Erdélyi elődök: Junius

A család tollforgatói közül a fiatalon elhunyt író-kritikust, a szülőhelyét nevében őrző Zilahy Kiss Károlyt emlegetik időnként a 19. századi irodalmunk búvárai. A két világháború közötti magyar szellemi törekvések különös hatású írója, Szabó Dezső (unokaöccse volt Zilahi Kiss Bélának) önéletrajzi művében bensőséges közvetlenséggel és tisztelettel beszél nagybátyjáról, az életet „meghódító” újságíróról.

Az Életeimben olvashatjuk: „Sajátos egyéniség volt Béla bátyám, és sok színben pompázott, mint egy őszi erdő. Bár e színek között szomorú színek is voltak. [...] Az egész alakból fújt Erdély, mint a márciusi szél a levetkőzött erdőből. Erdélyisége valósággal szembeütötte az embert, mint egy hirtelen kidugott butélia nehéz borának az illata. Sajátos, lovagvilágra emlékeztető udvariassága sem volt franciás, nem volt forma: az erdélyi úr ösztönös embersége volt, hogy mindenkinek lehetőleg kellemes legyen. [...] Talán ő volt az egyetlen ember, akitől kevés és nem is kíméletes szavakban olyan megmutató  tanácsokat kaptam, melyek tényleg hasznomra voltak. E szavak nem egy túlságosan vad hajtásomat nyisszentették le. A baj az volt, hogy a tényleg józan, okos tanácsokat a saját életében nem tudta alkalmazni.”

A kilenc testvér útja sokfelé vezetett. Zilahi Kiss Béla előbb Zilahon és Kolozsváron tanul, a kolozsvári Református Kollégiumban érettségizik. A budapesti egyetemen a magyar irodalomtudomány olyan művelőit hallgatja érdeklődéssel, mint Gyulai Pál, Greguss Ágost, Salamon Ferenc, akiknek hatása írásaiban is tetten érhető. Pár évig az Országos Levéltár alkalmazottja, majd a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban kap állást, közben több lapban is megjelennek írásai. Egy ideig Sopronban tanárkodik, s mert pedagógiai elvei eltérnek a megszokottól, s mert nemigen tud alkalmazkodni, ismét viszszatér Kolozsvárra, ahol a Nemzeti Színháznak lesz rendezője. Mint ilyen – rendhagyó módon – nemcsak az elkényeztetett primadonnák furcsaságait nehezményezi, saját magával szemben is szigorú. (Barátja, a néprajzkutató és őstörténész Nagy Géza mondja el: megtörtént, hogy „színházi törvényszék” elé állította a színészeket, ugyanakkor ő fizette ki helyettük a büntetést. Sőt előfordult, hogy a maga számára is büntetést rótt ki.)

Budapestre költözve több fővárosi lap rendszeres és termékeny munkatársa. Az utolsó éveit azonban családi tragédiák (anyja, testvérei korai halála), magánéletének megpróbáltatásai (válás, anyagi gondok, betegsége) igen megviselik. „Azelőtt olyan semmi voltam, akiből minden lehetett, most pedig egy olyan semmi vagyok, akiből ezentúl nem lesz semmi” – szakad fel belőle a keserűség egyik alkalommal. A Kisfaludy Sándor életének szentelt, a Pesti Napló díszes albumában (1900) közreadott, történelmi és irodalmi folyamatokat egymásba fonó tanulmánya helyenként akár önvallomásként olvasható: „A kalandos ifjúság, a boldog, munkás férfikor után szomorú alkony következett. Himfy egyedül maradt.” Távlati tervei megvalósítására – a többi között Zrínyiről, Széchenyiről, Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról készülő életrajzai megírására – már nem maradt ideje. Alig volt 55 éves, amikor a „nyugtalan vándort” közönnyel és részvét nélkül Gödöllőn eltemették. Nem sokkal halála előtt a magyar protestáns művelődés kiemelkedő alakjáról, a „bújdosó” Szenci Molnár Albertről megjelent méltatásába mintha saját sorsát is beleszőtte volna.

