2012. szeptember 21., 10:592012. szeptember 21., 10:59
Megszólaltak a szülők, sikeres és sikertelen diákok, tanárok és oktatáspolitikusok, szakmai szervezetek, érdekszövetségek vezetői, különféle szakértők. Magyarázkodott a minisztérium feje, fenyegetőzött néhány radikálisabb szakszervezeti aktivista; a blogokon és az internetes portálok kommentjeiben maguk az „áldozatok” mesélték el személyes történeteiket, sok esetben öniróniával vagy maró gúnnyal vegyítve.
Az oktatási rendszerről való átfogó társadalmi vita mégis elmaradt, vélhetően a kusza politikai események miatt. Pedig erre okvetlenül szükség volna. Ez a szöveg ehhez a (sajnos csírájában létező) vitához szeretne hozzájárulni. A továbbiakban néhány szubjektív megjegyzés következik az idei eredmények jelentőségéről a tavalyi „váratlan események” (értsd tömeges bukás) tükrében, illetve az oktatási rendszer „rejtett” társadalmi szerepéről, arra keresve a választ, hogy van-e valamilyen kapcsolat a tömeges bukások és a tomboló gazdasági válság között.
Amellett érvelnék, hogy a válasz igen, illetve hogy ebben a viszonyban a videokamerák fontos szerepet játszanak. (Természetesen mindez csupán egy lehetséges értelmezés, ami nem zár ki más interpretációkat és helyzet-diagnózisokat). Nos, lássuk ezeket.
Országos szinten az idei eredmények nagy vonalakban hozták a tavalyi „kettőből egy” arányt, már ami a sikeresek-sikertelenek relatív hányadát illeti. Erdélyben a patinás magyar elméleti líceumok diákjai átlagon felül szerepeltek, azonban a többi érettségiző helyzete alig mutat lényeges különbséget a román társaik teljesítményéhez képest. (A sikeresen érettségiző román anyanyelvűek zöme is a nagyvárosi elit középiskolákból került ki. Véleményem szerint az etnikai hovatartozás szerint ebben az egyenletben semmilyen meghatározó különbség nincs. Ezért eszmefuttatásomban a továbbiakban nem is számolok az etnikai változóval).
A két egymást követő érettségikudarc jellegében és természetében is ugyanazokat a jegyeket viseli: az okok, a vizsgakörülmények, a tananyag, a formális feltételek, a vizsgák rendje is azonosnak tekinthető. De ha a 2010-es, 2011-es és 2012-es érettségiket nézzük, akkor egyetlen változó tekintetében mégis más a „boldog békeidő” (amikor majdnem mindenki érettségit szerez) és a „szomorú jelen” (amikor csak a diákok fele szerzi meg a nagykorúsítási diplomát): ez pedig a kamera.
Így két dolog körvonalazódik: egyfelől, hogy a változás nagy eséllyel a kamerának tudható be, másfelől pedig a kamerás vizsgáztatás esetén a siker elméleti valószínűsége csak kettő az egyhez. A Hargita megyei eredmények alakulása alátámasztja kijelentéseinket, hiszen a tavalyi átlagon jóval felüli arányokat kamerás környezetben a diákok már nem tudták megismételni. Azt is mondhatni, hogy a hargitaiak tavaly kísérleti csoportként működtek – máshol volt kamera, itt nem: eltérő eredmény –, idén pedig máshol is, itt is volt kamera: hasonló eredmény. Továbbá, fontos megjegyezni, hogy a kamera korántsem a végső oka az oktatási rendszer súlyos diszfunkcióinak: az csupán láthatóvá teszi azokat a strukturális problémákat, amelyekről részletesen ezen lap hasábjain tavaly értekeztünk.
Ha őszinték akarunk lenni, akkor el kell ismernünk, hogy a helyzet az elmúlt években is hasonló lehetett (volna), ha a rögzítő eszközöket korábban szerelik fel. Nem arról van szó, hogy a mindenkori diákok teljesítménygörbéje a tavaly óta hirtelen és váratlanul „lezuhant”, hogy ez a két generáció sokkal butább, mint a korábbiak, hanem sokkal inkább, hogy mindez csak mostanság derült ki. A korábbi gyakorlat elfedte, torzította, módosította a valós helyzetet.
Jogosan merül fel a kérdés: kell-e a kamera? Miért most? Könnyen meglehet, hogy igen. Miért? Egyfelől, nem kétséges, hogy minden vizsgának fairnek kell(ene) lennie. Egy deklaráltan meritokratikus környezetben, egyenlő feltételek mellett a folyamatos, rendszeres és kitartó tanulást, tudást díjazni, ennek hiányát pedig szankcionálni kell. A szorgalmas diák és a „csaló” társa közötti eltérő tudásmennyiséget a vizsgajegy minél hűebben kell(ene) visszaadja.
Másképpen nem lenne méltányos, igazságos és pontos a számonkérés. A probléma az, hogy pillanatnyilag a rendszer ezt a fair és a reális tudást visszaadó vizsgakörülményt csak a külső, brutális kontroll feltétele mellett tudja biztosítani.
