Festményeken követhető életrajz - beszélgetés a 85 éves Kristófi János nagyváradi festőművésszel

– Legutóbbi nagyváradi egyéni tárlatának megnyitóján azt mondták Önről, hogy a mai napig mindennap dolgozik. Honnan ennyi energia?
– Számomra ez olyan, mint egy hivatalnoknak a munkája, akinek mindennap nyolc órára be kell mennie dolgozni. Úgy tekintem, hogy kötelességgel jár az a tehetség, amit kaptam, és azért kell gyakorolni, mert a tehetség önmagában nem működik, csak akkor lesz eredménye, ha dolgozik az ember. Csak a munkának van gyümölcse, másnak nincs. Azt, hogy honnan van az energiám, nem tudnám megmondani.

Végül is vajon honnan származik a tehetség is? Meg lehet ezt magyarázni? A világban vannak olyan dolgok, amikről az ember csak spekulálni próbál, de pontos választ nem tud adni. Mi az, hogy művész? A lényeg az, hogy jóra vagy rosszra használjuk fel, amink van. Itt van például a város költségvetése. A város jövedelmét sokféleképpen fel lehetne használni, és szerintem sok mellékes dologra kiadják a pénzt, aminél sokkal fontosabb is van. Végigmegyek a Fő utcán, és félek, hogy egy cserép vagy egy tégla a fejemre esik. Sajnos nem úgy tűnik, hogy okosan használják fel a pénzt.

– Ön mire használja fel a munkáját, a művészetét?
– A művésznek az a dolga, hogy megtegye, amit kell, és aztán a munka eredményét felmutassa a közönségnek. Ezért készülnek a képek, de nem csak azok. A művészet minden ága azért van, hogy az emberiségnek orvossága, lelki felüdülése legyen. Azért van a szép zene, azért van a tánc és sok minden más, hogy ezzel boldogítsa az embereket a napi munka után. Mert nem mindenki olyan szerencsés, hogy a művészet berkeiben dolgozzék, vagy azt csinálja, amit szeret. A legtöbb embernek nem adatik ez meg. Egynapi szorgos munka után a művészet gyógyír.

– Vagyis az Ön számára terápiát jelent a munka?
– Hogyne. Én is nagyon élvezem a munkát, de a művészet többi ágát is. Elsősorban a zenét, mert az áll hozzám a legközelebb. Továbbá nagyon tudom csodálni a fiatalok táncát, főleg a népi táncot szeretem. Minden vonalon művelni kell a művészeti ágakat, mert ha nem teszik, az azt jelenti, hogy nem teljes a magyar nyelv. A művészeti ágazatok szerves részei a magyar nyelvnek: a zene, az ének, a tánc, a fafaragás. Ha ebből valami hiányzik, ha ezt kiölik a kozmopolita művészettel, megsemmisülnek a népek gyönyörű hagyományai.

Ha a gyerekek nem tudnak magyar verset, az borzasztó nagy hiba. Ha nem tudnak magyar nótát, népdalt, népi táncot, csak a kozmopolita, uniformizált dolgokat, amiket kelettől nyugatig és északtól délig mindenhol ugyanúgy művelnek, egyformává válnak, szegényebbek leszünk. Ha mindenki a saját művészetét adja, az gazdagság, és azt meg kell becsülni. Mert egyre szegényebbek leszünk nélküle. A közmondás azt mondja, panem et circenses – kenyeret és cirkuszt a népnek. Mert a népet nagyon lehet vezetni. Divatba hozunk ezt-azt, de nem biztos, hogy az a divat helyes.

És nagy a felelőssége azoknak, akiknek megadatik, hogy irányítsák az emberiség kultúráját, művészetét, de nemcsak azt, hanem minden egyebet. A legfontosabb azonban, hogy tisztában legyenek vele, mi válik az emberiség javára. Nemcsak a pillanatnyi helyzetre kell gondolni, hanem a jövőnkre, hogy mit hagyunk utódainkra, a gyerekeink mit örökölnek tőlünk, és mi vár rájuk ezután. A gyökereket nem szabad kitépni, nélkülük minden növény elpusztul, és ugyanúgy az ember is.

– Tíz gyermekét tudatosan nevelte a művészet ilyen mértékű szeretetére, vagy csak örökölték a tehetséget?
– Természetesen a környezet általában nagy hatással van az ember természetére. Másrészt nemcsak én vagy a feleségem kaptuk a tehetséget, hanem a gyerekeink is örökölték. A génekben benne van. Egytől tízig mindannyian örökölték a képzőművészetre és a zenére való hajlamot.

– Valamennyien tehetségesek. Szerette volna, ha mindegyik művész lesz?
– Persze hogy szerettem volna, csak az fáj, hogy a képzőművészettől kicsit eltértek, inkább a zene felé hajlottak. Én jobban szeretném, ha a kettő egyensúlyban lenne, de ebben sok minden közrejátszik. Van olyan, akinek élete során a tehetsége mellé megadatik a lehetőség is, hogy azt kamatoztassa. Talán mondanom sem kell, hogy bizony az elmúlt érában hogyan lehetett bejutni az egyetemre. Az én gyerekeimnek például azért, mert Kristófi volt a nevük, mindig ott voltak épp a vonal alatt, ahol már nem lehetett bejutni. Az ilyen dolgok bizony nagy veszteségeket okoztak nekem.

