Fátyol Rudolf: közel fél évszázada hegedűvel a kezében

– Híres nagykárolyi zenészdinasztia leszármazottja. Mikor érintette meg a műfaj, és hogyan kezdett el foglalkozni vele?
– Családom anyai és apai ágán is kifejezetten szeretett és igen tisztelt művészeti ág volt a zene. A Fátyol közismert és elismert zenészcsalád volt már a monarchiabeli Magyarországon is. Nemrég került a kezembe egy korabeli litográfia az egyik budapesti múzeumból, amelyben őseimről tesznek említést. Az írásban szó van a Nagykárolyban született Fátyol Károlyról, akit országos hírű gordonkaművészként tartottak számon, és aki a feljegyzés szerint Kossuth Lajos tábori muzsikusa volt. Ugyanabban a családi sírboltban nyugszik, amelyikbe később édesapámat is örök nyugalomra helyezték. Sajnos családom ezen ágát nem ismerhettem, ugyanis nagyapám is korán elhunyt.

Anyai ágon ugyanakkor a méltán világhírű hegedűművész, az öt éve elhunyt Ruha István unokaöccse vagyok, aki édesanyám édestestvére volt. Őt tekintem mintaképemnek és mesteremnek. Egyébként ő volt a keresztapám és a násznagyom is. Igazi zseni volt, a 20. század egyik legnagyobb hegedűse. Ezt nem én állítom, hanem a szakirodalom. Nemrég jelent meg Magyarországon egy album, amely a világ legnagyobbjai között említi Ruha Istvánt. De családom valamennyi tagja érzékeny a zenére: édesanyámnak kiváló hangja volt, melyet a lányom is örökölt, mi pedig a testvéremmel, hasonlóképpen az unokatestvéreim, már az iskola előtt zenét tanultunk otthon. Én például ötéves koromban kezdtem a zenélést, ebben a közegben nőttem fel. Anyám számtalan bölcsődalt énekelt nekünk, és később is sokszor hallhattuk őt előadni gyönyörű hangján. Öcsém, Fátyol Károly, aki jelenleg a freiburgi szimfonikusok szólótrombitása, viszont a fúvós hangszereket kedvelte. Én mindig is hegedülni akartam, amihez hozzájárult az is, hogy mesterem, Ruha István nyomdokain szándékoztam haladni.

– Hogyan emlékszik vissza a tanulóévekre, milyen áldozatokkal járt a felkészülés?
– Elképesztően sok munkával jár, amíg valaki eljut arra a szintre, hogy hegedűvel a kezében felléphessen a színpadra, és a világ több pontján hallgassák a játékát. Egyedül én bírtam ki a családból azt a sok évig tartó előkészületi munkát, amely ahhoz kellett, hogy elindulhassak a pályán. Ötévesen kezdtem otthon, aztán hétévesen felvettek a szatmárnémeti zeneművészeti líceumba, amelyet a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia követett. Tizenkét éves koromtól minden nyaram gyakorlással telt, de még ma is minden délután gyakorlok. A nyári szünidő kezdetekor, júniusban felutaztam Kolozsvárra, és nagybátyám irányításával tanultam hegedülni. Amikor épp nem volt az országban, mert számos fellépése miatt gyakran utazott, nekem is, és fiainak is kiadta a gyakorolnivalót, melyet hazaérkeztével komolyan számon is kért. Vidéki rokonként lelkiismeretesen végeztem a munkát, és naponta gyakoroltam. Ellenőrzéskor kiderült, unokatestvéreim inkább más pályát szeretnének, mert gyakorlás helyett szórakoztak. Nagybátyám velem sokszor órákon át foglalkozott, mert látta, hogy kitartóan készülök.

– Ruha István az egyetemi évek alatt is figyelemmel kísérte szakmai fejlődését?
– Rendszeresen segített felkészülni a hangversenyeimre is. Ő irányított akkor is, amikor a két legfontosabb nemzetközi megmérettetésemre készültem. Sikerrel is járt a közös munka, hiszen mindkét alkalommal dobogós helyezést értem el. 1985-ben megnyertem az Amerikai Egyesült Államok Nemzetközi Egyetemének U. S. I. U. (United States International University of San Diego) elnevezésű nagydíját. Ez az elismerés 20 ezer dolláros pénzjutalommal járt, amelynek fele San Diegóba vagy Londonba szóló ösztöndíj volt, másik feléből pedig az otttartózkodáshoz szükséges költségeket kellett volna fedezni. Akkor azonban nehéz időket éltünk Romániában, és nem mehettem el, mert Bukarestből nem kaptam meg a szükséges jóváhagyást. Attól tartottak, dobbantani fogok, és nem jövök haza az ösztöndíjprogram lejártával. Bevallom, rosszul esett a dolog, de máig sem bántam meg.

Különben is, akkor nem tudtunk egyebet tenni, mint elfogadni a szabályokat. 1987-ben újra részt vettem egy nemzetközi seregszemlén. Claudio Abbado világhírű karmester édesapja, Michelangelo Abbado emlékére rendezett hegedűversenyt Olaszországban, ahol úgy lettem második, hogy a gálakoncert után nem osztották ki az első díjat, akkor ugyanis az volt az általános elv, hogy nem osztják ki a legnagyobb elismerést, ha nem nyugat-európai ország állampolgára a nyertes. Egy oroszországi örmény fiatalemberrel közösen kaptam a megosztott második díjat, így két, vasfüggöny mögötti ország versenyzője kapta a legjobb helyezést azon a versenyen. A fejenként 10 ezer dollárral járó jutalom felét persze azonnal le kellett adnom a román államnak, még odakinn postáznom kellett a római nagykövetségre, s csak a maradék fölött rendelkezhettem szabadon. Jól jött, hiszen abban az évben született a kislányom.

– Nem gondolt arra, hogy külföldön marad, és ott épít karriert?
– Az oroszországi hegedűs már a gálaesten bejelentette, hogy többé nem tér haza. Őszintén mondom: én sohasem akartam elmenni itthonról. Számtalan lehetőségem lett volna rá az idők folyamán, de egyszer sem gondoltam arra, hogy kitelepüljek. Nagybátyám emlegette annak idején: ha mindenki elmegy Erdélyből, akkor ki marad itthon? A hazai közönség valamennyi közül a legdrágább, a legértékesebb számomra. A nagyvilág bármelyik pontján játszom, de akkor vagyok a legboldogabb, ha a szatmárnémeti, a marosvásárhelyi, nagyváradi vagy a kolozsvári közönségnek hegedülhetek.

Bármikor lépek fel, az erdélyi közönség mindig szeretettel fogad és visszavár. Ilyenkor mindig egy versidézet jut eszembe, amelyet egy székelyföldi utam során olvastam: „Nem mentem el, itthon vagyok,/ Nem megyek el, itt maradok./ Itt dolgozom, amíg élek,/ De más hazát nem cserélek!” Olyannyira igaz, és a magaménak érzem ezeket a sorokat, hogy már sohasem fogom feledni. Nekem és rólam szól, aki úgy érzi, itt a hazája, itt kell hasznosan tevékenykednie. Amúgy 1984 óta a szatmári városi filharmóniánál dolgozom, és ’85-ben versenyvizsgával foglaltam el a szatmári állami filharmonikusok szólista állását. Szóval tanulmányaim befejezése óta itthon teszem magam hasznossá.

– Külföldi élményeire hogyan emlékszik vissza?
– 1989-ben egy svájci turnén vettem részt, és akkor kaptam egy kecsegtető felkérést, a Philarmonia Hungarica nevű világszínvonalú zenekar első koncertmestert keresett. Ez egy német együttes, amely Marlban működik, és amelyet 1956-ban Dóráti Antal alapított az emigráns muzsikusok segítségével. Gilbert Varga, a zenekar karmestere ajánlotta, versenyvizsgázzak a megüresedett helyre. Belementem, elintéztük a papírokat, és függöny mögött, úgy hogy a zsűri csak a hegedűjátékomat hallhatta, de az arcomat nem láthatta, 11 versenytárssal mérettettem össze, és megkaptam az állást. Október végéig dolgoztam ott, horribilis összegű, ma mintegy 10 ezer eurónak megfelelő fizetést kaptam, ám itthonról szükségem volt egy munkaengedélyre. Hazaküldtem a papírokat, de itthon már forrongott a helyzet.

A válasz az volt, hogy csak személyesen, Bukarestben lehet elintézni az engedélyeket. Mivel nem akartam dobbantani, és illegálisan kinn maradni, emellett feleségem itthon tanárnőként dolgozott, hazajöttem. A zenekar vezetőségétől január elejéig kaptam halasztást, de az itthoni zavargások miatt csak késve értem vissza Németországba, ezért nem fogadták el a papírjaimat. Nem bántam meg, mert ezután a dortmundi kamarazenekar 10 hangverseny erejéig alkalmazott, amely sokkal szabadabb munkával járt. Ezután elfogadtam a szatmári filharmónia felkérését és hazajöttem igazgatónak, és immár 20 éve töltöm be ezt a funkciót. Nem volt könnyű munka, mert a 90-es évek elején a zenekar értékes tagjai külföldi intézményekhez igazoltak, és hazát cseréltek.

A foghíjas zenekart lassú munkával sikerült újra felépíteni, tartócölöpjei az aranykorból maradt, tapasztalt zenészek. Most nagyon jó zenekarunk van Szatmáron, amelyben kitűnő a munkalégkör. ’92 óta egy német impresszárió karmesterrel, Franz Lamprechttel dolgozunk együtt, aki a filharmónia zenei igazgatója is egyben. Emellett egyedülálló akusztikájú és gyönyörű szecessziós díszítésű koncerttermünk van, amellyel csak nagyon kevés hazai filharmónia büszkélkedhet, és a teljes hangszerparkunkat is európai színvonalú hangszerekkel, színpadi kellékekkel újítottuk fel. Eddig 50 alkalommal játszottunk Németországban, és minden évben kimegyünk 4-5 koncert erejéig, amelyeken több ezren kíváncsiak ránk.

– Említette, hogy lánya örökölte a tehetségét. Ezek szerint az utódokban is tovább él a családi zenészhagyomány?
– Lujza lányom csodálatos énekhangot örökölt a nagymamájától. Számtalan hazai és nemzetközi versenyt nyert már képzett szopránhangjával. Jelenleg végzős egyetemi hallgató a kolozsvári zeneakadémián, ősztől pedig Olaszországban folytatja tanulmányait. Egy ottani híres mesterképzőbe készül, ahol nagynevű oktatók irányítják majd szakmai fejlődését, így szeptembertől Mirella Freini lesz a vezetőtanára Modenában. A fiam szintén a zeneakadémián végzett, és jelenleg zenei titkárként dolgozik a filharmóniában.