A magyarázat egyszerű: nehéz úgy értékelni egy alkotócsoport tevékenységét, hogy munkájuknak mindössze 5 százalékát tudjuk megvizsgálni. Hadd következzen mégis néhány adat, ami segíthet képet alkotni a stúdió fontosságáról: a kolozsvári filmgyár 1913 és 1920 között működött intenzíven, ezalatt közel 70 nagyjátékfilm készült, melyet Európa számos országában forgalmaztak. A stúdióban dr. Janovics Jenő felügyelete alatt dolgozott többek között Kertész Mihály, aki később Hollywoodban Michael Curtiz néven vált világhírű rendezővé, Korda Sándor, akit az angol filmtörténet Sir Alexander Kordaként tart számon, az itt készült filmekben Várkonyi Mihály, valamint Budapestről Jászai Mari és Blaha Lujza is fellépett. Annak ellenére, hogy egy-egy filmből akár száz kópia is készült, ma mindössze három kolozsvári némafilm tekinthető meg, a filmgyár termésének legnagyobb része az idők során megsemmisült. Ez főként a rendkívül gyúlékony és könnyen rongálódó, nitrát alapú filmnyersanyagnak köszönhető, valamint annak, hogy ezelőtt 90 évvel még nem érezték szükségét a levetített filmek megőrzésének, archiválásának. Az 5 százalékos túlélési ráta sajnos nemcsak a kolozsvári, hanem a magyar némafilmek egészére vonatkoztatható.

A fennmaradt három film közül Az utolsó éjszaka és A vén bakancsos és fia, a huszár 1917-ben készült, a Világrém pedig, az utolsó kolozsvári nagyjátékfilm 1920-ban készült a román kormány támogatásával. Az utóbbi két filmet több alkalommal is levetítették az elmúlt években. A Fekete Mihály által rendezett A vén bakancsos és fia, a huszár érdekessége, hogy a teljes filmet szabad ég alatt forgatták. Ez okozhatta annak a téves véleménynek a térnyerését, hogy Kolozsváron a belső felvételekhez szükséges körülmények hiányában  előszeretettel forgattak a szabadban. Ezt egyértelműen cáfolják a többi filmről fennmaradt standfotók, a forgatások helyszíneit említő kortárs feljegyzések, valamint a fennmaradt másik két film is, amelyekben a jelenetek jelentős részét belsőkben vették fel. Az 1920-as Világrém magyar–román koprodukció: a forgatókönyvet Gyalui Jenő egy román orvossal, Constantin Levaditival együtt írta, a színészek és a stáb magyarok voltak, de jelentős anyagi támogatást kaptak a román államtól, és a film is kétnyelvű kópiával került forgalomba. Ennél érdekesebb a film propagandajellege: a szifilisz különböző formái, és a betegség megelőzése, az ellene való küzdelem képezi a forgatókönyv alapját, ami egyáltalán nem sikerült unalmasra, emellett a film hatását növelte a valódi betegekről készült portrék filmbe illesztése is. 

Az utolsó éjszaka a biztató példája annak, hogy még van esély egy-két kolozsvári némafilm előkerülésére. A Janovics Jenő által rendezett filmre 1998-ban bukkantak rá a Berlini Filmarchívumban, és 2001 folyamán restaurálták a Magyar Nemzeti Filmarchívum munkatársai. Az utóbbi években több magyar film került elő közép-európai és balkáni országok  filmarchívumából, de Angliában is találtak magyar némafilmeket. Ez a tény különben jól mutatja, milyen széles piaca
volt a kolozsvári némafilmeknek. Sajnos, a némafilmek felfedezése olyan folyamat, amit mi nem tudunk befolyásolni.
Ha még vannak kolozsvári némafilmek egyes filmarchívumokban, akkor minden bizonnyal az azonosítatlan kópiák között találhatóak. Ezeket több okból is nehéz megvizsgálni: egyrészt a gyúlékony alapanyagú kópiákat különös figyelemmel kell
kezelni, ugyanakkor nagy részüket nem is lehet már vetíteni a nyersanyag összezsugorodása miatt. (Egy-egy filmkópia maximális időtartama ideális körülmények között 100 év körül van.) A legtöbb filmarchívum el is zárkózik attól, hogy külső kutatók ezeket az anyagokat vizsgálják, így az esetleges újabb felfedezések többnyire a különböző archívumok restaurálási
programjától függenek. Még egy pár évig reménykedhetünk abban, hogy Kertész Mihálynak valamelyik Kolozsváron
forgatott filmje előkerül, vagy – ami a kolozsvári filmgyártás érdekessége volt – egy-egy lírai mű megfilmesített változata (Arany János Tetemrehívása, vagy a filmre adaptált Petőfi-dalciklus) ismét napvilágot lát. Filmek hiányában csak a kortárs kritikák, a fennmaradt standfotók, plakátok, forgatókönyvek alapján próbálhatunk képet alkotni a filmgyár fontosságáról,
szerepéről. Az elmúlt fél évben volt alkalmam megtapasztalni, hogy ezek a dokumentumok is számos városba,
gyűjteménybe szóródtak szét. Az évente megrendezett Filmtettfeszt idei kiemelkedő eseménye a Kolozsvári Némafilm Napja volt, ebből az alkalomból döntöttünk úgy, hogy a megmaradt filmek levetítése mellett egy kiállítás keretén belül igyekszünk minél átfogóbb válogatást bemutatni a fennmaradt fényképekről, plakátokról. A kiállítást megelőző kutatás során sikerült felmérni, hogy milyen állapotban vannak az említett dokumentumok. A fényképek, plakátok Budapest
és Bukarest között nem kevesebb mint hat intézmény gyűjteményébe darabolódtak fel, ugyanakkor magángyűjtőknél
is számos eredeti fotó található. Ha figyelembe vesszük, hogy a bukaresti Román Nemzeti Levéltár őriz néhány
forgatókönyvet, és állítólag a pitesti-i archívumban is őriznek anyagokat a kolozsvári filmgyárra vonatkozóan, képet kaphatunk arról, hogy mennyire szétszóródott ez a viszonylag szűk anyag.

A kolozsvári filmgyár és színház közötti szoros kapcsolatot bizonyítja az a tény, hogy mindkét intézmény igazgatója
Janovics Jenő volt, a filmstúdió a színház udvarán működött, a kolozsvári színház színészei játszottak a filmekben
(igaz, számos meghívott művész is játszott), a filmbemutatókra is a nyári színkörben került sor. Ilyen körülmények
között a Kolozsvári Állami Magyar Színház dokumentációs tára lenne a leghivatottabb az ilyen jellegű dokumentumok megőrzésére, ám sajnos mindössze öt-hat némafilmes standfotó található itt. A Kolozsvári Állami Magyar Színház dokumentumait hosszabb időn keresztül tárolták dohos, nedves, nem megfelelő helyiségekben, mindenféle különösebb rendszerezés nélkül. Nem kizárt, hogy egyes fotók ilyen körülmények között tűnhettek el. Szerencsére 1994-ben a
dokumentációs tár megalakításakor új helyre költöztették az állományt, azóta megfelelő módon tárolják és dolgozzák
fel az adatokat. Hasonlóan szomorú a helyzet a bukaresti Román Nemzeti Filmarchívum könyvtárában: a filmarchívum egykori igazgatója által 1970-ben kiadott filmográfia szerint az archívum ezelőtt 37 évvel kétszáznál több fotót és plakátot őrzött kolozsvári némafilmekről. Jelenleg körülbelül száz fotó van az archívum birtokában. Az állomány jelentős csökkenését az archívum munkatársai azzal magyarázták, hogy a könyvtár többször költözött az elmúlt húsz-harminc évben,
egy alkalommal az árvíz is elöntötte az épületet.

A fenti esetek jól példázzák, hogy ma sem tudhatóak teljesen biztonságban
ezek a dokumentumok, most sem kizárt, hogy közgyűjteményekből eltűnhetnek, megsemmisülhetnek értékes anyagok. Ezzel egy időben élelmes magángyűjtők is vásárolnak kolozsvári némafilmekre vonatkozó plakátokat, fotókat. Természetesen ennek is megvannak az előnyei, hiszen azok a magángyűjtők, akik pénzt adnak az illető dokumentumokért, tudatában vannak ezek értékének, és kellő figyelemmel tárolják a dokumentumokat. Azonban a folyamat velejárója
az is, hogy a filmgyár hagyatékának felaprózódásával egyre nehezebben kutatható ez az időszak, ez a téma. Hogy mégis születtek a kolozsvári némafilmgyártást tárgyaló munkák, bizonyítja Jordáky Lajos 1980-ban megjelentetett, Az erdélyi némafilmgyártás története című könyve, valamint Xantus Gábor Filmjáték mozifalván című, 1998-as dokumentumfilmje.
Ezt a listát azonban nehezen lehetne két-három címmel tovább bővíteni – ami önmagában is jellemzi, hogy milyen távoli, megfoghatatlan témává vált az amúgy fontos film- és helytörténeti esemény.

Zágoni Bálint
A szerző a kolozsvári Filmtett mozgóképes
havilap munkatársa

Janovics Jenő (1872–1945)
Színházi és filmrendező, színész, színházigazgató. 1896-ban szerződött a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz, 1905 és 1930 között vezette a kolozsvári teátrumot. Erdély Romániához csatolását követően felbecsülhetetlen érdemeket szerzett a magyar színjátszás ügyének bátor vállalásával és az új intézményi keretek kiépítésével. 1936-ban több régi színésztársával megszervezte a Szegedi Szabadtéri Játékokat. A magyar filmkészítés úttörője volt, 1913-ban ő teremtette meg a kolozsvári
filmgyártást. 1913 és 1919 között hetvenkét játékfilmet gyártott. Az 1914-ben alapított Proja – Projectograph Janovics –, később Corvin, majd Transsylvania Filmgyár nevével fémjelzett korszakot a kolozsvári filmgyártás aranykoraként tartják számon. A filmet művészetnek tekintette, témáit elsősorban a magyar drámairodalom és költészet klasszikusai közül válogatta. Irányítása alatt kezdte rendezői karrierjét Korda Sándor, nála kapta első, nagyobb szabású feladatait Kertész Mihály. A kor legnagyobb színészegyéniségeivel, többek között Blaha Lujzával, Jászai Marival, Szentgyörgyi Istvánnal  dolgozott. Ő szerepeltette először filmen Berky Lilit, Várkonyi Mihályt és Poór Lilit. 1945 júniusában újra átvette
a kolozsvári színház igazgatását, a Bánk bán-bemutató előkészületei közben érte a halál.