Ezerkilencszázötvenhat tanulsága a mának

A 18. században Rákóczi bontott zászlót a Habsburgok ellen, a 19. században az európai reformkor szelleme „fűtötte fel” a magyarokat, és ismét fellázadtak az osztrák elnyomás ellen.

A 20. század közepén a világszerte elhatalmasodó vörös terror ellen egy emberként vonult fel a magyarság. Mindhárom szabadságharc „dicsőséges” volt, mindhármat eltiporta a túlerő. Ma is forradalmi a helyzet, de a 21. század forradalmát több megfontolással és kevesebb véráldozattal kell megvívjuk.

Nagyon régen volt, de pontosan emlékszem a napra, 1956. október 22-ére. A szegedi Tiszatáj folyóirat fiatal írói, költői jöttek Aradra, és a Kultúrpalotában szóltak hozzánk, aradi magyarokhoz.

Akkor már volt valami a levegőben, az irodalmi hangvétel már más volt, bátrabb, szókimondóbb, és nem az elvtársakhoz szólt, hanem elsősorban a „másképp” gondolkodó magyarokhoz. A palota terme zsúfolásig megtelt, de a tömegben ott nyüzsögtek a Szekuritáte emberei is. Huszonhárom éves voltam, és csak egy évvel azelőtt szabadultam egy hároméves román gulág poklából. Aztán másnap a rádióban lelkesedve, de borzongva is hallgattuk a pesti híreket.

Bennem a remény és félelem érzései váltották egymást. Reméltem, hogy valami nagyszerű lesz az egészből, a magyar megmozdulás átterjed Erdélyre és egész Romániára, aztán a többi szomszédos, velünk együtt elnyomott nemzetecskék is lázadnak. És persze azt is reméltem, hogy végre egyszer Nyugatról is kapunk valami segítséget vagy legalább támogatást.

Egyik sem történt úgy, ahogy reméltem. November 4. után már csak a félelem maradt, és nem indokolatlanul. November 18-án, mikor már az utolsó kétségbeesett harcok dúltak odaát a kegyetlen orosz túlerővel szemben, nálam is megjelentek a pribékek. Nehéz napokat töltöttem az aradi és temesvári szeku pincéiben, de a gondviselés és talán egy kis szerencse is velem volt. Magyar fegyveres felkelés megszervezését akarták rám bizonyítani, de tökéletes alibit tudtam szerezni, így megúsztam. Egy dolog biztos: a román kommunisták még soha nem féltették anynyira a bőrüket, mint azokban a napokban. Még november utolsó napjaiban is mindent becsomagolva várták a szekusok a fejleményeket, és ránk, magyarokra veszélyes csodabogarakként tekintettek.

Aztán pár nap elteltével eldőltek a dolgok, és megkezdődött a bosszúhadjárat. Sok-sok ezer magyar (és román) esett áldozatul az ’56 utáni román tisztogatásnak. A megyénkből elinduló szervezkedésnek nagyon sok barátom, ismerősöm esett áldozatául, voltak, akik csak többévi börtön után tértek haza, másokat megöltek. Az akkori események már a történelemkönyvekbe kerültek. Én még élek a régiek közül, de látom, hogy a magyarság még mindig nem egységes ’56 megítélésében, és nem is tanult eleget szomorú történelmünkből. Tudnunk kell, hogy a hatalmasok előtt jelentéktelen, kis nemzetként nincs esélyünk szabadságharcokat vívni. Legalábbis nem fegyverrel.

De lehetünk útmutatók, mert eszünk, bátorságunk és szabadságszeretetünk talán „fejlettebb” az átlagnál. Két évtizede, hogy megszabadultunk a vörös diktatúrától, de a nyakunkba varrták a pénz diktatúráját, ami szintén nagyon rossz, bizonyos értelemben még veszélyesebb, mint elődei. A 21. század elején elindult a lázongás az új rendszer ellen, két éve, hogy ezt Magyarországon is érezni.

De vigyázat, nagyon óvatosnak kell lenni. Egységre van szükségünk, feltétlenül szoros egységre, széthúzással semmire nem megyünk. Nem jobb- vagy baloldali politizálás visz most előre, hanem az a közös akarat, hogy a nemzet egésze végre egy kicsit szabadabban tudjon élni, kiegyensúlyozott társadalmi környezetben, talán egy árnyalattal magasabb életszínvonalon. A közös ellenség a globalizáció, amit egyszerűen ráerőszakoltak világunkra, de a háttérben lapuló erők még veszélyesebbek, mint a szovjet tankok voltak.

A most következő szabadságharcban lehetünk példaadók, de ne gondoljuk, hogy egyedül juthatunk valamire. A pénzhatalom ellen milliók tiltakoznak, velük együtt kell harcolni, mert az igazi erő abban a hatalmas közösségben van, amely megelégelte, hogy ismeretlen, a homályban, pénzük mögé rejtőzködő csoportok intézzék sorsát. A következő szabadságharc hosszabb lesz, mint az ’56-os nehéz napok voltak, több türelemre és kitartásra lesz szükség, de biztosan siker koronázza. Ennek a gondolatnak a tudatosítása, amit ’56 tanulságaként magunkévá tehetünk! 

Hollai Hehs Ottó, Németország