A kamera az oktatási rendszerbe vetett bizalomhiány szimbólumának is tekinthető. Nehezen vagy alig működhet olyan rendszer, ami nélkülözi a szereplők közötti bizalmat. Ha a szülő nem bízik az iskolában (rendszeresen a tanárok nyakára jár, mindent jobban tud, tetejében még a gyermeke előtt is kifejezi rosszalló véleményét, csak mert okosabbnak, ügyesebbnek vagy éppen gazdagabbnak érzi magát a pedagógusnál), ha a pénzügyminisztérium a kényszerből magánórákat adó tanárokat tekinti (az orvosok mellett) az országban uralkodó korrupció ikonikus megtestesítőjének, ha a tananyagot a diákok csupa fölösleges hülyeségnek tekintik, ha a média folyamatosan dekonstruálja a tudásalapú érvényesülés modelljét, akkor az oktatási rendszerbe vetett társadalmi bizalom mértéke annyira lecsökken, hogy képtelenné válik betölteni szerepét: motivációs válságot generál, aminek eredményeképpen egyre kevesebben hajlandóak a szabályok szerint eljárni – tanulni, igyekezni, hivatásszerűen eljárni.
De a kamera egyben szelekciós eszköz is, ami a válságban különleges szerephez jutott. Érdekes fejlemény, hogy az érettségi kapcsán kialakult „felhajtásban” alig esett szó arról, ami a modern társadalomban alapvető jelentőségű: keveset beszéltek az iskola társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésében játszott szerepéről. Első látásra azt mondhatnánk, hogy az oktatási rendszer elsődleges funkciója az, hogy átadja a társadalmilag hasznos tudást az ifjabb generációknak.
Ez igaz is, de csak részben. Az alapvető tudás reprodukciója valóban fontos dolog, hiszen nélküle aligha boldogulna bárki az életben. De az igazi funkciót mégis máshol kell keresni: tömören azt mondhatnánk, hogy az iskola elsősorban arra való, hogy a társadalom legitim módon kizárhasson egyeseket a szűkös erőforrásokért való küzdelemből. Magyarán, az iskolai sikertelenségre hivatkozva egyeseket a társadalmi ranglétra aljára szorítson.
Ezért hibásak azok a diák- és szülő által gyakran hangoztatott felvetések, miszerint az iskolában tanultak nem korszerűek, a mindennapi életben nem alkalmazhatók, tehát haszontalanok – inkább tanulnának közlekedéstant (is). A társadalom szempontjából soha nem az volt a tét, hogy ki tudja felnőttkorban, mikor volt a hastingsi csata, vagy mi a kén-dioxid képlete, hanem sokkal inkább az, hogy később az iskolai sikeresség és/vagy sikertelenség alapján egyeseket megakadályozzon, hogy adott társadalmi pozícióra tegyen szert, míg másokat hozzásegítse azok megszerzéséhez.
A modern társadalom szempontjából nem az elsajátított tartalmak (ki mit tud, mit jegyzett meg), hanem a szocializációs folyamatban vállalt egyéni szerepek a fontosak (konformista módon „végigkínlódta”, elfogadta vagy lázadozott, skacként kivonta magát alóla, nem vett részt benne, az érvényben lévő szabályok szerinti vizsgán nem teljesített). Ugyanis a társadalomban az erőforrások (anyagi, kulturális, szimbolikus, kapcsolati tőkék) mindig végesek, egyeseknek egyszerűen nem jut belőle. A társadalomnak – az elitek révén – azonban érvelnie kell, miért van mindez, és legitim érvként az iskolai sikertelenséget hozza fel, amit diplomák, jogosítványok és egyéb kreditek hiányával fejez ki, számoltat el.
Válságban a mindennemű erőforrások volumene természetszerűleg lecsökken, vagyis egyre kevesebbnek jut belőle. A fenti gondolatot alkalmazva, a társadalomnak szűkítenie kell azok körét, akik valós esélylyel szállhatnak harcba a jó karrierért, életminőségért, társadalmi megbecsülésért: az elit egyszerűen szigorít a diplomák megszerzésének a módján, jelen esetben az érettségi vizsgán. Hogyan? A kamerák révén, hiszen az elitek mindvégig tisztában voltak azzal, hogy a diákok jó része valójában képtelen megfelelni egy „rendes” vizsgának – a tavaly már elemzett strukturális okokból. A kamera így vált olyan eszközzé, ami tudatosan – és véleményem szerint bár spontánul, de logikusan – „ritkítja” azok körét, akik beleszólhatnak a véges javak megszerzésének társadalmi játszmájába. Ezért van az, hogy a mostani kormánypárt bár bírálta tavaly az akkori vezetést a kamerák bevezetéséért, az idén – immár a hatalom birtokosaként – további kamerákat szereltetett fel!
Hogy mindez nem feltétlenül korrekt? Hogy másról szól, mint első látásra látszik? Hogy esetleg nem is helyes? Meglehet, de a vizsgák mindig is a tágabb társadalmi viszonyok és állapotok szerint alakultak, most sincsen másképpen.
Majd ha a gazdaság növekedési pályára áll, akkor biztosan több lesz a sikeres érettségiző is...
Péter László
A szerző szociológus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) adjunktusa
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok