Emlékezés 1956 romániai áldozataira

Körükben sokan hívők voltak, nem kevesen lelkipásztorok is, akikre külön vadászott a román titkosszolgálat és a beszervezés gépezete. Bizonyos, hogy az emberi esendőség fölött nehéz szemet hunyni, de a megbocsátás, a kegyelet gesztusa talán mindenkinek jár, aki szenvedő mártírja lett a történelem viharainak…

Szeptember elején egy vándorkiállítás formájában kelt útra a keresztény Európa országaiba ez a történelmi anyag, a Sor(s)ok között című kiállítás. Már megjárta Románia magyarok lakta nagyvárosait, a magyar és a román fővárost is, és épp a jelen emelkedett pillanataiban indult el a tiszta lelkű hívek és a megismerésre vágyakozó nemzedékek elé Poznan, Prága, Párizs, Róma, Brüsszel, Pozsony, Krakkó, Varsó  útvonalon. Szeretném, ha a kiállítás útját áldás kísérné, ha befogadója lenne mindenütt a megértés és a kegyelet!

Igen, az emlékezés ereje kell hogy lélekben föltámassza azokat, akik a politikai hatalmak, az embertipró erőszak, a kegyetlenség és kíméletlenség eszközeinek kiszolgáltatva lettek elszenvedői erkölcsi tartásuknak, igazat szóló hangjuknak. És kell a kegyelet megértő gesztusa is, az Úr ajándéka, hogy a szívek tisztuljanak a sérelmek ütötte sebektől, hogy a bűnösök könnyebben szabadulhassanak emlékezetük hordozta súlyos terheiktől. És kell a Mindenható áldása is, hogy ne a revansvágy, ne a büntetés fenyegetése legyen az első vagy egyetlen eszköz, mely az emlékezők erkölcsi érzékét fűti. Emberek, hívő lelkek tíz- és százezrei sérültek ebben a korszakban, megannyi közöttük a névtelenség sírjában hever, legtöbbjük hamis vádak alapján került a bűnösök lajstromára, s máig senki onnan le nem törölhette.

Nem csupán egy fényképes tárlat jelképes európai zarándokútjáról van itt szó. Hanem sokkal inkább arról, hogy ezek az emberek a hétköznapok hősei, nemesen cselekvő, nyíltszívű, másokért áldozatot vállaló lelkek voltak, hazafiak és megalkuvásra képtelenek, akik mindmáig a morális és nemzeti emlékezet parcelláin kívül kaptak csupán helyet. Szinte nincs nevük, nincs rehabilitált egzisztenciájuk, nem tudnak róluk sem a magyar, sem a román történelemkönyvek, sokszor még családtagjaik sem, és senki nem tekinti őket példázatnak. Pedig a lélek nyitottsága és a cselekvés kendőzetlen őszintesége önmagában is a Mindenható jóváhagyásával találkozik, amennyiben nem önös érdek vezérli a tetterős embert. Legalább erkölcsi felmentésüket és emberi elismerésüket megérdemelten meg kell kapniuk a szenvedőknek, amit nem kaphattak meg az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmával és azóta sem. Idén van ugyanakkor Nagy Imre és más politikai elítéltek perbefogásának, a román és romániai magyar hazafiak kivégzésének és bebörtönzésének 50. éve, ami talán alkalmat kínálhatna a rehabilitációs és kompenzációs folyamat elindítására. Az egyház, mely a lelkek oltalmára törekszik, nem könnyen maradhat távol az esendő ember oltalmazásától és a morális állásfoglalástól. Politikai üzenet nélkül, de a hívőknek szóló kegyeletességgel gondolunk ezért a korszak magyar, romániai magyar, lengyel, cseh, román és más hétköznapi hőseire, különösen azokra, akiknek nevét s nevüknek becsületét visszaadni állami feladat lenne, de a hívők háza nem várhat erre a késlekedő gesztusra… Mondjunk imát a névtelen ’56-os hősökért, a cselekvő és szenvedő emberért, kinek bűntelenségéről csak lélekben lehetünk megbizonyosodva, de kinek éppúgy kijár az emlékezet ajándéka, a megértés, a megtérés lehetősége. Nem szükséges minden egyedét, az összes névtelen résztvevőt fölsorolnunk ahhoz, hogy az emberiesség és a bűnbánat jussát egyenként is megkaphassák! A korszak gyermekei, akiknek most jelképes emléket állít a Sor(s)ok között című kiállítási anyaga, melynek összeállítói azt várják tőlünk, az igazság ügyét tudatosan képviselni és érdemben ébren tartani hivatottaktól, hogy a hívők egyetemleges köre és a világi közvélemény előtt egyaránt tanúsítsunk megértést és bűnbánatot, felhíva erre másokat, felekezeti társainkat vagy az ökumenizmus híveit.

Arra kérem, Önöket, hogy az egyetemes emberi kultúra humánus értékei, az imádságban Isten keresését vállaló hagyományaink nevében nyissák meg figyelmüket egy őszinte pillanatra ez elmúlt korszak személyiségei felé. Kérem, hogy 1956 névtelen hőseit, a romániai kommunizmus áldozatait (az évfordulótól függetlenül is) foglalják imáikba az október 23-at követő vasárnapon, s mondjanak misét érettük, kik miattunk is szenvedtek a represszió korszakában. Találkozás az Istennel, találkozás a másik emberrel és találkozás a (sokszor sötét és méltatlan) múlttal – ez lenne legőszintébb feladataink között a lehetőség arra, hogy Nékik megbocsátás és emlékezet juthasson osztályrészül. Nincs, nem lehetne joga egyetlen korszaknak sem, hogy tömegeket hagyjon a kegyelet bizonyossága nélkül! Ahány lelket e kegyetlen idők elűztek a hívők univerzumából, annyiért kell most kegyeletteljes imát mondanunk, a múlt sokféleségét párbeszédre késztetve. Teszszük ezt annál is őszintébben, mert hittel hihetjük, mindig sokan vannak és sokan is maradnak, akiknek lelki tapasztalatunk és morális szolgálatunk segítséget és bátorítást jelenthet keresztényi életük alakítása és hitük megerősítése szempontjából.

„Minden időben csendre kell törekednünk…” – de szemünket megnyitni éppoly fontos tanítása Szent Benedeknek. Belátni a beláthatatlant, néven nevezni a névtelent, megérteni próbálni az érthetetlent – ez lehetne itt vállalásunk. Egyfajta spirituális kíséret talán ahhoz a vállalkozáshoz, melyet a Sor(s)ok között kiállítás megvalósításának útjára indított, hogy a román, magyar és kelet-európai történelem egy sajátos korszakát a hívők távoli közösségeinek felmutathassuk…

Bukarest, 2008. október 14.

Tisztelettel,

Varga Andrea történész, a Sor(s)ok között kiállítás kurátora