Erdélyi atlasz: ünnep vagy gyász? (3.)

>> Erdélyi atlasz: ünnep vagy gyász (1.)

>> Erdélyi atlasz: ünnep vagy gyász (2.)

Érdekes itt a mohóság, amivel már 1918-ra nézve érvényesnek kívánja láttatni a térkép a román adminisztrációt egész Nagy-Romániában, pedig a történelmi Erdélytõl nyugatra esõ, még magyar ellenõrzés alatt lévõ tájakon arról 1919 elõtt nem lehet beszélni. De többrõl van szó, mint egyetlen eltévesztett évrõl. Azért, mert a bemutatott kép legjobb esetben is csak 1930 óta érvényes. Addig más, közben is változó közigazgatási beosztás volt életben. Viszont mivel az Atlas istoric forrástérképe errõl – bár fölszínesen, azért még elfogadhatóan – úgy beszél, mint „a két világháború közötti” adminisztrációról, az onnan kölcsönzõ, a dolgoknak utána nem nézõ magyar tervezõk úgy látszik pontosítani próbáltak a helyesnek mindössze becsült 1918–40 idõpont megadásával. Az atlasz utolsó, az Atlas istoricból származó átvétele az 52/a. térkép (A román hadsereg részvétele a II. világháború végén zajló hadmûveletekben). Itt elsõsorban a téma maga az, ami – a román szempontnak egy magyar atlaszban kevéssé indokolt szerepeltetése miatt – meglepõ. Bármennyire is román állampolgárok azok a magyarok, akiknek használatára az atlasz készült, amirõl szó van, a korban nem az õ ügyük volt, illetve nem a felmenõiké. Kissé ízléstelen itt ezért a buzgó lihegés a román hadi dicsõség mintegy lobogtatására amellett, hogy azért is az, mert a román hadseregnek a szovjet oldalán való részvétele a harcok utolsó szakaszában aligha jelentõs a világháború egésze összefüggésében, illetve nem illik jól egy különben nem kimerítõ részletességû atlaszba. Mintha itt is a magyar fiataloknak minél románabb érzelmûvé nevelése volna a lényeg. Ettõl eltekintve viszont föltûnõ, hogy a front 1944–45-ös Duna-medencei mozgása bemutatásakor nem a korabeli országhatárok között ábrázolja a katonai fejleményeket a térkép, hanem (két kisebb tévedéstõl eltekintve) az 1954 utáni határok között, amint az Atlas istoric megfelelõ térképe. Ez ellentmondásos, oda nem illõ és alighanem az az igyekezet magyarázta, hogy elkerülhesse a térkép az akkori – Észak-Erdélyt is magában foglaló – Magyarország megjelenítését. Magyar megközelítésben tehát a föntiek alapján bizonyítottnak tekinthetõ, hogy az alkalmat, hogy a román történelmi atlaszkészítés torzításait végre a múlt tényeinek bemutatásával ellensúlyozzák, a kiadvány arra fecsérelte, hogy a Romániában részben már korábban, de fõként a kommunista diktatúra idején térképre vitt képtelenségekkel vezesse félre saját történelmük tekintetében a magyar fiatalokat, és így tegyen – vajon miért? – jó szolgálatot román nacionalista törekvéseknek. Hogy az RMDSZ-t erre mi késztette, arról csak találgatni lehet. Akárhogyan is, a tárgyalt atlasznak a megjelentetése abban a formában, ahogyan történt, annyira szembeszökõen nem szolgál magyar érdeket, hogy szinte földolgozhatatlan, hogy azt éppen az erdélyi magyarság legfõbb érdekvédelmi szervezete terjeszti (méghozzá tankönyvként). Mindent összevéve, az atlasz a „kedvezményezett” diákok magyar történelmi tudatának leginkább összezavarására, ezzel meggyöngítésére, elnemzetietlenítésére alkalmas. Ez azonban nem minden. Az egész munkát körüllengi a román szó szentségének egy – itt – disszonáns tisztelete, a többségi nemzet nyelve iránti, nyugaton ismeretlen – a román források nyakába sem varrható – szervilitás. Ez részint a helynevek visszaadásából vezethetõ le. Történelmi atlaszok helynévírása tekintetetében az eszményien ésszerû gyakorlat az, ha minden helynév