– Hogyan ismerkedtek meg?

– Lőrincz Beáta: Ez nagyon izgalmas történet, mert Zoliról azt sem tudtam, hogy a világon van, amikor a táncaival találkoztam. Nem tudtam, hogy ő a koreográfus, de a táncaiba beleszerettem. Akkor még nem voltam táncos, de amikor láttam ezeket a koreográfiákat, úgy éreztem, belehalok, ha nem táncolhatok én is ott a többiekkel. Így kerültem a Bartók Béla Táncegyüttesbe, ahol egy-két év után derült ki, hogy Zoltán koreográfiái azok a bizonyos táncok.

– Varga Zoltán: Az utánpótlás-nevelés során tanulta meg Bea ezeket a táncokat, és én a Bartók együttes vezetőjének asszisztenseként gyakran irányítottam a tánctanulást. Körbetáncolás közben gyakran szembekerültünk, és azt vettem észre, hogy engem néz. Ő meg azt, hogy én őt nézem. Ha meg egymás mellé kerültünk, és megfogtuk egymás kezét, egy pillanat alatt érzékelhető volt, hogy ez nem akármilyen kézfogás. Aztán nagyokat beszélgettünk irodalomról, zenéről, táncról, költőkről, versekről akár egy kávéházban, akár az együttes valamilyen szereplésén. Évek múltával egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és meg kellett születnie egy elhatározásnak, mert mindketten házasok voltunk. Aztán eldöntöttük, hogy ezt mi már csak együtt tudjuk folytatni.

– L. B.: Huszonkét éve vagyunk házasok, úgyhogy ez tartós találkozásnak tűnik.

– Mennyire befolyásolta életük alakulását az egymásra találás?

– L. B.: Én teljesen más pályára készültem, orvos akartam lenni. De a 70-es évek elején magával ragadott a táncház-mozgalom, és a felvételi előtt választanom kellett. A hosszas gondolkodás pedig arra juttatott, hogy a tánc nélkül valószínűleg nem tudnék élni a továbbiakban. Aztán részben Zolinak is köszönhetően a Magyar Táncművészeti Főiskola néptáncpedagógus szakát végeztem el, többek között azért, hogy az ő munkáját minél jobban tudjam segíteni.

– V. Z.: Én is pályatévesztő vagyok. Gimnázium után a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán végeztem, de javában táncoltam már a Bartók együttesben. Később együttest is alapítottam, és ekkortájt kezdődtek el a koreográfiai munkáim is. Döntenem kellett, mert a két szakma együtt sok volt, így választottam a tánctanítói, koreográfusi pályát. Ekkor indult a táncházmozgalom is. Zenélgettem is, a Muzsikás Együttes első bőgőse voltam.

– Nincs vita, konfliktus amiatt, hogy munkában és otthon is együtt vannak?

– V. Z.: Ezt nem lehet másképp, csak együtt, mert a tánc olyan összetett műfaj, hogy egy ember teljes egészében ritkán tudja egyedül művelni. Minden neves koreográfusnak ott van a segítő társa, partnere az életben, aki gondoskodik az egész produktum csinossá varázsolásáról. Amikor a táncokat készítem, az olyan belső folyamat, amiből nem tudok kiszakadni, tehát soha nem látom kívülről a táncaimat, annak hibáit. Így ha Bea külső szemmel megnézi, hamar rá tudja irányítani a figyelmemet az esetleges rossz megoldásokra. Természetesen ilyenkor vitatkozunk is, mert az ember eleinte nehezen viseli el, ha a fejére olvassák, mi hol sántít.

– L. B.: Időben sem lehet ezt másként megoldani, hiszen nehéz elviselni, hogy az ember olyankor nincs otthon, amikor más a családjával törődik. A mi életünket nem lehet az átlagember életéhez hasonlítani, aki reggel 8-tól délután 4-ig dolgozik valahol és kiszámítható, hogy mit hogyan csinál. Az én életemben még nem volt két egyforma nap. Könnyebben lehet családot alapítani és fenntartani úgy, ha közösen veszünk részt ebben a munkában. Sőt már a gyerekeink is belekerültek a sodrásba, ők is mindhárman táncosok.

– Hová kirándulnak, ha sikerül elszabadulniuk?

– L. B.: Sokat utaztunk, főleg a szakmánk révén. Európa háromnegyedét bejártuk, de eljutottunk Egyiptomba, Izraelbe, Brazíliába is – ott töltöttük életünk legszebb hat hetét, amikor az ottani magyar kolóniának tanítottunk táncot. Tizenöt évig nem mentünk nyaralni sehová. Aztán történt az életünkben egy-két olyan dolog, ami ráébresztett bennünket arra, hogy ha mi nem törődünk ezzel, és nem indulunk el, valószínűleg soha nem fogjuk megtenni. Akkor kezdtem el térképeket nézegetni, és mivel imádom a tengert, Horvátországba szerettünk volna elmenni. Találtunk egy gyönyörű helyet Korcula szigetén, ahol egy nagyon kedves családhoz kerültünk. Ez a kapcsolat azóta is megvan, eddig már ötször voltunk náluk. Az a fajta életérzés tapasztalható azon a turistaforgalomtól mentes helyen, ami Erdélyben, a Székelyföldön ér bennünket, ha itt járunk.

