Erdélyi kiadású magyar történelmi atlasz – ünnep, vagy gyász?

Bár máshol – a Pozsony közeli Somorján – megjelent, Erdély történetét bemutató atlasz 2011. óta már létezik (t.i. a sajátom, a Méry Ratio által kiadott Erdély történetének atlasza), a mostani az első eset, hogy Erdélyben a történelmi térképkészítés – Bod Péter által a XVIII. század közepe táján megtett – első lépései ellenére valaha magyar történelmi atlaszt adtak ki. Annál inkább jelent meg ott román kiadvány, hiszen Brassóban működött az Unirea kiadó, amely a húszas és a harmincas években többször is átdolgozva bocsátotta közre a Teodorescu–Constantinescu szerzőpár atlaszát, de román történelmi atlaszt a Globus/Krafft & Drotleff kiadó is jelentetett meg Nagyszebenben: Dragomirét, 1935-ben. Magyar részről volt tehát behoznivaló. Ez azonban az Erdély múltjával kapcsolatos igencsak eltérő álláspontok ismeretében nem pusztán formailag, azaz a kiadás nyelvére értendő. Hanem úgy is, hogy ideje volt: román történelmi atlaszoknak – különösen a Ceauşescu-diktatúra korában megjelenteknek – a román nemzetfejlődés sajátosságaiból eredő, valaha csak naiv, de azóta a vizsgálatok próbáját ki nem álló, mára merőben atavisztikusan ható kitalációi mintegy a helyükre kerüljenek. Végtére is Romániát demokratikus országnak szokás tekinteni, ahol e minőségében nem jöhet többé szóba az állam képviselőinek nézeteivel esetleg nem egyező történetfölfogások megfogalmazásának eltiltása. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak korábban kérdőjelezte meg a diktatúra által fölkarolt, hatalmilag erőltetett áligazságokat nem egy román történész, de annak bukása óta is jelentkeztek román oldalról mérvadó kritikus hangok a múlt tényeit politikai célok szolgálatában átlépő mítoszok mintegy hivatalos intézményesítésével szemben. E kérdésekben tehát nem „a” magyar történetírásnak van vitája „a” románnal, hanem a tárgyszerű tényföltárás áll szemben a tudományon kívüli mítoszokkal. Az utóbbiak propagálása iránt helyzetükből adódóan is közömbös magyar történészek mindenesetre – eddig – a történetírás oldalán szoktak állni. Még a most kiadásra került atlasz mennyiségileg döntő – eredetileg nem ebbe a kiadványba készült – részét is szerzői, minden hibája mellett, tudományos igénnyel állították össze.

Abszurditáshalmazok

Az erdélyi magyar nyelvű atlasz többsége (161 térkép és a grafikonok) a Kartográfiai Vállalat először 1959-ben megjelent atlaszának a további kiadások során módosított, gazdagított, helyenként javított, néhol tovább rontott, összességében a Magyarországon forgalomban lévőktől alig különböző újabb változata. Új elemek ebbe – 17 térképen – lényegileg csak Románia mai területének története vonatkozásában kerültek. Az atlasz tehát nem önálló munka. Látni fogjuk, hogy a magyarországi kiadványhoz képest újnak számító térképei sem azok. Mivel a Cartographia (a Kartográfiai Vállalat utóda) Középiskolai történelmi atlasza, amelyre a kolozsvári Cartographia Studium SRL. kiadványa leginkább emlékeztet, Erdélyben eddig is hozzáférhető volt, erdélyi kiadására tulajdonképpen nem volt szükség. Ha az RMDSZ magyar nyevű történelmi atlaszt kívánt az iskolákba juttatni, azt is terjeszthette volna. Az új atlasz megjelentetését csak Erdély történetét a magyar diákok számára közelebb hozó, azt tárgyilagosan bemutató bővítés indokolhatta.