– Mindig nagy családra vágyott?
– Nőtlen koromban nem gondoltam, hogy így lesz, bár főleg édesanyám részéről mindenki nagycsaládos volt. Úgy látszik, hogy ez is benne van a génekben. Nos, amikor arra került a sor, beszélgettünk a menyasszonyjelöltemmel, hogy hogyan képzeljük el a jövőt. Ő azt mondta, hogy minden gyereket elfogad. Ha ez nekem nem jó, akkor nem jön hozzám feleségül. Én beleegyeztem, így adatott meg, hogy nagycsalád lettünk. Persze vannak és voltak is nehézségeink, de ha nem volnának, akkor az túl szép volna.

– Bár nem nagyváradi születésű, az egyetem után rögtön ideköltözött. Nagyon sok festményén jelenik meg a város témaként. Hogyan alakult ki ez a kötődés?
– Úgy hozta az élet, hogy itt kaptam állást, bár ez sem volt könnyű. Meg aztán egy festő nem vonulhat el teljesen, jobb a város vérkeringésében élni, ezért volt nekem jobb itt, mint a szülőfalumban. Innen aztán kijárhattam vidékre, visszatérhettem a gyökerekhez. Ha egy kiállításomon végignézi a képeimet, az életrajzomat látja. Ahogy a faluból elindultam, és fokozatosan eljutottam a városba, azok a témák szerepelnek a festményeken, ahogy a feladataim jöttek sorba. És persze itt volt lehetőségem olyan állást kapni, amiben csak a művészettel foglalkozhattam: tanároskodtam.

– Mindig a sajátos Kristófi-stílusban festett. Hogy lehet, hogy soha nem hagyta magát befolyásolni az izmusoktól, divatirányzatoktól?
– Így indultam el azok alapján, amiket a főiskolán kaptam. Azt a vonalat jónak találtam, ráálltam erre a sínpárra. Azt mondtam, nem érdekelnek a divatok, hanem azt festem, amit én érzek, és ahogy én érzem, meg a tapasztalatok alapján. A régi mesterektől, a művészettörténetből csak a jót lehetett megtanulni, és engem nem érdekeltek a nyakatekert újdonságok. Az pedig nem feltétlenül erény, hogy „ilyen még nem volt”. Sok minden volt már, és jobb volt, mint ami most van. A művészetnek is van bal és jobb, helyes és helytelen iránya. Szerintem minden népnek meg kell őriznie a magáét.

– A tanítványait is erre tanította?
– Természetesen. Most is, ha régi tanítványaimmal találkozom, nagy szeretettel gondolnak a régi időkre, emlegetik, milyen jó volt akkor. Persze azért volt jó, mert én igyekeztem a jó utat járni, amit csak tudtam, mindent megadni. Én a tanítványaimmal együtt dolgoztam a műteremben, nem csak meséltem a művészetről. Előttük dolgoztam, láthatták, miként fogom az ecsetet, hogy kezdem el, és hogy fejlesztem a munkát.

– Más volt a művészeti élet Váradon az 50-es, 60-as években, mint manapság?
– Az elején az ember akadémikusabban fest, tanulmányokat készít. Később már úgy érzi, hogy az egyéniségét egyre inkább beleviheti a képeibe, nem csak abból áll a művészete, hogy lemásol dolgokat. Ami jó, abba beleadja magát. Általában azok a munkák sikerülnek legjobban, amelyekben ihlet van. Az ihlet nem mese, hanem valóság. Azt jelenti, hogy az ember anynyira felszabadul, és olyan bátran tud dolgozni, mintha nem volna előtte akadály, mintha mindent tudna. Persze ez csak akkor adódik, amikor az ember belemelegszik – a futballista is csak akkor tud gólt rúgni, ha bemelegít, a művésszel is ugyanez a helyzet. Dolgozik, és egyszer csak jön egy olyan pillanat, hogy elkezd olyan bátran festeni, mintha valaki vezetné a kezét. Akkor születnek a jó dolgok.

Azt szoktam mondani, hogy ha tíz képből egy jól sikerül, amivel így vagy úgy meg vagyok elégedve, az már jó. Mert én amúgy egyetlen munkámmal sem vagyok megelégedve, tudom, hogy mi kellene ahhoz, hogy még jobb legyen. De persze nem mindent tud az ember befejezni, bár sokszor nem is kell. Nem árt, ha a néző is egy kicsit beleadja a saját érzéseit a műbe. A kontaktust még jobban megtalálja, mint egy teljesen lezárt munkában.

Az a nem teljesen kész kép az ő fantáziáját is megmozgatja, és jobban bele tud kapcsolódni. Ezt nem én találtam ki, hanem így vettem észre, sőt többen mondták is, akik ismerik a művészi fejlődésemet, a fokozataimat. Volt, hogy szóltak, mikor jó a kép: segítettek abban, hogy elhiggyem ezt. Kedvenceim az impresszionisták. A színek tobzódása, harmóniája a legjobban náluk mutatkozik meg. A szabadság érvényesül benne. A realizmustól az impresszionizmusig mindenben alkottam, de a többi izmus már tőlem idegen. Nem találom olyan harmonikusnak, olyan igaznak.

– Születésnapja előtt nagyszabású tárlatnyitóval köszöntötték fel Budapesten. Milyen érzés volt?
– Nem lehet elmondani. Az elismerés persze nagyon fontos, mert az embert megerősíti a hitében, és ez erőt ad a további munkához, de ez az élet minden területére érvényes. Telt ház volt, sokan álltak. Csak örömöt és boldogságot olvashattam le az emberek arcáról, és ennél nagyobb öröm nem kell. Ezért csináljuk, amit csinálunk, hogy örömet, boldogságot adjunk másoknak. Ezt éreztem. Akárkire néztem, minden arcról ezt olvastam le, és arra gondoltam, ha ők így örülnek, én hogyne örülnék?