Fesztivál Liszt jegyében

A zenei seregszemlén neves külföldi és hazai művészek léptek fel, a zenebarát már a program tanulmányozása közben is a bőség zavarával küzdött. A közönség pedig hálásan fogadta a széles kínálatot, a bemutatók java részét táblás házakkal rendezték. Jelen írásban hat koncert élményeit vetettem papírra, s ezzel is csak a fesztivál szűk kivonatát adhatom közre.

A lírai, elégikus Liszt

Bogányi Gergely a Művészetek Palotájában mutatkozott be. A zongoraművész Liszt szakavatott tolmácsolója, zenei megnyilatkozása a magyar művészeti életben mindig fontos eseményt jelent. Legutóbb – a Chopin- év tiszteletére – a lengyel szerző összes, szólózongorára írt alkotásának eljátszásával írta be nevét a magyar zene aranykönyvébe. A most meghirdetett programban először a Négy koncertetűd szerepelt, de az előadó jó érzékkel változtatta meg a műsort, és a melankolikusabb A panasz és a Sóhaj tételek helyett A könnyedség és a Manók tánca bravúrdarabbal alapozta meg az est hangulatát. Ezt egy szintén népszerű, az impresszionizmus előfutárának tartott zongoramű: a Villa d’Este szökőkútjai követte. A zongoraművész mintegy látomásként idézte fel a szerző tivoli élményét. A zeneköltő álma az Obermann völgyében folytatódott. Az opus alapja maga is délibáb, hiszen e völgy a térképen nem is létezik, csupán Étienne Pivert de Senancourt francia író képzeletének szüleménye. A művész Liszt-programja a 104. Petrarca szonettel zárult. A koncert egy kis megpihenést jelentett a nyüzsgő világunkban, Bogányi pianóit a Fazioli-zongorán a közönség lélegzet-viszszafojtva figyelte.

 Kőszegen élő Sebestyén Ernő együttese, az Esterházy Trió a Kogart Házban mutatkozott be. A világot járt hegedűművész Nikolaus Makk magyar származású gordonkaművész és Aima Maria Labra-Makk Fülöp-szigeteki zongorista társaságában állt a dobogóra. Az Andrássy úti villa nagyterme ideális hátteret biztosított a koncertnek, a zenészek Paál László, Munkácsy, Mednyánszky képei előtt osztották meg a jelenlevőkkel kivételes tudásukat. Az est első felében egy Haydn- és egy Brahms-trió szerepelt, a második részben következtek Liszt Ferenc művei. A komponista életművében jelentős helyet foglalnak el a parafrázisok, a zeneirodalom klasszikusainak remekművei sokszor a zeneköltő feldolgozásában váltak közismertté. Természetesen Lisztet is utolérte a feldolgozás „végzete”, így az est különlegességét ezek az átiratok jelentették. Az Obermann völgye című darabot a fesztiválközönség néhány nappal korábban a már említett Bogányi-koncerten is hallhatta. A feldolgozás nyomán a mű új köntösben tárult elénk, az alaptémák ismerete nélkül akár Brahms vagy Csajkovszkij szerzeményének is vélhette volna a hallgató. Az Epitalamium darabot a szerző 1872-ben Reményi Ede esküvőjére komponálta. Érdekes volt hallgatni az ünnepélyes, de inkább melankóliába hajló zenét, amely előrevetítette az 1848-as forradalom hegedűsének későbbi hányattatott sorsát. A trió tagjai ezt követően gondoskodtak arról, hogy a vendégek jó közérzettel távozzanak, ezért a koncertet a IX. rapszódiával és ráadásként Haydn magyaros rondójával zárták.

A hívő Liszt

Liszt egyházi műveit a Belvárosi Szent Mihály-templomban hallhatta a közönség. A Honvéd Férfikart Rózsa Ferenc vezényelte (orgonán közreműködött Nagy László Adrián), a szólisták betanításában a szombathelyi karnagy ideális segítőtársra talált Strausz Kálmán karigazgatóban. Az énekkar már számos Liszt-mű előadásával bizonyította kivételes tudását, a kórusművek egy része lemezen is hozzáférhető. E fesztiválprogramban a szerző kevésbé ismert alkotásai szerepeltek. Az Ima Paolai Szent Ferenchez kompozíció különlegessége, hogy a zeneszerző fohászát saját védőszentjéhez írta. A Domine salvum fac regemt (Isten óvd a királyt) a Carl Alexander weimari nagyherceg beiktatási ceremóniájára írta Liszt. Az est fénypontját a Cantico di San Francesco magyarországi ősbemutatója jelentette. A mű érdekessége, hogy mind a mai napig egyetlen kiadásban sem jelent meg, csupán kéziratban létezik. Az autográf nagyon rossz minőségben maradt fenn, az Erdélyben is ismert karnagy, Rózsa Ferenc időt és fáradságot nem kímélve „restaurálta” a kéziratot, így megjelenése esetén újra közkinccsé válhat a sokáig mellőzött mű. Az első változat baritonszólóra, egyszólamú férfikarra és orgonára (illetve zongorára) íródott. A kompozíciót később Liszt dolgozta át nagyzenekarra, és ez lett a mű második változata, immáron Szent Ferenc himnusza a Naphoz címmel. A kórus méltó volt régi híréhez, s Rózsa Ferenccel együtt méltán aratott sikert e ritka, felemelő összeállítással.