Ehelyett az atlasz megfelelő „új” részében Románia egész mai területére nézve a magyar diákok román atlaszokból ismert, tényszerűtlen román elfogultságoknak ezúttal magyar kiadótól közreadott, magyar nyelvű, sőt az RMDSZ által is hitelesített, ugyanakkor kollektív önbecsülésüket minden bizonnyal csak aláásni képes, a román nacionalizmus gondolatvilágától, és csak attól átitatott, a diákokra bizonyára elnemzetlenítően ható, de több ponton másként is problematikus, az adott összefüggésekben igen különös indoktrinációt kaptak. Anyja tejében főzik a gödölyét. Az atlaszban probléma probléma hátán jelenik meg, az ellentmondások sokrétűek. Olykor a magyarországi kiadványból kölcsönzött részletek sem kielégítőek, minden más természetű tévedéstől eltekintve a magyar, illetve a román történelem egyes részletei tekintetében sem. Ezeknek a hibáknak az esetében mindenesetre nincs szó tendenciózusságról, mindössze a hozzáértés, illetve a kellő figyelem és törődés hiányzik – nagyon. Még személyesen is fájdalmasan érint például, hogy a Kartográfiai Vállalat, illetve utóda az atlasz akkori változatáról 1968-ban a Századokban megjelent bírálatomban foglaltak ellenére számos kiadás során sem talált módot rá, hogy eltűntesse azt a nem kis tévedést, amely a Moldvához tartozó Bukovinát a XVI. és a XVII. század egyes térképein – itt a 24/a és 25/a, illetve részint a 27. térképen – Lengyelországba utalja. Újabb keletű – a korábbi kiadásokban még kevésbé problematikus térképek átgondolatlan összevonásából, és egyes összefüggések meg nem értéséből ered – az a magyar történelmet illető, részint erdélyi vonatkozású, de még a románságot is érintő abszurditáshalmaz, amivel a mit sem sejtő diák a 14/b (A tatárjárás Magyarországon című) térképen találkozik. Itt egyebek között „kiváltságolt” területek is bemutatásra kerülnek. Attól eltekintve, hogy rájuk nézve a szakszó eddig „kiváltságos” volt, így a kibicsaklott szóhasználat némileg a tudatlanság levegőjét hozza, és attól is, hogy mindennek a tatárjáráshoz kevés köze van, föltüntetése tehát oda nem tartozó, képtelenség az ugyan már létező Szászföld olyan ábrázolása, mintha annak a szászok által a XIII. század második felében, illetőleg a XIV. században telepített későbbi Medgyes, Selyk és Segesvár székek területe is része lett volna. A szintén bemutatott Székelyföld későbbi értelmében ekkor még csak formálódóban volt, térképrevitele korai, de különösen nem volt része a térkép által pedig hozzásorolt, székelyekkel csak a tatárjárást követően telepített Aranyosszék. Ami a jász és kun autonómiákat illeti, bemutatásuk szintén későbbről történt visszavetítés: a kunok első, tatárjárás előtti betelepülése nem oda történt, ahol későbbi kiváltságos területük volt. Ha pedig a föntieket térképre vitték, jelentős melléfogás az Erdélyben akkor létezett román autonómia föltüntetésének elmulasztása. Ennek hiánya is elárulja, mennyire egy jóval későbbi állapot került az autonómiák ábrázolása tekintetében visszavetítésre.

Kartográfiai tobzódás

Koncepcionális és nem kevésbé súlyos zavart jelent, hogy a térkép tervezői jónak látták Magyaroszág többi részétől külön színnel elkülöníteni a már említett kiváltságos területeken kívül azt is, amire a jelmagyarázatban így utaltak: „külön kormányzat”. Ez a szín csak Horvátországot és Szlavóniát fedi. Igen szerencsétlenül, mert ezzel a két egység között, horvát nacionalista megjelenítéseknek megfelelő – de az újabb horvát atlaszokban már elhagyott – összetartozást sugall. A valóság az, hogy Szlavóniának nem volt több külön kormányzata a korban, mint Erdélynek, mely utóbbit pedig a térkép – helyesen – csak vonallal választja el Magyarország más részeitől. Szlavóniát azonos módon kellett volna kezelni. Értelmi/ koncepcionális melléfogás az is, ahogyan a déli bánságokat a jelmagyarázat egyik eleme „a Magyar Királyság határa” kizárja az országból, míg egy másik „a Magyar Királysághoz tartozó déli területek határa” hozzáöleli. Ez így elég zavaros, illetve ellentmondó. Kérdés emellett, hogy ha már sor került „külön kormányzat” színnel ábrázolására, a bánságok miért nem esnek ebbe a fölöslegesen alkalmazott, az adott helyzetben több síkon is értelemzavaró kategóriába? Hiszen – a báni irányítású mellett – még a már érintett kiváltságos területeké is külön kormányzat volt. Ez is mutatja, hogy e kategóriának a bevezetése mennyire nem szolgál hasznos célt és hogy mennyire átgondolatlan a térkép. Ennyiben, ami azt illeti, sajnos jól harmonizál az atlasz egészével. A kép időnként megdöbbentő.