lehetõleg az atlasz kiadójának a nyelvén kerül kiírásra. Amenynyiben ilyen változat nincs, akkor leghelyesebb a helység nevét annak az államnak a nyelvén szerepeltetni, amely a területet, ahol a helység van, az adott korban éppen birtokolta. Nem elfogadhatatlan egy olyan másik gyakorlat sem – ez bár anakronisztikus, legalább következetes, amely minden helységnevet annak az államnak a nyelvén jelenít meg minden korban, amelynek területén a helység ma található. Védhetõ még az a módszer is, amely a helységeket mindig annak az országnak a nyelvén tünteti föl, amelynek területén a helység a korban, amirõl a térkép szól, éppen található volt. Ezek mind korrekt megközelítések. A tárgyalt atlasz rendkívül következetlen – és teljességgel elfogadhatatlan – helységnév-megjelenítés gyakorlata viszont az, hogy a középkori Havasalföld és Moldva területén minden csak románul kerül kiírásra tekintet nélkül arra, hogy a kérdéses településnek van-e magyar neve. Hasonló elvet más területekre nézve azonban nem érvényesít. Vagyis olyan furcsaságokkal találkozunk, hogy míg az atlasznak nincs nehézsége azzal, hogy Bécset, Krakkót, Párizst magyarul írja ki, a Bukarest szó a térképeken nem szerepel, mintha tûrhetetlen volna, hogy a romániai magyar diák mást, mint Bucureºti-et lásson. A kép ezáltal nem egyszer bizarr. Bár a 24/c. térképre például csak Iaºi, Bacãu, Bucureºti kerül – azaz Jászvásásár, Bákó, Bukarest nem –, a (mai értelemben) szomszédos Bulgária területén már magyarul láható Nikápoly és (Vidin mellett zárójelben) Bodony. Világos, a birtokló ország nyelve egyedüli megjelenítésének igénye csak a román vajdaságokra vonatkozik. A történelmi térképészetben ismert minden logika helyébe – bár nem mindig – a román név exkluzivizálása, ezzel fetisizálása lép. E benyomást erõsíti, hogy a vajdaságokon kívül esõ területeken is, ahol a helynév a birtokló ország nyelve szerint lengyelül és törökül szerepel, zárójelben legalább föltüntetésre kerül a román megfelelõ – miközben román területen a magyar megfelelõ nem látszik. Újabb fordulatot jelentõen azonban Konstanca nevét csak a 24/c. térképen írja ki az atlasz fõ helyen törökül, más térképeken hiába tûnik föl ugyanúgy török területen a város, vagy csak románul kerül kiírásra, vagy románul és mellette már csak zárójelben törökül. Teljes a zavarosság, az átgondolatlanság, a káosz. Mindezek után nézõpont kérdése, hogy meglepõen-e, vagy sem, de elég különös, hogy Erdélyben a Romániához tartozás korában is (45/a.) magyarul jelennek meg a helységnevek. Önmagában ebben nicsen semmi rossz, viszont fölfoghatatlan, miért nem lehetett ugyanezt az elvet a Kárpátokon túli helységek nevére is érvényesíteni ugyanazon a térképen? Igencsak furcsán fest Nagy-Románia térképén Kolozsvárt olvasni egyfelõl, Bucureºti-et másfelõl. Mintha a készítõ itt is kompromisszumra törekedett volna – „jut is, marad is” erõlködésre – megint olyasmiben, amiben annak helye nincs. Egészen egyszerûen félre kellett volna tennie minden nemzeti szempontot, a magyart ugyanúgy mint a románt, mivel az ilyesmi nem odatartozó, ahelyett, ahogyan – úgy látszik – eljártak, hogy megpróbálták valamiképpen összeötvözve érvényesíteni a kettõt. Idetartozó, hogy az atlaszéra emlékeztetõ gyakorlattal a nemzetközi térképkészítésben nemigen lehet vagy lehetett találkozni. Az általam ismert nem kevés közül leginkább egy 1925-ben Nagyszebenben megjelent német nyelvû földrajzi atlasz egyes elemei mutatnak vele rokonságot. Ebben a legkülönbözõbb részletek – természetszerûleg – németül jelennek meg, így a tengerek neve is. Egy kivétel