Élete ismerőjének nem kell felfedezőnek lenni ahhoz, hogy észrevegye: egyik-másik megnyilatkozása, megszólalása nem mindig vált javára. S mert időnként feletteseivel is szembefordult (ahogy ilyenkor lenni szokott), gyakran kellett munkahelyet változtatnia. Még Kolozsváron történt, hogy egyik cikkének szociális érzékenységét félremagyarázó „előljárónak” ilyenképpen válaszolt: „Kérem, van kétféle disznó, kövér és sovány; mindegyik a vályúhoz akar férni, de a kövérek kitúrják a soványokat, ezek aztán ordítanak, s ehhez joguk van; hát már ezt a jogunkat is sajnálják önök tőlünk, soványoktól?” Egy másik „esete”: Szolnok-Doboka vármegye főispánja – később miniszterelnök –, Bánffy Dezső felkérte, írja meg a vármegye történetét. Amikor az előleget is adó megbízója sürgette a munkát, Zilahi Kiss Béla különösképpen magyarázkodott: „Ugyan, kérem. [... ] Az egész ország kacagna rajta, hogy képes volt előleget adni.” Némiképp rá is illik az, amit a korszak népszerű ellenzéki lapja, a Bolond Istók „fenegyerek”-szerkesztőjéről, Bartók Lajosról mondott: „Középutat nem ismer. Szertelen a dicséretben, szertelen a ledorongolásban.”

Több száz – műfajilag eléggé nehezen besorolható – írása a magyar és az egyetemes történelem különböző korszakait, jeles személyiségeit, múlt művelődési teljesítményeit, korának közügyeit tárja olvasói elé. A modern magyar újságírás sokszínű korszakában figyeltek fel írásaira. Akkor, amikor hírlapírás és kultúra kéz a kézben járt, amikor egy-egy szerkesztőség írói műhelynek, a napilap az irodalom igen hatékony közvetítőjének számított. Az sem titok, hogy a korszak napilapjaiban nemcsak a rövid műfajoknak volt külön „fenntartott” helye, a terjedelmesebb tudomány-népszerűsítő írások, folytatásos regények (gondoljunk Jókai vagy Mikszáth műveire) sem számítottak kivételnek. A vidéki művelődési életben létfontosságú szerepet töltöttek be a hírlapok, az időszaki vagy alkalmi kiadványok. Itt (korabeli erdélyi lapokat idézhetnék bizonyságul) nem pusztán a helyi igények alakították a hírlapok profilját, egyszersmind a provincializmus kísértéseivel is meg kellett küzdeni. Lépést kellett tartani a közírás és a kultúra új utakat nyitó törekvéseivel, ugyanakkor író és szerkesztő kénytelen volt igazodni a lapok kínálta műfaji lehetőségekhez és az olvasók igényéhez.

A forradalmat és szabadságharcot követő önkényuralom mostoha viszonyai között megjelenő kolozsvári újságok (Kolozsvári Lapok, Kolozsvári Közlöny, Magyar Futár, Hetilap) újra és újra kénytelenek ösztönözni olvasóikat. A Hetilap 1854. március 17-én ilyenképpen: „A hírlapok egyik jelentékeny ága az irodalomnak. Ezek a nemzettestnek úgyszólván feje és szíve: itt készül az önfenntartásra kellő vér és velő. [...] Itt magántársalgás útján keveset nyer az ember, mert sokaknak társalkodni általában nem is ildomos. [...] Olvasmányokban többnyire fogyatkozás van. A hazai és világeseményekre, az uralkodó eszmékre előtérben levő érdekekre, az egyetemes szellemvilág status quojára nézve útmutató, polgári biblia a hírlap.” Persze később, a polgárosodás felgyorsulásával hirtelen elszaporodó, hosszabb-rövidebb életű vidéki lapoknak is más körülmények között kellett megbirkózniuk megmaradásukért – azért, hogy fórumai lehessenek a kultúrának.

