Érzés és valóság

A bensőséges ünnepen török és magyar nyelven méltatta érdemeit a város polgármestere, a megye kormányzója, a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke és Erdély unitárius püspöke. Török katonai zene, himnuszok és kuruc dalok tették színessé a százfős székelyföldi küldöttség és a több száz török érdeklődő számára a szoborállító ünnepséget. A messzi Székelyföldről érkezett a szobor, fáját kisbaconi erdő adta, és a csíksomlyói Köpe Csaba szobrász faragta bele Ábrahám lelkét a Zágon melletti Kisborosnyón.

A kis Ábrahám 1674-ben a korabeli magyar kultúra erdélyi központjában, Kolozsvárott született. Unitárius teológiai hallgató volt a kolozsvári Unitárius Kollégiumban. A fiatalember, miután részt vett a Thököly Imre vezette kuruc felkelésben, 18–19 éves korában, 1692-ben vagy 1693-ban Törökországba menekült. Thököly Imrének és a nagyságos fejedelem édesanyjának, Zrínyi Ilonának, Munkács vára hős védő asszonyának a szultán biztosított szálláshelyet és megélhetést Izmit városában. Ibrahim Müteferrikát rátermettsége és szívós akarata indította el azon az úton, amely végül is sikeres életutat biztosított számára, és így maradandó szellemi értékkel gazdagíthatta választott hazája kultúráját. A török nép az első török nyelvű világi nyomda létrehozóját tiszteli benne. Nyomdájában 1729 és 1740 között tizenhét mű látott napvilágot, huszonhárom kötetben, tizenkétezer-ötszáz oldalnyi terjedelemben: földrajzi, csillagászati térképek, atlaszok, természettudományos, hadászati, nyelvtani és egyéb kiadványok. Ibrahim Müteferrika szakértelmét bizonyítja, hogy könyvnyomdájában többnyire személyesen írott vagy fordított, saját kezűleg nyomtatott, és maga metszette képekkel díszített könyvek készültek. A messziről indult, nagy tudású mestert, akit kortársai munkájáért baszmadzsinak (nyomdásznak) neveztek, 71 éves korában, 1745-ben hirtelen ragadta el a halál.

Ő nem mag akart lenni, hanem magtár, amelyet gabonaszemekkel töltenek meg, s abból mindenki gazdagodik, és olyan hordó, amelyből a must borrá nemesedve fogyasztható. Új hazájában, ahol hamvai nyugszanak (Isztambul), nem feledkeztek meg róla. Ibrahim Müteferrikát nagy tisztelettel őrizte meg emlékezetében a török nép. Milliónyi kinyomtatott betűjét nemcsak könyvei, hanem bronzzá és fává ötvöződött szobrai is őrzik Törökország-szerte, Isztambul és Ankara után most már Rodostóban is, ahol II. Rákóczi Ferenc tolmácsaként gyakran megfordult. Hogy milyen barátság fűzte a bujdosókhoz, és hogyan viszonyult a nagyságos fejedelemhez, azt II. Rákóczi Ferencnek a fényes porta vezérének, Ali pasának halála előtt írott búcsúzóleveléből – melyet Mikes Kelemen 117. levelében (1735. október 8.) megörökített – tudjuk meg: „...ha a győzhetetlen császár előtt valamely érdemet tulajdoníthattam volna magamnak, azon kértem volna, hogy mindazokhoz, akik mellém rendeltettek vala, énérettem mutassa kegyelmességét. De minthogy magam is anynyi esztendőktől fogvást inkább terhére voltam a portának, mintsem hasznára, egyedül csak a császár kegyelmességében ajánlom egyenként őket, de kiváltképpen Ibrahim hív tolmácsomot a mindenható Isten jutalmaztassa meg legdrágább áldásival velem tett jótéteményjit.”

Nyolcvanmillió török érzi magáénak Ibrahim Müteferikkát, és pár száz székely próbálja visszaidézni emlékét. Még magyar nevét sem ismerjük (talán Ábrahám), székelységére is csak következtetni tudunk pár magyar és török író, kutató kijelentései és unitárius – főként a székelység körében elterjedt – vallása révén, melyet új hazájában az iszlámmal cserélt.

