Feledékeny Mancika

Az óvodában ő is ugyanúgy maszatolt és gyurmázott és szavalt és énekelt és pisikált, mint mindenki más, s a többiekkel kézen fogva ugyanazon a cérnahangon énekelte a dombon törik a diót. Az iskolában ugyanolyan volt, mint minden más kamasz, semmi különössel nem tűnt ki, de nem is kullogott a sereghajtók között. Legfeljebb a szája csicsergett az átlagosnál többet, egyszer meg is jegyezte valamelyik osztálytársa, hogy: Ez a Mancika annyit mond, hogy egyszer még ejisze politikus, bemondónő, rádióriporter, színésznő vagy valami efféle lesz belőle.

Aztán ugyanúgy ballagott, mint a többiek. Ugyanolyan reményekkel és álmokkal feltarisznyálva ugyanolyan érettségi oklevelet kapott. Akár a többiek. A vizsgák utáni nyarat ugyanúgy átbulizta és átcsavarogta, mint a többiek, s egy ideig ugyanúgy hegyezte a zabot, mint bárki más, akinek temérdek elfoglaltságai közepette erre éppen akadt némi ideje. Aztán ugyanúgy egyetemre ment, mint bárki más. Apuka, anyuka küldte a pénzt, ő pedig tanulgatott, bulizgatott, megint tanulgatott, megint bulizgatott. Természetesen. Mint bárki más.

Teltek az évek, valami kommunikációs ekszpertképzőbe járt, olyan jurópín júnjón kompatibilis izébe, szóval valami píármenedzser vagy szpókmen, vagy szpíker, az ördög képes megjegyezni ezt a sok divatos-flancos nyavalya kifejezést. A lényeg, hogy Mancika ott állt, friss diplomával a kezében. Mint bárki más. Az egykori osztálytársak, barátok nem lepődtek meg, amikor egy sörös nyári estén bejelentette, hogy felmegy Pestre szerencsét próbálni, járni-kelni, nézni-látni, hogy tovább okosodjék.

Mint bárki más, természetesen. De a társaság lokálpatriótábbik fele, vagyis azok, akik a szülőföldjüket, amilyen, hát olyan, de szeretik is, tisztelik is, mert ugye, milyen rossz kutya, amelyik a saját vackát megugatja, szóval ez a ragaszkodóbb fele egy kicsit már felkapta a fejét, amikor Mancika magyarázólag hozzátette, hogy szűk neki ez a poros szülőföld. S a cigarettafüstöt hosszasan fújva ki is fejtette, alá is húzta, rá is mutatott, ki is emelte és ki is hangsúlyozta, hogy Erdély így, s Erdély úgy. A székelyföldi kicsi városról nem is beszélve, illetve hát annál többet.

Na. Felment Pestre, mint bárki más. Túl nagyot nem homoríthatott, mert azért Mancikáról azt is tudni kell, hogy többet szokott ülni a tükör, mint valamelyik könyv vagy szövegszerkesztő számítógép-billentyűzet és képernyő előtt, szóval túl nagyot nem dobhatott Pesten, mert hamar hazajött. Mint bárki más, a poros és szűk és szürke Erdélybe, ezen belül is abba a székelyföldi unalmas városkába, ahol nincs szakmaiság, nincs semmi izgalmas, egyszóval nincs adrenalin. Mondta volt olyan fél esztendővel azelőtt. Egy ideig mikrofonokba csicsergett, pont úgy, ahogyan pár évvel korábban tette, s erre az egykori osztálytárs meg is jegyezte egy másik nyári sörös estén: Ugye megmondtam én nektek, hogy ez a Mancika annyit mond, hogy egyszer még ejisze politikus, bemondónő, rádióriporter, színésznő vagy valami efféle lesz belőle, ugye megmondtam, hogy sokra viszi még?

Pályája csakugyan felfelé ível egy ideje. Valami kommunikációs ekszpert, olyan jurópín júnjón kompatibilis izé, szóval valami píármenedzser vagy szpókmen, vagy szpíker, az ördög képes megjegyezni ezt a sok divatos-flancos nyavalya kifejezést, na, valami efféle lett belőle. A hangja úgy cseng, mint azelőtt, a magyar helyesírása is ugyanúgy sántít, mint azelőtt, ugyanolyan bikkfanyelven fogalmaz, mint azelőtt, valami még sincs a helyén. Kinőtte magát.

Legalábbis a saját elképzelése szerint. Mert Mancikát mostanában nem lehet elérni telefonon, az ímélekre nem válaszol, kikéri magának, ő mondaná meg, hogy mi jelenhet meg, és mi nem, ő kérne tájékoztatást ahelyett, hogy tájékoztatna, szóval mintha megfordult volna benne s vele a világ, s mintha egyről-másról megfeledkezett volna, pedig az egyetemen ezt nem is tanítják. Szóval, amíg valaki vissza nem ülteti a popsijára, olyan felfelé alázatos, lefelé gyalázatos mostanában. Mint sokan mások, mert ő is csak egy a sok közül. Hiszen Feledékeny Mancika hímnemű változatban is bőven előfordul.