Európa és az orosz befolyás

Az Európai Unió (EU) egyik elsődleges célja a stabilitás és a biztonság előmozdítása a kölcsönös gazdasági és politikai függés dinamikus szerkezete révén, amelyben minden nemzet érdekei helyet kapnak. Egy ilyen struktúra hiányzik jelenleg az EU és Oroszország kapcsolataiból, a közöttük elterülő országok hátrányára. Ennélfogva létfontosságú, hogy Németország ezt tette éppen elkezdődött soros EU-elnöksége egyik központi kérdésévé.
Magas nyersolajáraival és hatalmas földgázkészletével Oroszország ismét agresszíven szembeáll a széteső szovjet birodalomból tizenöt évvel korábban elmenekülő kicsi és ma is viszonylag gyenge államokkal. A szovjet korszakból visszamaradt gazdasági és intézményi kötelékek révén Oroszország továbbra is óriási külső befolyással rendelkezik ebben a térségben. Csakhogy Moszkva most a közvetlen szomszédain túlra is megpróbálja kiterjeszteni energiapiaci uralmát.
Európa kapcsolata Oroszországgal fontosabb annál, hogy ad hoc módon, kétoldalú megállapodások által alakuljon. Európa rugalmassága jelenleg a legnagyobb; ahogy nő a függőség az orosz energiatartalékoktól, úgy gyengül az EU befolyása. Így tehát Európa nem alkalmazhatja azt a stratégiát, hogy a kisebb ellenállásnak a történelem során jól kitaposott útját választja.
Sajnos, a hidegháború után sokan azt feltételezték, hogy Moszkva ellenséges szándékai eltűntek, és az Oroszország felé irányuló külpolitikát úgy alakították, mintha a hagyományos diplomáciai szempontok többé nem lennének érvényesek. Holott természetesen továbbra is érvényesek. A gazdasági és politikai reformok bátorítása fontos cél, de soha nem helyettesítheti a mélyen gyökerező orosz expanzionizmus megfékezésére irányuló erőfeszítéseket.
Meg kell hagyni, Oroszországnak indokolt biztonsági érdekei vannak közvetlen környezetében. De Európa stabilitása, valamint a kontinens gazdasági növekedése iránti elkötelezettség azt követeli meg, hogy ezen érdekek védelme gazdasági nyomás vagy egyoldalú beavatkozás nélkül történjék.
Egy hatékony európai Moszkva-politikának be kell ismernie Európa növekvő függőségét az orosz energiaforrásoktól. Ellenkező esetben figyelmen kívül marad a legfontosabb kérdés: az energiaszállító Oroszország megbízhatósága.
Noha a világ legnagyobb földgáztartalékait ellenőrzi, Oroszország állami gázmonopóliuma, a Gazprom nem termel eleget egy évente 6 százalékkal növekvő gazdaság ellátásához. A Gazprom termelésének háromnegyedét biztosító három legnagyobb lelőhely kimerülőben van.
Ez a belső hiány azt jelenti, hogy a Gazprom nem képes növelni a szállítást Európa felé, legalábbis rövidtávon nem, hacsak nem sikerül a piaci ár alatt gázt vásárolnia a kelet-európai és közép-ázsiai szomszédoktól, hogy aztán piaci áron adja el európai ügyfeleinek. Ugyanakkor Oroszország más piacokra is szállítani kíván, főként keleti határa mentén.
A problémát nem a készletek hiánya, hanem a Gazprom beruházási stratégiája okozza. Az elmúlt években a társaság a csak a készletek fejlesztésére nem fordított gondot, minden egyébre jelentős összegeket költött: Vezetékeket épített, vagy épít Törökországba és Németországba, átvett egy olajtársaságot, és megpróbálta megvetni a lábát az európai beszállítópiacokon. Az olajlelőhelyek felkutatása helyett a Gazprom Oroszország legnagyobb médiacsoportja lett. Mindez egy országos energiabajnok létrehozása és támogatása érdekében történik, amely mellesleg a Kreml egyik külpolitikai hatalmi eszköze.
A Gazpromnak az alaptevékenységébe– a kitermelésbe – történő beruházásainak folyamatos csökkenése közben válság kezd körvonalazódni, amely felügyeletet és határozottságot követel meg az EU-tól. Fékezni kell a Gazprom törekvését a vezetékhálózatok, az energiaszállítási infrastruktúra ellenőrzésének megszerzésére, ez pedig megteremtené a feltételeket a független termelők boldogulásához. Oroszországban a belföldi földgázpiac 20 százaléka független termelők kezében van. Az ők teljesítményének fokozása, az európai piacokhoz való hozzáférésük biztosítása piaci alapú ösztönzéseket követel.
Európa úgy segíthet, hogy elvárja Oroszországtól a részvételt az Európai Energia Chartában, amely megköveteli a Gazpromtól, hogy versenytársainak hozzáférést biztosítson az orosz vezetékekhez, és azt is előírja, hogy minden vitát nemzetközi döntőbíróság előtt kell rendezni. Az európai versenypolitika – amely a versenylehetőség biztosítása érdekében sikerrel megállított olyan mammutcégeket, mint a Microsoft – abban is segíthet, hogy a Gazprom is normális konkurrens lehessen.
Európa vezetőinek őszinte tárgyalásokat kell kezdeményezniük arról, hogy hol egyeznek és hol térnek el egymástól az európai, illetve orosz érdekek, ezeken a tárgyalásokon pedig részt kellene venniük a regionális szomszédoknak, amelyek termelők és tranzitállamok is egyben, mint például az én országom, Ukrajna. Moszkva bizonyára inkább megértené az egymás érdekeinek kölcsönös tiszteletén alapuló politikát, mint a jóérzésre és a barátságra való puszta hivatkozást.
Oroszországot szívesen kellene fogadni a kölcsönös jogokkal és felelősségekkel járó együttműködést előmozdító intézményekben és egyezményekben. Nem ösztönzi, hanem akadályozza az oroszországi reformokat, ha úgy teszünk, mintha nem vennénk észre a politikai és gazdasági agressziót. Az egykori szovjet tagköztársaságok nehezen kivívott függetlenségét nem kellene hallgatólagosan elsinkófálni azzal, hogy szemet hunyunk Oroszország regionális hegemóniára való törekvése fölött.
Az orosz vezetők méltán számíthatnak a világ megértésére, ha a többnemzedéknyi rossz szovjet kormányzás legyőzésére törekednek. De nem jogosultak arra a hatalomra, amelyet az orosz cárok és komisszárok háromszáz évig gyakoroltak. Ha Oroszország komoly partnere kíván lenni Európának, készen kell állnia arra, hogy a stabilitás előnyei mellett annak kötelezettségeit is elfogadja. Európának nem szabad ennél kevesebbet követelnie, ha biztosítani kívánja saját jólétét és energetikai biztonságát.

Julija Tymosenko
A szerző Ukrajna egykori miniszterelnöke

©Project Syndicate, Krónika, 2007