van közülük: a Fekete-tengeré. Úgy látszik, minthogy ennek habjai Románia partját is mosták, elkerülhetetlen volt nevének az ezáltal fetisizált román szóval történõ kiírása, amit csak zárójelben – szigorúan kisebb betûkkel – követhetett a német. Ugyanez a Romániát érintõ többi – természetföldrajzi és politikai – névre is állt. Csak rájuk. Ilyen téren – közismert összefüggések ellenére – még egy 1943-ban Prágában megjelent cseh nyelvû világatlasz is megengedõbb, liberálisabb szellemû volt. Bár az atlasz Európa térképén németül került kiírásra az állam – a német birodalom – neve, a természetföldrajzi neveket a csehek csehül írhatták, sõt mind az atlasz világtérképén, mind a német birodalmat kiemelten bemutató térképen módjukban állt az állam nevét is csehül és csak csehül leírni. (Tény ugyanakkor, hogy helységnevek cseh nyelvû kiírására csak a Cseh–Morva Protektorátus területén lehetett szó, a német birodalomhoz tartozó más területek helységnevei akkor is mindig csak németül jelentek meg, ha volt cseh megfelelõjük.) Talán azt sem érdektelen megemlíteni, hogy míg az utalt romániai német atlasz kiadási helye a címlapon így szerepel: Sibiu – Hermannstadt, a cseh atlaszé pedig így: Praha (azaz nem németül, ami Prag lett volna), tárgyalt atlaszunk kiadásának helye a címlapon: Cluj-Napoca. Noha az atlaszhoz járuló kétnyelvû névjegyzék jelenléte enyhít valamit a névrajz zavarossága által teremtett problémán, nem alkalmas arra, hogy pótolja az ésszerû és következetes névrajzot. Vegyes áldás a magyar és román uralkodók listája is az atlasz végén. Hasznos önmagában véve – az ilyesmi mindig az – de problematikus azáltal, hogy a román uralkodók nevét – amint Vitéz Mihályét (és másokét) a térképen – egytõl egyik románul közli. Ez a Romániában ma már – több személyes tapasztalatom gyõzött meg róla – sokszor annyi sulykolás után magyarok által is magától értetõdõnek tekintett gyakorlat valójában igen furcsa és szokatlan. A magyar nyelvben – másokban is – bevett szokás más országok akármilyen nyelvû uralkodói nevének lefordítása. Senkinek sem jutna eszébe például, bizonyára erdélyi magyarok körében sem „Elizabeth the Secondot” emlegetni, amikor az angol királynõrõl, II. Erzsébetrõl van szó. Ugyanígy, az orosz cár esetében is Nagy Pétert mondunk, nem Pjotr Velikijt. Mitõl lenne más a moldvai Jó Sándor, vagy Nagy István neve? Az atlasz készítõi úgy viselkednek, mintha e nevek valamilyen szómágia tárgyaiként csak román alakjukban lennének egyedül hitelesek, valamilyen szentségtörést, netán magyar nacionalizmust jelentene õket lefordítani. Úgy valahogy, ahogy a katolikus egyház sokáig egyedül a latint tekintette a szentmisére megfelelõ nyelvnek, vagy ahogyan a Koránt az iszlám világában a hívõk csak arabul tartják autentikusnak. Az ilyesminek uralkodók neve használatában kizárólag mint az asszimiláció eszközének lehet helye. Demokratikus megközelítésben egy nyelv sem erõltetheti a magáénak akár csak egy elemét is egy másikon beszélõkre semmilyen racionalizálással vagy jogcímen anélkül, hogy elnyomó legyen. Amint természetes, hogy románul például egy francia uralkodót Ludovic al XIV-leáként említsenek, kifogásolhatatlan az is, hogy magyarok román uralkodók nevét magyarul használják. Így a magyar nyelvû atlasz gyakorlata, amint térképi vonatkozásban nem kevés eleme, a románosítás eszközének tekinthetõ. Ésszerûnek tartanám a kiadványnak az iskolákból való mielõbbi bevonását és helyesen informáló, átgondolt, értékeket képviselõ újjal való helyettesítését.

Bereznay András
A szerzõ Londonban élõ történész, kartográfus