A korábbi magyar kiadványokból származó térképekből a románság korai történetére nézve az derül ki (10/b, 11/d) – helyesen –, hogy „vlachok”-ként említett őseik a IX. században a Dunától délre éltek. Különös ezután ugyanannak az atlasznak a 12/b térképén, amelynek címe Korai román államalakulatok a mai Románia területén (IX–XIII. század) azt látni, hogy messze a Dunától északra, a Temes, illetve a Körösök mentén, de Erdélyben is a románoknak szintén a IX. században már államaik is voltak. Ez még föloldható lenne, ha föltennénk, hogy az előbbiek talán a század egy korábbi, az utóbbiak későbbi szakaszára vonatkoznak. Legyen. A 12/b térképtől jobbra álló, 13/b térkép azonban (Magyarország a XI. század közepén) semmiféle román államról, de még románokról sem tud ugyanott a korban, amiről tárgyal, pedig a 12/b térkép szerint a kérdéses államok a XII. században még léteztek. Ez így együtt – bárkinek is legyen igaza – mindenképpen rendkívül szokatlan, egyben értelmezhetetlen egyazon munkában, függetlenül attól, hogy a 12/b térképnek végsősoron a Pascu fémjelezte, 1971-ben megjelent Atlas istoricból származó átvétele önmagában is kifogásolható. És ha mindez nem elég, még az átvett, nem mindig előnyére módosított térképen belül is jött létre ellentmondás, vagy más, a diktatúra nemzetimítosz-gyártásának e kartográfiai tobzódásán is túltevő, mintegy a románnál is románabbnak tűnni akarást mutató, de talán csak tudatlanságból eredő hiba. E térkép ugyanis, amely – amint láttuk – Romániának ma a Kárpátoktól nyugatra eső részében a IX.–XII. századokban fönnállott román államok létéről értesít, Erdélyre nézve – amit neve színével, állítás nélkül ugyan, de korai román államnak sugall – azt a kiírást is megjelenteti (az Atlas istoricból ez hiányzott), hogy „1003–1541 között a Magyar Királyság része, az erdélyi vajdák irányítása alatt”. A tervező talán úgy gondolta, „jut is, marad is”. Így azonban nem lehet a történelmet térképezni. Lehetetlen dolog a tényeket árunak tekintve akármitől is vezettetve a múltból szeleteket mintegy „adni”, vagy éppen osztogatni, való és valótlan között így egyensúlyozni, úgy, hogy azért mindenki úgymond jól járjon. Ez végtelenül komolytalan. Ha Erdélyben, ahol egy másik kiírás szerint a IX.–XII. században „Gelu vajdasága” néven román állam volt, az nem lehetett egyidejűleg a Magyar Királyság része, hacsak a Cartographiának nincs szabadalma a fából vaskarikára. Tudjuk persze, hogy az ottani IX.–XII. századi román államokra vonatkozó kiírások mind megalapozatlanok. Az atlasz magyar származású része ezt tükrözi is. Ha ez így van, mi késztethetett ilyesminek az átvételére? Vajon a román állam olyan föltételhez kötötte az atlasz romániai iskolákban terjeszthetőségét, hogy annak a tények eltűrt bemutatása mellett azért effélét is kellett tartalmaznia? Vagy a Cartographia ment szolgaian elébe a múltból örökölt óvatosságból egy csak elképzelt elvárásnak? Egy törzshelyét tekintve magyarországi cég? Vagy egész másról lenne szó? Arról, hogy a tervezőknek annyira nincs fogalmuk a történelemről, hogy nem is tudtak volna arról: ha föladatuk az atlasznak román vonatkozású témákkal bővítése, arra általában forrásként sem az Atlas istoric, sem más létező román atlasz nem alkalmas, ha ugyanis nem kívánnak kiadványukban fikciót szerepeltetni? De ha így hozzá nem értésükben nem is azonosították talán a román forrás használhatatlanságát, ne látták volna azt sem, hogy az tartalmilag mennyire összeegyeztethetetlen atlaszuk nagyobb részével? És ha már átvették, amit az atlasz hitelességének és koherenciájának veszélyeztetése nélkül semmiképpen sem szabadott volna, miért történt ez tényközlés-szerűen? Azaz anélkül, hogy legalább megkísérlik a kiáltó ellentmondásokat úgy föloldani, hogy – amint a magyar vándorlás térképén (11/d) – egy kiírást a tudományos álláspontok eltérő voltáról itt is szerepeltetnek. Netán közömbösek lettek volna mind a történeti hűség, mind a következetesség szakmai elvárása tekintetében, de még cinikusan felelőtlenek is afelől, hogy mit juttatnak a diákok kezébe? Nem tudom eldönteni, szerencsére ez nem is az én dolgom. Annyi biztos, hogy e kérdések joggal merülnek föl bárkiben, aki az atlaszt kézbe veszi és legalább konyít az érintett dolgokhoz. A lektorok és az RMDSZ illetékesei nem tartoztak ezek közé? Bárhogyan is volt, a kiadvány botrányos.

Bereznay András
Londonban élő történész, kartográfus

Folytatás a következő Szempontban