A Krisztus-oratórium élményét a debreceni zenészeknek (Csokonai Színház) köszönhettük. Liszt e páratlan alkotása jól ismert a magyar közönség előtt, a Hungaroton két kiváló felvétele is megjelent korábban, Forrai Miklós és Doráti Antal interpretációja egyaránt sikeres volt, az előbbit a Hungaroton újra kiadta az évfordulóra. Az 1866-ban befejezett művet 1873-ban a weimari Herder- templomban mutatták be a szerző vezényletével. Az opus három részben, Karácsonyi oratórium, Vízkereszt után, Passió és feltámadás állít zenei emléket a Megváltónak. Kocsár Balázs emlékezetes estével ajándékozta meg közönségét. Kiváló zenei ízléssel, visszafogottan idézte a „legszentebb történetet”. Az oratóriumot szcenírozva adták elő, a zenéhez tökéletesen simuló koreográfia Gemza Péter művészetét dicsérte.

Liszt a színpadon

A budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara az Operaházban emlékezett meg a magyar zeneszerzőről. Az Operaház zenészeiből álló együttes három népszerű művet, a Mephisto-keringőt, a Mazeppát és a Les Préludest tűzte műsorára. Természetesen a színpadon adták elő, s ez talán jelképes is, hiszen mindhárom alkotás programzene, képszerű, s egyben színpadias is a hallgató számára. A Mephisto-keringőt egykor Nicolaus Lenau bánáti születésű osztrák költő verse inspirálta. A mű zongora- és zenekari változata is ismert, s Liszt virtuóz nagyságát jellemzi, hogy a zongoraváltozat talán kifejezőbb, mint e feldolgozás. Az est legjobban sikerült alkotása a Mazeppa volt, a lóra kötözött kozák vezér száguldását, vergődését s felemelkedését tökéletesen adta vissza az együttes. Meg kell emlékezni a pulpituson helyet foglaló vendégkarmesterről, Ainars Rubikisról is. A fiatal, ambiciózus rigai művész átéléssel, romantikus lelkesedéssel dirigálta Liszt műveit.

A fesztivál igazi meglepetése Don Sanche, avagy a szerelem kastélya című operájának előadása volt. A dalmű Liszt fiatalkori műve, még nem töltötte be a 14. életévét, amikor bemutatták. A zenetörténészek is elnéző jóindulattal tekintenek e korai alkotásra, s mikor a 80-as években a Hungaroton közkinccsé tette a művet, a lemez akkor is inkább a vájt fülűek polcain talált helyet. Egykor, a Magyar Rádió népszerű műsora volt a Ki nyer ma? Minden bizonnyal, ha idéztek volna e zenéből, a hallgatóság java része Donizetti, vagy Rossini alkotását sejthette volna benne. Ne feledjük, a Don Sanche a kiforratlan Liszt művészetének a lenyomata. A történet viszonylag egyszerű: Don Sanche udvari lovag bebocsátást kér a szerelem kastélyába, a varázsló Alidor birodalmába. A misztikus helyre viszont csak szerelmével együtt léphet be, ellenben imádottja, Elzire hercegnő kezére más is pályázik. A darab természetesen hapienddel s örömteli kórussal fejeződik be. Anger Ferenc rendező e sematikus mesét vehette kézbe, viszont fantáziája nyomán az elfeledett mű újjászületett. Paródiát láthattak a nézők, víziók kavalkádját, néha dévaj commedia dell’artét, amely azonban sohasem lépte át a jó ízlés határait. A Szegedi Nemzeti Színház kiváló zenekara és kiváló énekesei sikerre vitték e méltán elfeledett operát. Az együttes élén az a Pál Tamás állt, akinek nevéhez egykor a lemezfelvétel is fűződött.

A nézők még mosollyal az arcukon ültek be a Dante-szimfóniának a Szegedi Kortárs Balett által megálmodott kompozíciójára. Az előadás az első rész tökéletes ellenpontja volt, az emberi élet gyötrelmeit és örömeit tárta elénk. Dante és Vergilius transzcendens útja a purgatóriumon, a poklon és a paradicsomon keresztül vezet. Feltárulnak előttünk a pokol dübörgő kapui, a purgatórium epekedő lírája és a menny boldogsága. Roberto Galvan koreográfiája megragadó, a táncosok, az egyszerű díszlet és a fényjáték az argentin mester méltó társai voltak. Tűz és víz volt a két felvonás, az elsőben a szereplők és a rendezés emelte fel magához Liszt zenéjét, a másodikban már a zseniLiszt mutatkozott meg, s az előadás szereplői nőhettek fel a halhatatlan magyar zeneköltőhöz.
 

Csermák Zoltán

A szerző a Magyar Televízió kiemelt szerkesztője