– Szóval a Székelyföld kicsit olyan, mint Horvátország, vagy ott is olyan, mint itt... Minek köszönhető ez a nagy vonzódás a Székelyföld, Csíkszereda iránt?

– L. B.: A dolog ott kezdődik, hogy én bukovinai székely családból származom. A bukovinai székelyek a madéfalvi veszedelem után hagyták el a Székelyföldet, Csíkból és Háromszékről először Moldvába, majd Bukovinába költöztek, aztán a második világháború alatt betelepültek Magyarországra. Ez nagyon meghatározó volt az életemben, sok időt töltöttem közöttük, bár nem éltem velük, az édesapám családjához sokszor visszajártam. Mély nyomokat hagyott bennem a hagyományszeretetük, -tiszteletük, az a mód, ahogyan beszéltek, énekeltek, ahogy tovább próbálták adni azokat a dolgokat, amelyeket magukkal hoztak, illetve ösztönöztek bennünket, gyerekeket is, hogy nekünk is az a dolgunk, hogy ezt továbbadjuk. Középiskolás koromban barátokkal, hátizsákkal sokat jártunk Erdélybe gyűjtőutakra. Amikor fölér az ember a Hargita tetejére, valahogy úgy érzi, végre otthon van a lelke.

– V. Z.: Bár nekem ilyen családi kötődésem nincs, sokszor megfordultam a Székelyföldön, Gyimesben, Erdély más területein is. Ha az emberek itt valamit mondanak, az úgy is van. Őszinték, szókimondók, és ez roppant szimpatikus. Ezért szeretem az itteni embereket, a beszédüket, bármit, amit cselekszenek, még akkor is, ha van benne egy kis góbé furfang. Ha az ember felüdülésre vágyik, de emberek között akar maradni, ide nyugodtan jöhet bármikor.

– Melyik területet neveznék kedvencüknek gyűjtés szempontjából?

– V. Z.: A legelső nagy élményem, ami szíven ütött, a Gyimesek volt. Mentünk hegyen-völgyön keresztül a téli hidegben, és ahogy megtelepedtünk Antal Zoltinál, a vak prímásnál, olyan impulzusok értek, hogy a mai napig nem tudom elfelejteni, pedig 1972-ben történt. Elmesélték, télen akkora hó esik, hogy nem ellapátolják az istálló elől, hanem alagutat fúrnak, mert az egyszerűbb... A következő nagyobb terület a Kutasföld, a Küküllőmente. Akkoriban jártam ott, amikor a rendszer nem engedte a filmezést, sőt még az emberekkel való találkozást sem nagyon, és egy telefonnal a megyei párttitkárnál elintézték, hogy én nyugodtan vihettem a filmfelvevő gépet, lovas szekérrel árkon-bokron keresztül mindenhová elértünk, ahova érdemes volt. Hazavittem a filmtekercset, és Martin György a Magyar Tudományos Akadémián komolyan megdicsért, és ettől nagyon büszke lettem.

– L. B.: Én nem szívesen emelnék ki területet, mert engem mindenhol szíven ütött valami. Inkább arról beszélnék, hogy a mezőségi tánc adott igazán nagy élményt, amivel még budapesti táncos koromban találkoztam. Az a fajta kapcsolat, ahogy egy nő és férfi apró rezdülésekből pillanatok alatt megérti egymást és az a fajta alkalmazkodni tudás, amit egy nőnek kell produkálni, a férfinak pedig a férfiassága, ahogy irányítja, vezeti a nőt, ez a mezőségi táncban teljesedett ki leginkább számomra.

– Ha azt kérdezném, milyen zenét hallgatnak otthon munka után, szabad időben, mit válaszolnának?

– V. Z.: Elég sok népzene van feldolgozott formában is, hiszen ilyen CD-ket manapság nagyon szép számban lehet vásárolni. Korábban magnetofonkazettára gyűjtöttem sok zenét, amiket néha még ma is előveszek. Hogy pontos legyek, bármilyen jó zene szólhat nálunk, lehet Vivalditól Bartókig bármi, ami színvonalas.

– L. B.: A jó zenét szeretjük, amiből hála istennek sok van a világban is, és nálunk otthon is. Az élet így teljes, ha minden szeletét átéljük és átérezzük. Középiskolás koromban nagyon sok rockzenét hallgattam, és ez a vonzalom meg is maradt. Nagyon szeretem a dzsesszt is, viszont annak idején klasszikus zenét tanultam, zongoráztam. Most a fiunk dzsesszzongorát tanul, és nagyon tehetséges a műfajban. A népzene az életem, de meghalnék, ha csak egyfajta zene szólna, venne körül.