Énekbe sírt szeretetlenség

De Tamási gondolatmenete szerint a gazdagnak gazdag igazság, a szegénynek szegény igazság jut. A Tamási Áron azonos című novellája alapján összeállított táncjáték az eredeti mű helyszínét és szereplőkörét tágítva a székely társadalomban (is) előforduló igazságtalanságot viszi színre.

Lökdösődve, a lányoknak kacsingatva, ténsasszony módjára, az előkelőséget utánozva tódul be a tömeg a templomba. Elfoglalják a társadalmi ranglétrának megfelelő helyüket, kezdődik a szertartás. A püspök polgári elemekkel ötvözött szatmári cigánytánccal parancsol tekintélyt, majd vidámabb vezénylésbe kezd, és a paródiába átcsapó templomi jelenet akkor hág tetőfokára, amikor az Úr asztala megtelik enni, innivalóval, amit a falu népe hozott, ki-ki anyagi lehetősége szerint, s mintha az utolsó vacsorára készülnének, arra, hogy lássa Isten, mennyi áldozatra képesek, esznek, isznak, majd a lakoma olyan fergeteges csárdással, zsukákkal folytatódik, mintha színen lenne Felcsík egész táncos hagyománya. A háttérben koldusasszony zabál az Úr asztaláról, oldalt Énekes bácsi ostort fon. Imakönyvét úgy hordja, mint más a bicskát – soha el nem hagyja. Fiával együtt tűri, hogy megtáncoltassák, illetve kitáncoltassák.

Énekest farsangban éri a halál, annak csúfondáros módja szerint búcsúztatja a falu népe, egyedül fia, Péter rendez neki illő temetést. Minden boszszúságért, amit apjának és neki kellett elszenvednie, a tiszttartó lakol: Péter leszúrja, majd Énekes mellé fekszik.

A feltámadás rendre történik. A bolyongó lelkek életük bánatát éneklik ki magukból, kontakttánc-elemek keverednek különböző legényes motívumokkal, pergéssel, miközben mindig van reflektorfényben olyan alak, akit előző életében már megismertünk.

László Csaba és Dimény Levente, a két rendező-koreográfus egyik telitalálata a félkegyelműnek hitt árva leány (Brugós Anikó) szerepeltetése, akit lehet szeretni, utálni, kicsúfolni, megleckéztetni, de főként szánni, énekébe gyönyörűen belesírt szeretethiányért. Másik roppant találékony megoldás, fehér bricsesznadrágban és mellényben, fekete ingben jeleníteni meg Istent (László Zsolt), aki hatalmat sugárzó legényesével utasít rendre mindenkit, főként a jó szerint élő Énekes bácsit (Mátéfi Csaba) és az igazságot kereső fiát (Kelemen M. János), mígnem beleunnak ebbe a nagy igazságosztásba, és az emberalagútban szembemennek az árral, visszafekszenek a sírba, és elhangzik az ismert Tamási-végszó: Aztán nekünk többet ne trombitáljanak!

A Lászlóffy Zsolt összeállításában elhangzó gépi zene és az élő muzsika (Bartis Zoltán – hegedű, Sipos Dezső – hegedű, Bartalis Botond - hegedűkontra, brácsa, klarinét és Bacsó László – ütőgardony, brácsa) a cselekmény ritmusát követve egészíti ki egymást. Az már csak ráadás, hogy az Úr asztalából hangszereikkel kísértetiesen előmászó feltámadt zenészek aktív szereplőivé is válnak a történéseknek. Arról, hogy a hangszeres zene, a Partiumi Keresztény Egyetem Kamarakórusa segítségével készített dalanyag és Albert Alpár díszletei miként segítették a már említett táncok, valamint a gyimesi ropogtatás, sárpataki verbunk, kalotaszegi legényes, méhkeréki tapsos ötvözetét összeolvasztani, annyi biztosan elmondható, rendes volt ez a Rendes feltámadás. Egy kicsit klasszikus, egy kicsit modern, de legfőképpen Tamási Áron-os.

Keret
Szélesedett a néptáncösvény

Miközben reneszánszát éli a néptáncmozgalom, néptáncanyanyelvünk legelhivatottabb őrzői, továbbvivői – igazodva ahhoz a műfaji változatossághoz, amely a mozgásnyelvezet dömpingjét hozta a magyarországi, de tágabb kitekintésben az európai táncszínpadokra, valamint attól a jó szándéktól vezérelve, hogy népzenei- és néptánchagyományainkat minél szélesebb nézői körben megismertessék – nyitottak a színházhoz, kortárs mozgásművészetekhez közelebb álló produkciók irányába. A jelenleg működő öt erdélyi hivatásos néptáncegyüttes közül kettő, a sepsiszentgyörgyi és a nagyváradi, a társulat nevével is jelzi, hogy nyitott több műfaj irányában, néptáncegyüttes helyett táncegyüttesként nevezi meg magát. Az udvarhelyi csoport pedig néptáncműhelyként fogalmazza meg, hogy itt olyan műhelymunka folyik, amely többféle kísérletnek is helyet ad – s bár a csíkszeredai együttes a nemzeti, a székely és a népi szót is használja önazonossága jegyeiként (Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes), tőlük is láttunk sikeres táncjátékokat a folklórműsorok mellett. A legrégebbi erdélyi néptáncegyüttes, a jelenlegi Maros Művészegyüttes (elődje, az Állami Székely Népi Együttes 1956-ban alakult) 1990 utáni szemléletváltása leginkább Lőrincz Lajos koreográfus munkájának köszönhető: a balettelemeket tartalmazó koreográfiákat felváltotta a falvak táncanyagának autentikus előadásmódja.

A csíkszeredai együttesnek a 2007-es évadra készített műsorpreferencia-felméréséből kiderül: a száznegyvennyolc (május 16-i adat) véleményt nyilvánító közül hetvenheten (52 százalék) legszívesebben folklórműsort, hatvanegyen (41,2 százalék) táncszínházi produkciót és tízen (6,8 százalék) gyermekműsort néznének meg. Megítélésem szerint a néptáncegyüttesek igen kevés gyermekműsort mutattak be az elmúlt években, talán emiatt nem vált népszerűvé a táncos gyermekszínpad, miközben a legutóbbi Csűrdöngölő Gyermek- és Ifjúsági Néptánctalálkozón ezer gyermek táncolt.

Visszatérve a néptánc és prózai színház találkozására elmondható, hogy az 1990 óta eltelt, a témánkat tekintve közepesnek minősíthető szemléletváltó időszakban, ami jelenleg is folyamatban van, nemcsak az előadásmód színesedett/változott, hanem mifelénk eddig ritka műfajok jelentek és honosodtak meg, mint táncjáték, táncszínház, néptáncbohózat. Néptáncegyüttesek színpadára került többek között a klasszikus és modern balett, valamint kortárs táncelemek. Együtteseink teszik mindezt oly módon, hogy cseppet sem sérült hagyományőrző, -ápoló és -továbbvivő küldetésvállalásuk, sőt a színpadon kívül teszik ezt népzene- és néptánctalálkozókon, gyűjtőutakon, néptánctáborokban, az önként vállalt óvodai és iskolai oktatásban.

Fekete Réka