Fantasztikum, tudomány, irodalom: a történet joga

Ennek elsõ, tavasszal megjelent új darabja még óvatos, nem a 10-es sorszámot viseli, ahogy várnánk, hanem a 9.5-öst. Ezzel is jelezve, kísérletrõl van szó – jelesül irodalom és népszerû tudomány összeházasításáról. Úgy tûnik, napjainkban óriási a kereslet az ismeretterjesztõ kiadványok iránt: jószerivel már sorolni se nagyon lehet, hogy milyen népes társasága van a National Geographic-, a Geo-, az örvendetesen feltámadó IPM-féle lapoknak, amelyek a tudomány világából népszerû formában tudósítanak. Ma már a Galaktika borítóján is a különben nyúlfarknyi „ismeretterjesztõ\" cikkek vannak kiszedve nagy betûkkel, s a szerzõk neve meg alul, kissebbel kapott helyet. Fene bánja, ha ez az ára a remek novellák és folytatásos kisregények közlésének. Na és az új Meta meg még intezívebben igyekszik összeragasztani a sci-fit és a tudományt: minden novellához kapcsolódik egy ismeretterjesztõ cikk a szöveg problematikája mentén, illetve, ahogy a szerkesztõk írják, írattak is novellákat egyes kérdésekrõl (nyilván magyar szerzõkkel). Ez a lapszám ennek megfelelõen nem tematikus, mint a korábbiakban, amikor szerzõk, mûfajok stb. köré csoportosult egy-egy szám, hacsak nem a konkrét tudományos problematikák köré rendezõdést vesszük annak – de hát ez a sci-fiben mindenhol megvan. Úgy látom, lassan eltûnnek a standokról a MetaGalaktika számai, tehát a kísérlet bevált.

Nem hagyományosan értett könyvet tart kezében az olvasó, hanem speciális folyóiratszámot, legalábbis ezt sugallja a lap tipográfiáját idézõ szedéstükör, a szöveg hátterébe nyomtatott grafika, a hasábokba tördelt szöveg. A mai Galaktika olyan lap, amely kinézetével is képes olvasót fogni – szerkesztõi érzik, hogy a szegényház-megoldások lejártak, megcélzott közönségük igényli a színességet, az igényes körítést. Mindez azonban kevés lenne tartós belbecs nélkül – s a lap irodalmi szerkesztõje, Németh Attila hónapról hónapra képes remek szövegek garmadáját elõkeríteni, sõt még arra is marad ideje, hogy magyar szerzõket is felfedezzen és közöljön.

A Galaktika szerkesztõi elõszeretettel nevezik a sci-fi szerzõket amolyan jövõlátó/-sejtõ guruknak. Érezhetõen kevéssé az irodalmi megoldásokra, a történet strukturáltságára és kitaláltságára helyezik a hangsúlyt, hanem inkább a szövegekben artikulálódó jövõképekre. Vagy arra, hogy mennyire „elgondolkodtató\" egy-egy írás. Esetleg, mint e kötet elõszavában, az abban artikulálódó tudományos problémákra – ennek azonban az (is) a következménye, hogy néha igencsak erõltetett a mellérendelt tudományos írás. Például szembetûnõ egybõl a nyitó Silverberg-elbeszélés, mely tulajdonképpen alapvetõ, állandóan aktuális emberi, morális problémákat fejteget, a tudományos cikk viszont nem foglalkozhat mással, mint az abszolút háttérben álló megváltozott természeti viszonyokkal. Dr. Martinás Katalin egy darabig valóban ezt elemzi, aztán – talán mert a szövegben mindez annyira látványosan mellékes – áttér az emberi problematikára. Vagyis nem sikerült a szerkesztõknek megértetniük a szakterületükön kiváló tudósokkal-kutatókkal, mit is várnak tõlük, utólag pedig megint csak nem tették rendbe a szerepeket. Ettõl persze a cikkek tudományos oldala nem lesz kevesebb, az irodalmi rész pedig még kevésbé.

David Eagleman remek szösszenete, A halálkapcsolók rövid története (amelynek „víziója\" meg is valósult, mire a magyar kiadás megjelent), a párkapcsolatok újfajta alakításáról szóló Paul Di Filippo-írás, az Álmodozó szépség magában is remek szórakozást nyújt, de hogy tudományos cikk és irodalom gyöngyözõ kapcsolatára is hozzak példát, William Shunn A csillagközi adatveszteség gyakorlati esetei címû szövegén látványosan emel a hibáira (is) rámutató Dr. Pintér Róbert szociológus-politológus írása. Lehetne sorolni az emlékezetes szövegeket, ehelyett azt mondom: higgyék el, nagyon szórakoztató az összeállítás, amelynek tudósai között, ahogy a legutóbbi példa mutatja, nemcsak természettudósok vannak. Bár még Bódi Zoltán nyelvész is írt a sci-fi irodalom egyik alapproblémájáról, a nyelvrõl, amelyet a messzi jövõben is változatlanul hagy a legtöbb tudományos-fantasztikus elbeszélés és regény, és ha már tudományos szemmel nézzük, ez bizony hiba és másképpen gondolkodtat el – irodalmár azonban nincs a felkért tudósok között.

