Európa és az orosz kérdés

Európa és Oroszország kapcsolatai éveken át egyre romlottak, de az egykor kezelhetõ gazdasági – és energetikai – kérdéseket most jóval nehezebben kordában tartható politikai nézeteltérések súlyosbítják. Fennáll a veszélye a leplezetlen ellenségesség kialakulásának, ennek pedig jóval nagyobb ára lehet, mint a hidegháború elõidézte mélypontnak.

A legnyilvánvalóbb és legközelebbi lobbanáspont Koszovó. Minden valószínûség szerint az Európai Unió tagállamainak többsége a közeljövõben elismeri a Szerbia déli részén fekvõ albán többségû enklávé független állami státusát. Ez pedig Szerbián kívül a Kreml felháborodását is kiváltja.

Aztán fokozódik a feszültség az Egyesült Államok által Lengyelországban és Csehországban kiépíteni tervezett rakétavédelmi rendszer kapcsán is, ugyanakkor valószínûnek tûnik, hogy az újabb bõvítés nyomán a NATO tagjává válik Grúzia is, Oroszország egyre virágzóbb szomszédja, amely nincs túl jó kapcsolatban Moszkvával. Oroszország továbbra is táplálja a grúziai szakadár tendenciákat azzal, hogy bátorítja Abházia és Dél-Oszétia függetlenedését.

Az ingerültség Oroszországban és Európában egyaránt fokozódik, mégis, paradox módon, ha az elõttük álló legnagyobb kihívásokat nézzük, érdekeik nagymértékben azonosak. Az iszlám szélsõségesség és a növekvõ békétlenség mindkettõjüket fenyegeti. Oroszországnak és Európának is sok a vesztenivalója, ha a Közel-Keleten kiújul az erõszak. Mindkettõjük komoly demográfiai problémákkal szembesül a népesség apadása és elöregedése miatt, továbbá az ázsiai szuperhatalmak felemelkedése is új kihívásokat jelent.

A kapcsolatok fokozatosan és drámai elemektõl mentesen romlottak – összecsapások sora helyett inkább az történt, hogy a felek mogorván és sértõdötten elutasították a másik nézõpontjának megértését. Ez nagyrészt annak tulajdonítható, hogy Oroszországnak megaláztatások sorát kellett elviselnie, amikor a kommunizmus bukása térdre kényszerítette gazdaságát, a Nyugat pedig rövidlátónak bizonyult Oroszország alapvetõ erejét és lendületét illetõen.

Az Európai Unió ugyanolyan mértékben hibáztatható, mint a Kreml. A Szovjetunió összeomlása óta eltelt évek során sem az EU, sem az egyes európai országok vezetõi nem dolgoztak ki összefüggõ stratégiát az Orosz Föderációval való viszony vonatkozásában.

Ma minden korábbinál fontosabb, hogy az EU – amely most nemcsak a Szovjetunió egykori szatellitállamait foglalja magában, hanem néhány korábbi tagországát is – kialakítson egy stratégiai politikai keretet. Ennek az energiaügyi és közös biztonsági szempontok mellett tükröznie kell annak szükségességét is, hogy elejét vegyék bármilyen, a Közel-Keletet fenyegetõ válságnak, amely a világ jelentõs részein felfordulást, akár fegyveres konfliktust eredményezhet.

A Közel-Kelet és a bizonytalan kaukázusi térség helyzete kapcsán, a feszültségek megszüntetéséhez elengedhetetlenül, jelentõs javulás szükséges Európa és Oroszország kapcsolatában. Európának meg kell gyõznie Putyint és Medvegyevet arról, hogy Oroszország valódi érdeke a kétoldalú kapcsolatok javítása. Moszkvának együttmûködnie kell az energiaügy területén, mégpedig úgy, hogy ez a kooperáció tényleges biztonságot eredményezzen. A Közel-Keleten meg kell gyõznie Iránt, hogy tartsa féken az Oroszország segítségével létrejött atomprogram katonai elemeit.

E lépések közül egyik sem lesz könnyû, nemcsak amiatt, hogy az európai–orosz kapcsolatok hûvösre fordultak, hanem azért is, mert Putyin semmibe veszi az EU-t mint politikai ellenfelet. Az orosz vezetõk talán a gyengeség jelét látták abban, hogy a legutóbbi EU–orosz csúcstalálkozón két portugál politikus – Jose Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke és Jose Socrates portugál kormányfõ, az EU soros elnöke – képviselte az Uniót.

Oroszország számára az a legsokatmondóbb az olaj- és gázszállítási szerzõdésekért versengõ EU-tagállamok esete, amely arról gyõzte meg a Kremlt, hogy Európa nem olyan politikai erõ, amellyel számolni kellene.

Ami viszont Európát illeti, az enyhülés (détente) nehéz diónak ígérkezik. Putyin autokratikus stílusa, kormányának emberjogsértéseit széles körben elítélik. Az Oroszországgal való békülést az EU legtöbb tagállamában nagyon kevesen, vagy egyáltalán nem támogatnák, ráadásul csak ront a helyzeten az, hogy Putyin megpróbálja de facto kezében tartani a hatalmat, miután Medvegyev várhatóan gyõzni fog a márciusi elnökválasztáson.

Így tehát a kérdés az, hogy képes lesz-e Európa és Oroszország a kapcsolatok egy új keretének kialakítására. Rengeteg bejáratott diplomáciai út létezik, tehát nem az eszközökben van hiány. Pozitív kedélyállapotra és hozzáállásra, valamint konkrét elképzelésekre van most szükség.