Lesseps vállalkozása a rivális Franciaország számára megnyitja az utat a Közel-, valamint Közép- és Távol-Kelet felé. De 1956-ban London és Párizs már egy hajóban eveztek a Szuez körüli vizeken. Franciaország is örömmel látta volna Nasszer hatalmának viszszaszorulását (talán nem is annyira a részvények, mint az Algériában kialakult helyzet miatt). Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael október 22-én megkötötte a sevres-i titkos megállapodást. Ennek alapján Izrael október 29-én megtámadta Egyiptomot és lerohanta a Sínai-félszigetet. Ez volt a második arab–izraeli háború. Az angolok és a franciák megkezdték az ország bombázását, és november 5-én csapataik partra szálltak Egyiptomban. A szuezi válság elterelte a figyelmet a magyarországi forradalomról és a szovjet beavatkozásról. A hármas koalíció fölénye a háborúban egyértelmű volt, de a többirányú nemzetközi nyomás (Washington és Moszkva részéről is) fegyverszünetre, csapatvisszavonásra, illetve csapatkivonásra kényszerítette őket. A Sínai-félszigeten, Gáza és Sarm es-Seik térségébe ENSZ-békefenntartó csapatokat telepítettek. (Kasmír és Korea után ez volt az ENSZ harmadik csapattelepítéses békeakciója, megelőzve a kongóit és a ciprusit.) A szuezi invázió elsődleges célja, Nasszer hatalmának ellehetetlenítése, megdöntése, nem sikerült. Ellenkezőleg, a válságot követően Nasszer hatalma és befolyása megerősödött. Országa katonai értelemben vereséget szenvedett, erkölcsileg viszont győztesként került ki. Elvesztette a háborút, de megnyerte a békét.

Szuez után a nasszeri Egyiptom fokozódó ellentétbe került a NATO-országokkal, és egyre szorosabb kapcsolatokat épített ki a Szovjetunióval, amely fő hitelezőjévé és fegyverszállítójává vált. A két ország vezetői között személyes, baráti viszony alakult ki, amit a kölcsönös látogatások is erősítettek. Mint ismeretes, N. Sz. Hruscsov politikai bukása előtt, 1964 októberében éppen Egyiptomba látogatott, amikor ellenfelei – Brezsnyev, Koszigin, Malinovszkij marsall stb. – véglegesítették felmentését párt- és állami funkcióiból, és hazatértekor kész tények elé állították. A moszkvai őrségváltás nem okozott különösebb megrázkódtatást a két ország kapcsolataiban. Nasszer önkényesen kormányzott, nem lelkesedett a nyugati típusú polgári demokrácia, a politikai pluralizmus iránt, a többpártrendszert már 1956-ban felszámolta. 1961-ben meghirdette a nem kapitalista fejlődés programját. Állami szektort hozott létre az iparban, államosította a bankrendszert, földreformot hajtott végre stb. 1962-ben alakult meg az országot irányító nasszerista tömegpárt, az Arab Szocialista Unió. De Nasszer nem volt az európai értelemben vett kommunista eszme, a szovjet ideológia elkötelezettje sem. Ő az általa hirdetett iszlámtól független, arab nacionalista ideológia és arab szocializmus híve volt. A „muszlim testvérekkel” kétszer hadakozott, 1954-ben és 1965–66-ban. Először azért, mert merényletet követtek el ellene, másodszor pedig azért, mert tudomására jutott, hogy titokban a hatalom átvételére készülnek. Mind a kétszer tömeges letartóztatások, kivégzések voltak.

(Folytatás a jövő heti Szempontban)

Németh Csaba

A szerző kézdivásárhelyi filozófiatanár, az RMDSZ volt szenátora