Mert hát mit is írhatna egy irodalmár? Nyilván egészen más problematikák érdekelnék a szövegekben. Például az, ahogy én is jártam a fentebbi bekezdés írásakor: hiába vannak eszemben a sztorik, alig tudom szerzõkhöz kötni az írásokat – mert gyakorlatilag nincs olyan momentum a szövegekben, amely karakteres írásmódra vallana. Minden szerzõnek hajmeresztõ, jó stb. ötletei vannak általában, de a legtöbbnek nincs olyan következetes, rá jellemzõ írásmódja, amely azonnal felismerhetõvé tenné a szövegeit. Gyakorlatilag bármelyik írást írhatta volna bármelyik szerzõ, mint ahogy pl. a National Geographic cikkeinek szerzõit se jegyzem meg névrõl sose – vagy a legritkább esetben. Noha a sci-finek a novella, az ötlet nagyon erõs kidolgozása lehetne az eszszenciája, mégis inkább regényekrõl szokott az olvasó neveket megjegyezni ebben a mûfajban. Ennek az oka egyrészt kétségtelenül az olvasó, aki jobban megjegyzi azt, akivel több idõt tölt, másrészt a szerzõk is. Az a nagyon szimpatikus vonása a jó sci-finek, hogy ugyanis nincs bûvészkedés – méregerõs ötletet kell kitalálni s azt a lehetõ legjobban kidolgozni. Ez egyben hátulütõje is: a szerzõnek nem marad energiája a nyelvi egyénítésre, meg talán a megcélzott „virtuális\" olvasóközönségnek is sok lenne az már. Klasszikus mindentudó elbeszélõk mondják a magukét. A nagy mennyiség is oka persze a megjegyezhetetlenségnek – ilyen mennyiségben olvasni a hazai könyvkiadásban gyakorlatilag legnagyobbrészt ismeretlen neveket, nem segít a megjegyzésben. Ennek ellenére errõl a nagy mennyiségrõl nem mondanék le.

Még egy problémával kell szembenézni a (Meta)Galaktikák olvasásakor: a külföldi és a magyar szerzõk között kétségtelenül érzékelhetõ színvonalkülönbséggel. Ám nem szabad felejteni, hogy míg a külföldi szövegek több évtized irodalmából lettek/vannak „best of\"-szerûen válogatva, a hazai szerzõk itt és most írják munkáikat. Szövegeik magukon viselik a sci-fi klisék jegyeit, ebbõl most legyen elég annyi, hogy mindenki angol-amerikai, vagy legalábbis valami egzotikus táj népeirõl ír, sehol egy Józsi a novellákban, sehol egy magyar helyszín. Olykor az ötletek nem annyira erõsek, olykor erõsek lennének, de nincsenek jól kidolgozva, néha az emberi problémák tûnnek átkozottul hiteltelennek – sokkal fontosabbnak tartom, hogy a Galaktika igyekszik irodalmat csinálni, ami nagyon nagy dolog. A régi idõkre jellemzõ „szépírók írnak sci-fit\" alig tapasztalható (még), talán az egyszem Képes Gábor a kivétel, aki valóban remek – de ortodox sci-fi szemmel talán túl apró – ötletekkel tud elõállni, és tud magyar helyszínre hozni kis sztorikat. A kimondott sci-fisták közül már megjegyeztem és keresem László Zoltán szövegeit – itt is egy igen jó írással szerepel, a Lyukak az égennel, s a legtöbb magyar galaktikás szerzõtõl eltérõen megbízhatóan egyenletes színvonalúak a munkái.

A lényeg: a MetaGalaktika, ahogyan az egész folyóirat, üdvözlendõ jelenség; jó, hogy van olyan irodalmi lap, sõt mûhely – mert hát nem tekinthetõ másnak –, ahol csak olvasni kell, nincs bûvészkedés, s amelynek megvannak ugyan a föntebb részletezett anomáliái, mégis a történetet jogaiba visszaemelõ remek elbeszélések olvashatók benne.