S hogy mennyire nem könnyű mai szemmel sem éles határt vonni e korszak irodalmának műfajai – például szépirodalom és publicisztika – között, arra Mikszáth publicisztikájának egyik újabb értelmezője, Alexa Károly hívja fel figyelmünket az író hírlapi cikkeit bemutató kötetében. Az „átfedések” esetünkben is érvényeseknek mondhatók, legfeljebb azzal a „módosítással”, hogy Zilahi Kiss Béla írásaiban inkább a hírlapírás és az értekező próza elemei lelnek egymásra. Írásait korának napilapjai, folyóiratai, ma már alig elérhető kiadványai őrzik. Köztük rangos kolozsvári újságok: Erdélyi Híradó, Kolozsvári Közlöny, Kolozsvár (a jeles novellista és lapszerkesztő, Petelei István lapja), a Bartha Miklós szerkesztette Ellenzék. És folytathatnám a sort fővárosi hírlapokkal, folyóiratokkal: Budapesti Hírlap, Pesti Napló, Pesti Hírlap, Vasárnapi Újság, Fővárosi Lapok,  Új Idők, A Hét, Magyar Nemzet, Az Újság, a Magyar Történelmi Társulat folyóirata, a Századok, az új magyar irodalom fóruma, a Nyugat. Történelmi tárgyú portréiban a magyar és az egyetemes történelem sorsformáló személyiségei és szellemi törekvései kelnek életre: a Hunyadiak kora, a reneszánsz, a mohácsi csatavesztés körülményei, a reformáció, Szenci Molnár Albert, Tinódi Lantos Sebestyén, Thököly Imre, a francia forradalom és császárság, Napóleon – hogy csak néhány vissza-visszatérő témájára emlékeztessek. De nemcsak széles körű tájékozottsága válthatja ki elismerésünket. Figyelmet érdemlő az a mód, ahogyan a történelmi folyamatok és a bennük szerepet vállaló személyiségek sokféle, gyakran nem megszokott összefonódását olvasói elé tárja. S amit a mindenkori újságolvasó rendszerint elvár: a műfajonként más-más szerephez jutó írói (publicisztikai) fikció ténytiszteletével, a tudálékosságot elkerülő választékos stílussal, nyelvi igénnyel.

Alkotót, művet, korélményt egyszerre megjelenítő írói életrajzait a sokrétű, olykor túl szerteágazónak tűnő megközelítés avatja egyedivé. A Kisfaludy Sándorról készült és a Pesti Napló karácsonyi albumaként kiadott életrajzában (1900) egyszerre éljük meg a „kesergő szerelem” költőjének élményvilágát, a világirodalmi párhuzamok (Petrarca) ösztönzéseit és saját, nyugalmat nem lelő életének lelki gyötrelmeit. A Katona Józsefről írott életrajza (1901) a magyar és a világirodalom műveinek szentelt sorozatban, a Magyar Könyvtár kiadványaként jelenik meg. Kallódó kéziratokat, leveleket is felhasználva kelti életre a Bánk bán megalkotójának rövid életét, az írósors megpróbáltatásait, színjátszásunk születésének küzdelmes útkeresését. Beleszőve most is önnön – az ő szavait kölcsönözve – „meghiúsult illúzióit”. Egyik kései, a Nyugat 1909-es évfolyamában – Gyulai Pál halálakor megjelent – tanulmányában az örökségünket őrzően újító Adyhoz hasonlóan kívánja felmutatni – a magyar irodalom új fordulóján – egy elmúlt korszak irodalmi egyéniségének elévülhetetlen érdemeit. Irodalmunk egy egész századát (másodszori újjászületését) megvillantva próbálja felmutatni Petőfi és Arany korszaknyitó költészetének egykori felfedezőjét, a „maga csinálta titánok” ellen kíméletlenül hadakozó, (később meggyőződéséhez mereven ragaszkodó) kritikusszellemet.