Mégis mi az, ami arra késztet, hogy magunkénak is tartsuk a számunkra már-már feledésbe merült hajdani „magyar–török” nyomdász személyét, hiszen jeles emberekben nem szenvedünk hiányt, sőt bővében vagyunk olyan hírességeknek, akikkel más népek is büszkélkednek. Elég, ha a törökök által is nagyra értékelt, edirnei kötődésű, magyar származású Orbán mesterre gondolunk, a híres ágyúöntőre, aki a világ akkori legnagyobb ágyúit öntötte, akinek ágyúgolyói segítették át 1453-ban az addig bevehetetlen Bizánc falain a törökök legnagyobb szultánját, II. Mehmetet (a későbbi Fatih, a Hódító). Vagy a román és szerb eredetűnek is tartott, törökverő Hunyadi Jánosra, aki 1456-ban Nándorfehérvárnál megállította a híres szultán, II. Mehmet óriási seregét, melynek jelentőségét az akkori pápa által elrendelt déli harangszó adja a keresztény világ tudtára napjainkban is. Végül Szigetvár és minden idők legvitézebb, önfeláldozó hős kapitányára, Zrínyi Miklósra gondoljunk, akire egyformán büszke mind a magyar, mind a horvát nép.

Lemondhatunk-e róluk pusztán azért, mert mások is a magukénak tartják? Lemondhatunk-e Kolozsvárról pusztán csak azért, hogy ma már többségében románok lakta város? Mindezt veszteségként élik-e meg a magyarok!? Az Erdélyt ismerők többsége mindezt ugyanolyan fájdalommal veszi tudomásul, mint a Gyulafehérvárhoz közeli – Jékely Zoltán által is megörökített – elárvult marosszentimrei református templomot, az erdélyi Vaskapu hágóján Hunyadi János törökök feletti, 1442. évi győzelmét (1992-ig) megörökítő volt buzogányos szobor romhalmazzá alázott helyét, a hajdani székely főváros, Marosvásárhely etnikai egyensúlyvesztését, az ortodoxia látványos térhódítását a Székelyföldön, a magyar felirat levételét a multikulturálisnak csúfolt Babeş–Bolyai Tudományegyetem folyosóján vagy a Székelyföld-tábla eltávolítását Háromszék székelyek lakta déli peremén. Mindez napjaink rideg valósága.

Erdély földje tele van olyan történésekkel és emlékekkel, amelyek a hajdani magyar világ – számunkra győzelmekkel és vereségekkel váltakozó – gyötrelmes, de gyönyörű világát hozzák szívközelbe. Ezek vannak többségben, régmúlt idők várai, udvarházak és kastélyok sokasága, magyar templomok és sok száz éves magyar falvaink ezrei. A megszámlálhatatlan helynevek milliói, történelmi városaink központi terei, az előttünk és most élők felbecsülhetetlen értékkel bíró szellemi hagyatéka. Mindez, kiegészítve a többségi románság és a németség tárgyi és szellemi hagyatékával, együttesen jelenti Erdélyt. És ez addig a miénk is, amíg magunkénak is érezzük.

Míg Világos és Nagymajtény síkja, a segesvári és kökösi csata emléke szomorítja, addig a cserhalmi, kenyérmezei, piski és vízaknai csaták fergetege megdobogtatja szívünket. Legyen megnyugtató számunkra, és legyünk büszkék arra, hogy minden csatából – még a vesztesekből is – győztesen kerültünk ki, mert nem adtuk fel soha és mindig volt annyi erőnk, hogy újrakezdjük a harcot. Ebből adódik, hogy a magyarság történelme az egymásba folyó szabadságharcok soha véget nem érő láncolata.

Fontos hát, hogy ne csak veszteségeinket érezzük a magunkéinak, amelyekre úgy is unos-untalan emlékeztetnek a többségiek és a magyar közélet tisztségviselői – hanem, a románsághoz hasonlóan, Erdély minden talpalatnyi földjét. Ha érzelmi alapon közelítjük meg a rideg valóságot, akkor Erdély földje ismét a miénk lehet, és másodrendű állampolgárokból Románia államalkotó népévé válhatunk még akkor is, ha csak százezren maradunk

Volt idő, amikor nemcsak a magunkénak éreztük Erdélyt, hanem a miénk is volt a maga bajaival, örömeivel együtt. Szükség van arra, hogy ma is a magunkénak érezzük, még akkor is, ha ezt mások nem akarják. Mindezt ki kell mondanunk.

Hát ezért állítottunk szobrot Ibrahim Müteferrikának Rodostóban. Mi is részt kérünk belőle. Bár életének 53 évét (a hetvenegyből) Törökhonban élte le, nem felejtett el bennünket. Tolmácsként becsülettel szolgálta a bujdosók ügyét, barátja, kortársa volt a mi Mikes Kelemenünknek, és maradandó szellemi hagyatéka a mi becsületünket is növelte a törökök szemében. Ha netalán valaki kétségbe vonná székely származását, felajánljuk neki a tiszteletbeli székely címet, és helyet csinálunk szobrának a maksai Óriáspincetető szoborparkjában, hogy végleg visszataláljon székely testvéreihez.

Beder Tibor