Emberi, írói egyéniség, korélmények, mű együtt, egymással szorosan eggyéfonódva jelenik meg ebben az írói portréjában is. Másként fogalmazva: történelmi léthelyzet és kultúra, hagyomány és megújhodás viszonyának oly sokféleképpen magyarázott összefüggéseinek máig vitára késztető szálait keresi, kísérli meg értelmezni. A Világost követő bénító csendben tollat ragadó Gyulairól írja: „Az irodalomra hárult a kötelesség, hogy az alélt, a szendergő nemzetben a lelket ébren tartsa. Kissé más formában, más tartalommal, de egészen hasonló célból az irodalomnak arra a szolgálatra kellett vállalkozni, amit Kazinczy korában végzett. És itt állt be annak szüksége, hogy Gyulai valami, Kazinczyéhoz hasonló szerepre vállalkozzék. A forradalom eltiprása nagyon meggyérítette irodalmunk berkét. Petőfi elesett, Bajza megtébolyodott; Vörösmarty elnémult s olyan apátiába süllyedt, hogy inkább volt sírjából hazajáró lélek, mint élő és eleven valóság; Tompa és Arany falun laktak, s átadták magukat fájdalmuknak. Az irodalom s a tudomány hivatalos fórumai: a Kisfaludy Társaság s az Akadémia némaságra és tétlenségre voltak ítélve.”

A „kötelesség zsarnokát” a könnyű fajsúlyú hírlapírással perlekedő kritikust (és hírlapírót) mutatja fel egy, feszültségektől szintén terhes korszak irodalmi küzdelmeiben. Csak emlékeztetésként: a szellemi őseit annyiszor megidéző Adynak, a régi „pompás szavak” megigézettjének a hívők szenvedélyességére emlékeztető főhajtása – a nekrológ és a vers – az egykori „reformátornak” szól. Az irodalom szent ügyéért csatározó Gyulai Pálnak: „Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot / S a sorsvivők el nem mehetnek.” (Harcos Gyulai Pál)

Tizenegy évvel Zilahi Kiss Béla halála után prózaírásunk korszakos megújítója, a Szindbád-történetekkel már hírnevet szerzett Krúdy Gyula a közelmúlt felfedezésre váró ködlovagjai közt idézi, a történelem és az emberi lélek titkaiban otthonos Kemény Zsigmond hírlapírói eszményének folytatójaként. „A magyar hírlapirodalom fénykorában élt, amikor az újság »vonal alatti« részében a tudománynak, történelemnek, általános művelődésnek nyitnak teret a szerkesztők. [...] Ő volt az a Junius, akinek írásaiból annyi jó magyar ember tanult históriát és népszerű tudományt. [...] Szent életet élt ez a tudós, aki erdélyi hazájából a Bolyaiak, Brassaiak tudósszomjúságát hozta e városba. A régi magyar nagy hírlapírók galériájában nem lehet megfeledkezni az ő álnevűségéről, ismeretlenségéről. Ha valamikor könyvet írnak a kezdő hírlapírók számára a szerénységről és a tudományosságról, Junius örök példa marad az aszkéták, a szentek, a bölcsek részére, akiket nem a feltűnőségi viszketeg, hanem a betűláng vonz a pályára. Hol találhatók fel hátrahagyott művei? Régi újságok megsárgult papirosán.”

A Zilahi Kiss Béla halála után megfogalmazott kérdésre ma sem válaszolhatunk másképp. Egykori hírlapokban, ma már alig elérhető kiadványokban szétszórt írásainak feltárásával nem pusztán a magyar sajtótörténetről kialakult ismereteink válnának teljesebbé. A tudományos és művelődési ismereteket közvetítő, az irodalmat felkaroló újságírás számára is ösztönzésül szolgálhatna egy ilyen, filológiai és értékelő számvetés.

Kozma Dezső
A szerző kolozsvári irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár